Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 7. szám · / · Halász Gábor: JUSTH ZSIGMOND MAGYARORSZÁGI NAPLÓJÁBÓL

Halász Gábor: JUSTH ZSIGMOND MAGYARORSZÁGI NAPLÓJÁBÓL
A TÁRSASÁG
Március 30. szombat

Este tea Batthány Festetich Zéline grófnénál, Géza és B. leányok nagyanyjánál Budán. Egy egészen fbg. St. Germain jellegű palota. Óriási Louis XV. kőlépcső, már az előszobában megüti az embert annak a füstölőnek a szaga, amelyet nagyanyáink használtak, amely illatba valami savanykás szag is vegyül, amely a muskátli és a rozmaring divatjának korából származott reánk. Bajuszos inasok vén, alig bicegő komornyik, halványdrapp, 1850-ből való, úgynev. schlendrián bútorok, paliszanderfával. Ugyane fából óriási asztalok, tükrök, čtagére-k. Toronymagasságú fehér olajlámpák, óriási fotelek, öt szalon nyitva, mind fényesen kivilágítva, s a nagy szalon egyik sarkában egyenesen, mereven, óriási fekete selyem (1843-ból való) fejkötőben, befűzve, rengeteg krinolinban, amely alatt csergő, suhogó alsószoknya, s efelett fekete noir antique uszályos, ezer redőjű toalett: a finom arcú, egyetlen fennmaradt magyar douairičre, Batthány Zéline grófnő palota- és csillagkeresztes hölgy, ki jahr aus jahr ein így várja vendégeit, kik azonban tömegesen sohasem jönnek, lévén a budai vár Verbőczi utcája éppen 3/4 óra járásnyira az élő, a modern Pesttől.

Igen régies, igen különös, igen szokatlan, de azért minden mozdulata érdekes, és egy cseppet sem nevetséges, sőt! Finom arcéle, grande dame mozdulatai (minden kézemelésnél, meghajlásnál suhog a ruhája), tiszta, még meglepően élénk gondolatmenete megmentik ettől.

Igen sokmindenről beszélünk (eleinte egyedül lévén), Párizsról, a francia művészetről kérdez, amelyet a Revue des deux Mondes nyomán elítél. Persze nem mondok neki ellent - úgysem lehetne a Zola-iskolának megnyerni, azt hiszem! -

Berlinre megyünk át, meg Bécsre, az utóbbi társaság zsánerét tökéletesen elítéli. Egy Fürstenbergnéről beszél, ki negyven év előtt úgy megbotránkoztatta adomáival, hogy még ma sem tudja felejteni.

Azt mondja, Budán azért szeret lenni, mert kávéházak nincsenek, meg zsidók nem lakják a Várt, no meg - a járdák nincsenek leköpdösve, mint Pesten. Bár az asszonyok azon típusához tartozik, kik gyalog egyáltalán véve sosem jártak. Csak a 70-es évek óta jár egy grande dame gyalog is, azelőtt nem tudott, mert a cipői nem voltak úgy konstruálva.

Beszél nénémről, Brunswick Justh Szidonie-ról, Brunswick Géza anyjáról, ki fiatalkori barátnője és falun szomszédnéja volt. Aztán ennek anyját (ki Révay leány volt) emlegeti, mily férfias hangja volt, s mily cigány típus (n. b. mint a Révayak mind).

A teára bejő a család többi tagja is, Kárászné, Mária, István és Géza.

Az öregasszony kifejti Máriának, hogy kár a jeggyűrűt már hordani, meg levétetni magát [Justh] Ferivel, mert az ember soha nem tudhassa, nem-e megy szét egy házasság.

Mária elpirul - - zavarba jő, még ilyen módon elpirulni sohasem láttam. Az öregasszony aztán megfenyegeti, hogy nem szabad ilyenféle propos-k felett megijedni - - nich so bőse gemeint!

Igaz, Kárászné egy olyan zöld atlaszruhában van, hogy az ember alig tud ránézni. Ez az a bizonyos színek egyike, amelyeket a II-e empire előtt hordtak az asszonyok, amidőn csak a szivárvány hét színe létezett mind a piktúrában, mind a divatban. Ez volt egyáltalán művészi szempontból a legprimitívebb korszak, a "schlendrián korszak" (az angol hajfürtök, krinolin, és - fehér pincsik, pudlik korszaka).

Majd Turócról van szó, Neczpál és Tót Prónáról, a zsáner az öregasszonynak több, mint homogén. A Louis XIV. kastélyok manzárdírozott francia fedelekkel, az "entre cour et jardin", a prónai francia kert, csakúgy, mint a világnézet, meghatják, s azt hiszem, nem vőlegényéért, de azért, hogy ebbe a pár száz évvel hátralévő világba jő Mária - irigyeli őt.

1/2 11-kor búcsúzunk - -

Midőn az escalier d'honneur első fokán Mária cigarettára gyújt, s mi ott állunk hárman nagy coat-jainkban felvirágozva oldalán - dacára, hogy Mária, mint mindig, úgy most is ultra chic, mi pedig - - fel vagyunk virágozva - - azt találom, hogy úgy nézünk ki e légkör után, mint egy mariahilfi sängerei megugrott tagjai! - - -

L'atmosfčre sociale était vraiement par trop solide et conservatrice!

- - - -

Úgy 11-kor érünk Gézával a Vadászkürtbe, hol Radich játszik, egyike a jobb pesti prímásoknak.

A restaurant banalitását, és a rozmaring és a muskátli illatát (amely még bizony facsargatta bűnös orromat) egycsapásra elmossa az első nóta - - Önmagamba merülök.

Mindig csak azon csodálkozom, hogy lehet olyan zenész, ki nem szereti a cigányt, az éppen olyan, mintha festő azt mondaná, ki nem állhatom Bellinit vagy Botticellit, mert még rajzolni nem tudott jól, mert technikája nem volt.

És éppen a zenében ez a közvetlen, primitív, egyenesen a szívből fakadó dallam a maga váratlan fordulataival, végtelen melegségével lehetetlen, hogy meg ne kapjon mindenkit, kiben csak egy szemernyi érzés van.

Engemet ugyan megkap, mondhatom! És azt hiszem, hatok is a cigányokra, Géza azt mondja, bámulja, hogy Radich ma olyan jól játszik, kifejtem neki, hogy nékem minden cigány jól játszik.

A cigány zenéje szuggeszció, azt játssza, amit a hallgatója a pillanatban érez, s úgy, ahogy érzi. Igaz érzésre, ha talál, igazon is játszik, s ez a fő dolog. Aztán viszi is az embert magával - -

Egy ideig egyszuszra játszik, belehalványul belé, ugyan mire gondolhat, hogy így játszik; valószínűleg semmire, ezért olyan mérhetetlen - mély.

És milyen mérhetetlen kincs rejlik ebben a zenében, milyen humusz. Magyar zenének magától kellene fakadnia, nem kéne mesterségesen fejleszteni, mint a magyar piktúrát. És fakadna is, ha magyar zenészeink lennének otthon. De hát a teremtő művész és fajtája között homogenitásnak kell lenni.

Igazán magyarnak kell lennie annak a művésznek, kinek művészetét ez a humusz fogja táplálni. Mihalovich, Pinkus, Mahler és más ilyen alakok nem meríthetnek belőle semmit, mert megvetik, csak a készet ismerik el, csak a mesterséget bámulják.

Különben is hiányozik köztük az az összekötő fonál, amelyen keresztül szívhatnának be magukba valamit belőle.

A "dísz" növények más talajban vertek gyökeret, itt még üvegházban sem élnek meg!