Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

FARKAS ZOLTÁN: MAGYARORSZÁG ROMÁN KORI EMLÉKEI

Műemlékeink száma a nyugati nemzetekéhez képest kicsiny, jelentőségük európai viszonylatban némely kivételtől eltekintve nem kiemelkedő. Ennek okai történelmünkből eléggé ismeretesek, a mentegetődzést nem kell megismételnünk. De akárhogyan áll is a dolog, nekünk éppen olyan fontosak, sőt tán még fontosabbak, mint a nyugodtabb múltú nemzeteknek az övéik. Éppen ezért örvendetes minden tudományos iparkodás, mely megállapításukra és értékelésükre irányul. Különösen ma, amikor műemlékeink jókora része idegen kézen van és a külföldi tudomány mindenképpen arra törekszik, hogy azokat tőlünk elvitesse.

A régi, a XIX. századot megelőző idők magyarországi művészetének kérdésében egy dolgot nem lehet elvitatni: azt, hogy ezt a művészetet Magyarország területén a magyar élet hozta létre. Mert akármilyen fajú vagy nemzetiségű volt is az építész, a szobrász vagy festő, műve magyarországi szükségletekből született, a magyar életnek terméke volt. Gyönyörű román kori templomainkat, akárki tervezte is, a mi földünkön magyar rendelésre és magyaroknak épültek, az osztrák festők XVIII. századbeli invázióját magyar kultúrszükségletek tették lehetővé. Nem egy hódító idegen nemzet telepítette ide az idegen művészeket és kényszerítette rá munkásságukat a magyarságra, hanem ez hívta be és használta fel őket életének szebbétételére.

Jóval nehezebbé válik a kérdés, ha a régi magyarországi művészet magyarságát a ma annyira divatos faji szemszögből kutatjuk, ha azt vizsgáljuk, hogy a művész, akitől a mű származott, színmagyar eredetű volt-e? Ennek kétségtelen eldöntése a legtöbb esetben leküzdhetetlen akadályba ütközik. Kétségtelen adat alig maradt fenn a régi időkből, a fennmaradtak szűkszavúak és éppen a művész fajtájának kérdését nem világítják meg. Találgatásokra vagyunk utalva, amelyek gyakran erőltetett kapcsolatokra vezetnek, az így van helyébe bevonul fejtegetéseinkbe a lehetséges, a valószínű, az alkalmasint. Közben megfeledkezünk arról, hogy a bizonyítás láncából az egyik szem feltevés volt és ellentmondást nem tűrve, ingatag alapon kalandozunk tovább.

De különben is alig hiszem, hogy akármelyik épület, szobor vagy festmény szebbé válnék, ha bebizonyítjuk róla azt, hogy alkotója színmagyar volt, vagy kevésbé jóvá, ha kiderül alkotójának idegen nemzetisége. Ismét hangsúlyozom: a művészeti termék létrejöttéhez nemcsak művész, hanem rendelő is kell és ez a rendelő a magyarság volt. Jóleső tudat a művész magyarságát is megállapítani, de csak kétségtelenül meggyőző bizonyítással szabad.

El kellett mondanom ezt, mert azt hiszem, hogy Gerevich Tibornak most megjelent kiváló műve román kori műemlékeinkről túlzott jelentőséget tulajdonít ennek a faji kérdésnek, amely a szerző eddigi munkásságában is jelentős szerepet játszott. Azt hiszem, hogy túl sokat épít nem teljesen meggyőző feltevésekre. De hadd idézzek erre vonatkozóan egy igen jellemző példát.

A kalocsai székesegyházat magyarázva, mely tiszta francia alaprajz szerint készült, ezeket írja:

"A II. kalocsai székesegyház tervezője lehetett francia éppúgy, mint Franciaországban járt magyar mester, de elképzelhetjük azt is ebben éppúgy, mint hasonló esetben, hogy egyházi közvetítéssel csak az alaprajz került Magyarországba, ahol aztán az itteni kőfaragó-műhely, mint más francia alaprajzú templomnál, egyéni módon kivitelezte. Az egyik kőfaragó titokzatos nevét a XII. századra valló feliratos síkőtöredék örökíti meg, melyet a későbbi barokk székesegyház külső falába jegyeztek. "Martinus Ravesu lapicida jacet hic" - olvassuk rajta. Bizonyára vezetőszerepe volt a második székesegyház építésében vagy szobrászi díszítésében, különben ismerve a középkori művészet személytelen jellegét, a középkor mesterek beolvadását a kollektív műbe nem érte volna a név említés és a székesegyházba való temetés tisztessége. Ki volt ez a Márton kőfaragó? Nem tudhatjuk, hogy építész vagy szobrász volt-e, vagy egy személyben kettő, mint gyakran a középkori templomépítő műhelyekben. Voltak ,akik franciának hitték, a névmagyarázatnak azonban nyelvtörténeti nehézségei vannak. Más vélemény szerint német lett volna, aminek a templom szerkezete és faragványainak stílusa ellene mond. Újabban a Pannonhalma melletti Ravazd győr megyei községgel hozták összefüggésbe. Pais Dezső szerint a Ravesu néz hangtörténeti szempontból magyarnak tekinthető s alakjában megfelel a régészetileg megállapított kornak, a XII. századnak, szóbeli értelme a "rovás"-sal függ össze, tehát rovót, kőfaragót jelent. A hanyagúl rótt írás paleografikailag is vág a korral. A betűformák közel állanak a Somogy megyei Vörsön talált s a szombathelyi múzeumba került ugyancsak XII. századi feliratos kő betűihez, ezek azonban némileg szabályosabbak s már a magyar irástörténelemben nagy érdemeket szerzett III. Béla idejére vallanak. A kalocsai emlékkövön megörökített magyar kőfaragót tehát mai nyelven Rovó Mártonnak nevezhetnőnk."

Vagy "A traui székesegyházat a magyarországból jött, s 1254-ben Trauban meghalt Treguano nevű püspök építette újjá, s oroszlános főkapuját 1240-ben egy bizonyos Mastro Radovano faragta, akiben neve alapján (Radvány?) magyar mestert sejthetünk."

A régi magyarországi művészet elemzésében azonban nemcsak a faji kérdés erőltetésétől tanácsos óvakodni, hanem az értékelés túlzásaitól is. Gerevich egyébként tiszteletreméló nacionalizmusában mindig könnyen hajlott a magyar emlékek túlbecsülésére, amire már Hoffmann Edith is méltán hívta fel a figyelmet középkori táblafestményei forrásairól írott kitűnő tanulmányában. Ezt a hajlandóságát Gerevich ebben a művében is teljes mértékben megőrizte. Ismét idéznem kell:

"Az építészethez és a szobrászathoz hasonlóan falfestészetünk sem egyszerű lerakata a külső importnak, hanem egyéni helyi vonásokat ölt. Rokonabb az olasszal, sem mint a szomszédos osztrákkal, vagy némettel... A rokonság azonban nem jelent azonos művészi rangot, ha első festőink nem is mutatkoznak mestereikhez méltatlanoknak s általában fölötte is állanak a nyugati szomszédoknak. Románkori festészetünk... igazi értékeit csak úgy ismerhetjük fel, ha nem közeledünk hozzá más művészeti korok naturalista mércéjével... primitívsége sem egyszerű kezdetlegesség, tudás vagy képesség hiánya, hanem épp ellenkezőleg tudatos stílusakarat. Művészi számítás."

Azt hiszem, Gerevich messzire jár az igazságtól, midőn románkori festményeinket "általában" a nyugatiak fölé helyezik. Ehhez a legbeszédesebb bizonyíték maguk a kezdetleges falfestmények szolgálhatnak. És méginkább téved Gerevich amidőn derék, de kistehetségű románkori festőinknek tudatos stílusakaratot és művészi számítást tulajdonít!

Gerevicz széleskörű képzőművészeti ismeretekkel rendelkezik. Tárgyalás körébe az európai románkori művészet számos emlékét belékapcsolja, hogy az eredet, a fejlődés és a különbségek kérdéseit megvilágítsa. De néha bizony ez a vonatkozás keresés erőltetetté válik, akármennyire alkalmas arra, hogy a külföldi anyagot nem ismerő előtt a magyar terméket bearanyozza. Idézzünk erre vonatkozóan egy igen jellegzetes példát. Az úgynevezett Gizellakápolna freskóinak megbeszélése közben felsorolja Pietro Cavallinit, Jacopo Torrutit, Rusutit és egy csomó itáliai templomot, elénk idézi az olasz dugento művészetének pazar emlékeit. Kijelenti, hogy "a veszprémi festő a nagy Cavallini közvetlen stíluselőzményeibe kapcsolódik s azokat a magyar formaérzésnek jobban megfelelő, egyszerűbb, radukáltabb módon alakítja át."

De vegye csak elő az olvasó a veszprémi freskók reprodukcióit és hasonlítsa őket össze a rómaiak műveiről készültekkel, meg fog hökkeni hogy a veszprémi magyar milyen távoli és milyen szegény rokona a rómaiaknak!

A faji szempont és a túlértékelés kérdésétől eltekintve, Gerevich munkája nagyjelentőségű teljesítmény. Az első kimerítő munka, mely románkori művészetünket a tudomány mai ismereteivel és módszereivel dolgozza fel. Tömérdek történelmi és művészeti vonatkozást kellett egymással összefüggésbe állítani. Valószínű, hogy a részletkérdésekben sem fog némely megállapítása végleges érvényűnek bizonyulnia, de ezek a részletkérdések néha olyanok, hogy eldöntésük nem is annyira az egzakt tudomány, mint inkább a képzelet dolga.

Külön hangúlyozott elismeréssel kell felemlítenem a kötet kitűnően összeválogatott, pazar képanyagát.