Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

JEMNITZ SÁNDOR: JÁVAI TÁNCMŰVÉSZEK BUDAPESTEN

Meggondolkoztató, még sokáig foglalkoztató előadásokat néztünk végig. Szempontjaink folyvást gyarapodtak, mialatt a törékenytestű, légies kis táncosok csoportját figyeltük.

Ha jávai táncművészetet mindeddig nem is láttunk még ilyen minőségre és mennyiségre nézve egyaránt magas színvonalú közvetítésben, előzőleg megismerhettük már a jávai táncstílus testvérstílusait és ezeknek számos kiváló mai képviselőit. Gyönyörködhettünk Nyota Inyoka hindu pávatáncában és Uday-Shan-Kar megrázó vallásos tánckölteményeiben. Élénken emlékezünk vissza ez utóbbiakra, mint a legszebbre és egyúttal legelmélyültebbre, amit Kelet-Ázsia táncművészete nekünk eddig nyújthatott. De járt már nálunk japán tánctársulat és nyomában Jeicsi Nimura is. Vannak már útbaigazító tárgyi ismereteink; a jávai táncművészet nem érint minket a teljes idegenszerűség hideg leheletével. Ellenkezőleg: közvetlen tapasztalataink szinte már elegendők ahhoz, hogy benyomásaink között rendet teremtsünk és összefoglaló keretbe állíthassuk bele ezt a jávai táncművészetet, egyszersmind megjelölvén azt a helyet is, ahol e kereten belül helyét érezzük.

*

(Táncok világvándorlása.) Kétségtelen, hogy Jáva és Báli Indiából kapta mai táncművészete alkotóelemeit. Véleményünkre az a művészettörténeti elmélet jogosít, amely - habár egészen új - máris az érdekes és súlyos bizonyítékok cáfolhatatlan sorát vonultatja fel. A művészetek valamely ködbemerült őshazája gyanítható: talán Dél-Kínában, talán Elő-India északi tájain és e művészetek ismerete az Indiai óceán partjairól két ellenkező irányban terjedt széjjel, így érte el egyfelől Kelet-Afrika partvidékét és így vándorolt Polinézia és Mikronézia szigetvilágán keresztül - Amerikába, Mexikó aztékjaihoz és Peru inkáihoz.

A leszármazás valószínűségét még a stílustörténeti sorrend is alátámasztja. Jáva és Báli táncművészete úgy viszonylik az indiaihoz, mint Európában az úgynevezett rokokóstílus az azt megelőző barokkhoz. Föltehető, hogy ez a művészettörténeti sorrend alapvető és szükségszerű fejlődési okok szerint alakul ki mindig hasonlóan, vagyis változott körülmények között, változó anyagon és másnemű formákban megmutatkozva, valahogyan mégis mindenütt rokonian. Nálunk Európában rokokónak nevezték ezt a barokkra következett művészeti stílust. De ezek - nevek csupán. Van valamiféle fejlődésbeli örök párhuzam, amely kimutatható az ókori Róma, Hellász, sőt Egyiptom művészeti stílusainak történeti sorrendjén is.

Uday-Shan-Kar az indiai táncművészetnek olyan tulajdonságait tolmácsolta, amelyeket nagyszabású és fenséges voltukban, erőtől duzzadó, izmos és színből kiteljesedettségükben alig illethetnénk másként, mint a "barokk" jelzővel. Jáva és Báli táncművészete ezzel az átszellemülten hirdető jellegű és felemelő barokk művészettel szemben sokkal tagoltabb, csipkézettebb, karcsúbb és vallásosságában is világibb; világiasabb voltában viszont egyúttal talán emberibb is, - vagy legalább számunka tűnik fel annak. Épp a szigorúbb ősi alapvonalaiból való kivetkőzöttsége hozza közelebb hozzánk - tőle idegenekhez - ezt a földrajzi szempontból még távolabbra eső művészetet.

Milyen különös, hogy például a "krongsong", ez a gitárok családjához tarozó hangszer, amellyel a jávai társulat zenekara műsorának egyik számát kísérte, pontosan megegyezik a Hawaii szigetről származó "ukulele" nevű húros hangszerrel!... De ez a döbbenetesen messzemenő azonosság elveszti minden érthetetlenségét, sőt nagyon is természetessé válik, ha a távol-keleti kultúrhullámok fent említett ősi terjeszkedésére gondolunk. A kronsongból lett ukelele azt az útirányt jelzi csupán, amelyen maláji felfedezők csónakjai szelték át a Csendes óceánt északkelet felé...

(A szereplők.) A befejezett és lezárt nagy művészetek szépségvarázsa alatt álltunk néhány estén át a Városi Színházban, amelynek hatalmas arányai, sajnos, egyáltalán nem alkalmasak az ilyen filigrántermetű művészcsoport befogadására, hiszen ilyen környezet még inkább kicsinyíti ezeket a 40 kilós testsúlyon túlnyomórészt alul maradó női alakokat! Bár az európai ízlésnek tett engedmények erősen, sőt olykor bántóan érződnek meg a változatos műsor számain, mégis nagy élvezettel és okulással néztük végig ismételten ezeket a mintaszerűen kiegyensúlyozott és leheletfinoman összehangolt teljesítményeket. A szereplők sorából kitűnt a társulat primadonnája, Devi Dzsa, akinek mozdulati határozottságával jellemzően párosul hasonló fajta éneke, sötéten lendülő hanghordozása. Mindez a kétségtelenül már nem csupán közösen megosztott, hanem egyéni adottsága talán nem is a táncszámaiban jutott legmeggyőzőbb kifejezésre, hanem egy rövid jávai dráma keretében. Mily elgondolkoztató, hogy e jávai dráma szereplői csakis akkor beszélnek, ha erre a cselekmény közérthetősége okából szükség mutatkozik! Ha a látható cselekmény kétséget kizáróan világos, a szereplők nem terelik el róla figyelmünket felesleges párbeszédekkel. A mi európai drámánk mindent elárasztó szóáradatával ezzel szemben holmi társaságbeli jólnevelt emberekre emlékeztet, akik derűre-borúra fecsegnek, nehogy az ötletszegénység gyanújába keveredjenek.