Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 4. szám

LACZKÓ GÉZA: PEST ÉS A NŐ

A tanácsos úr hát Pestre került, nem mondhatom, hogy késő vénségére, mert nem volt vénember, csak úgy ötven és hatvan év közt való, aki mentül jobban közeledik a hatvanhoz, antul jobban ragaszkodik még az ötvenhez, de az bizonyos, hogy későn, mert legalább harminc évet szolgált már, azt is mindvégig vidéken.

Vezeték- és keresztneve rég kikopott a közhasználatból, vezetkék neve azért, mert nem volt egyéniség, aki színt és külön jelentőséget ad a viselte hivatalnak, keresztneve meg azon az okon, hogy nem voltak cimborái meg női, akik becézve elterjesztették volna. "Tanácsos úr" volt a hivatalfő meg hivatalszolga számára egyaránt, a kis cselédnek meg a kövér borbélynak, házfelügyelőnek meg pincérnek, ám bár nem igen volt köztudomás, hogy kinek miben miféle tanácsokat ad.

No, mindegy, most "Pestre került", ami gyökeresen más, mint az, hogy "Budapestre helyezték át". Ez az utóbbi hivatalos eljárás rideg megállapítása, az előbbiben benne van a fővárosi örömök felé ácsingózó évtizedes vágy teljesülésén érzett büszkeség és örvendezés. Más okból is kapóra jött a Pestre kerülés. A tanácsos úr, aki ezek után természetesen agglegény volt, rettenetesen tisztességes életet élt. Hétközben dolgozott, nem ivott és pipázott; szombat este vacsora után szivarra gyújtott s magába szopogatott fél liter, nyolc deci borocskát aztán meglátogatta az "özvegyasszony"-t, éjfélig nála volt, aztán vasárnap délig aludt. Kora délután újra elment az özvegyasszonyhoz akinél teát és hideget kapott vacsorára és tízkor hazament, mert hétfőn korán kell felkelni.

Az asszonynak ugyancsak nemigen volt neve, megette a visszavonult özvegység penésze, viszont ő maga is megette már kenyere javát, a maradék héján azonban még el lehetett kettesben rágódni. Az özvegy tartotta rendben a tanácsos úr fehérneműjét, amelynek tűre, cérnára szoruló darabjai szemérmes csomagokban vándoroltak hozzá vasárnaponta; beszélgetőtárs volt, kifogyhatatlan figyelmű a hivatali szenvedések körülményes előadása iránt; s, istenem, ha éppen sor került rá, öreges, ám makacs rőzse-tűzön csókot is tudott melegíteni hű barátja számára. Hát éppen ebből volt elege a tanácsos úrnak.

Az özvegy - kis háza, baromfi- és tojáskereskedése, helyhez között jövedelme volt ott vidéken, meg sokat sündörgött az elhunyt kappanok körül a boltban egy nyugalmazott csendőrőrmester, aki folyton házassággal példálózott - nem mehetett a tanácsos úrral Pestre. Ami jó is volt így, a kutyafáját, jó asszony, derék asszony, de zsírhalommá vénült lógó nyakú kopasztott tyúkjai között, holott a tanácsos úr élénken kezdett érdeklődni az utóbbi időben a fiatal csibék iránt.

Szóval, no, mindenképpen ideje volt Pestre kerülni. A tanácsos úr ideig való tábort ütött egy szerény szállóban, onnan járt ki naponta lakás-cserkészetre meg végig kispörköltözni az összes kocsmákat. Boldog volt és szabad az új élet küszöbén, de fene aki eszi, a küszöb egyre nőtt, tágult, szinte dobogó lett belőle, amiről nem igen tudta, hogyan kerül le, az "új élet" meg egyre távolabb húzódott, mint valami durcás szűz.

Kivett végül a tanácsos úr egy kis albérleti szobát, csendes utcában, csendes családnál, kocsmákban evett s kezdte megszokni, hogy maga varrja fel vásott kocsányú gombjait. Egy ilyen méla öltögetésénél jött rá, hogy az özvegyasszony mégis csak nő volt, s hogy a nő nagyon hiányzik életéből. Végiggondolta az összes eshetőségeket, az utcát, ahol a csókot úgy árulják nyílt titokban, mint a tűzkövet, szacharint, törhetetlen fésűt és osztrák öngyújtót, a tűrt alkalom-szerű intézeteket, ahova még sem teheti be a lábát, ismeretsége nincs, marad a véletlen.

Dologtalan estéin hát, miként előbb szoba- és kocsma-, most ismeretség-cserkészetre indult. Vasárnap délutánjai is ezzel teltek el. De, fékomadta, ez a csinos barna nyilván szabadnapos cseléd, az a kis szőke uccavirágja, emez úri asszony, vissza se néz rá, amaz meg annyira néz a dülledt szemeivel, hogy félni lehet tőle. Hejh, azt a huszonhét meg huszonnyolc..., a vége mindig magányos sörözés volt s a sok borsos pogácsától gyomorterheléses nyugtalan álom.

Maradt így a séta, a város felfedezése s az egyre üresedő, bánatos vágy, amit meghurcolt a Halászbástyától a halálsorompókig, az Országházától az Elevátorig. Pedig lenne módja, mert, ha minden kiadását összeszámítja, félreteszi a ruha részletet s nem várt esetekre kis tartalékot, maradna kereken nyolcvan pengője egy hónapban költőpénznek, meg erre az izére. Nem mondom, betévedt a tanácsos úr mulatóhelyekre is, de már a fekete annyiba került, hogy italra, társaság-vidító hölgyikére gondolni sem mert, az áldóját, hiszen csak a ruhatárban egy pengőt vasaltak ki módszeres erszényéből nyeszlett kabátja ideig-óráig való megőrzéséért.

Egy vasárnap kora délután aztán a Kossuth Lajos utcán meglátott egy olyan tizennyolc éves szerű zöldruhás, izmos kis szőke lányt. Akinek szép gömbölyű volt a lábikrája, ígéretes az alakja, telt a mellecskéje de görbe a válla mint az üldözött vert gyerekeké akik folyton pofontól félve görnyednek meg korán és fehérre sápadt az arca, mint az éhezőké. A haja szőke-barna sáros volt, mint a tigris bundája, s kínos rendezettségében kócos.

A gyerek szemmel láthatóan csak úgy ténfergett s mikor a lassan lépegető tanácsos úrra esett vizenyős kék tekintete, olyan esedező csillogást váltott, mint a vizsláé, akibe vadászaton engedetlen ugatásért egy fojtás sörétet bocsátott haragos gazdája. A tanácsos úr azért nem volt akárki férfi. Zömök magyar, boltozatos mellű, ám csuka-hasú, szép kerek tatáros borotváltfejű, kerek mokány barna arcú, zord kuruc-bajszú, de bátortalan jóindulat tétovázott a szemében s redőtlen jámborság csacsiskodott az arcán. A lába volt mindössze harapófogósan görbe de rég szétszóródott vagy kipusztult családja szerint ez kun huszár hagyaték volt.

A lány megállt egy bolt előtt s egy kirakat üveg tükrözésén nézte, hogyan sétál el mellette a tanácsos úr akinek pár pillanat múlva a nyomába eredt. Hamar utolérte. Egymás mellett léptek egyet kettőt, riadt könyörgés villant a lány szeméből. Ekkor állapította meg a tanácsos úr szembe édes telihold, babaszerű oldalról, középen süppedt nyergű orrával durván baromi. De azért kissé akarata ellen, szinte gépiesen, - maga is csodálkozott határozott merészségén - oda szólt a lánynak:

- Befordulok ide a kis utcába, jöjjön utánam.

S mire a harmadik ház előtt megállt, félresandító jobb szeme látóterébe már benyomult a zöldruhás görbe váll.

- No, mi az, kislány? - kérdezte lágyan, apásan ajánlattevően, ügyetlenül.

Erre váratlan dolog történt: a lány elfakadt zokogva.

- Kidobtak.

- Honnan?

- Hazulról - s a két zöld váll hevesen rángatózni kezdett.

Kérdés, tagadó fejrázás gyorsan követték egymást:

- Mamája? Az ura? Szeretője? Hát ki?

- A néni. Akinél lakom - s már pár lépésre is hallhatóan sírt.

Néhány járókelő figyelmes lett rájuk, a tanácsos úr barna arca bronzossá pirult körülnézett s egy hirtelen felfedezett üveges ajtó felé bökve fejével, szólt:

- Gyerünk be ebbe a kocsmába, csak nem sír az utcán!

A szemüveges kocsmáros mindjárt egy sötét sarokba terelte őket, az ilyenkor úgyis üres helyiségben s kérdőjellé hajolva megállt asztaluk előtt.

- Két sört! - vetette oda a tanácsos úr. De gyorsan gyanúja támadt: - Ebédezett maga?

A lány tagadóan rázta a fejét.

- Reggelizett?

Újabb fejrázás.

- Mikor evett utoljára?

- Tegnap délben.

- Mit?

- Maradék szalonnabőrkét.

- S azóta?

- Vizet ittam, ha éhes voltam.

A tanácsos úr szíve mélyéig megrendült, hirtelen a lányhoz hajolt és megcsókolta tüzelő, jóízű, pufók arcát:

- Szegényke!

De már jöttek a sörök és a tanácsos úr elhallgatott.

Hosszas kérdezősködés, biztatás, étlap-nézés után végre egy pár virslit, majd egy almát rendelt a lány, a sörhöz hozzá sem nyúlt, viszont egy deci bort kért, amit egyhajtársa megivott, a virsli felét otthagyta, az almának is egy negyedét.

Úgy ki van éhezve, hogy nem tud enni, állapította meg magában a tanácsos úr, aki zavarában egymás után gyorsan megitta a két pohár sört.

A lány, mikor befejezte az evést, hirtelen felkapta az asztalról a tanácsos úr kezét és megcsókolta, amire a tanácsos úr nem tudott okosabbat tenni, mint hogy ő is megcsókolta a lány izzadt, párnás, paraszti nagy darab mancsát. Erre a lány újra a tanácsos úr kezére borult és idegesen sírva sokáig csókolgatta.

Mindettől a tanácsos úr kettős lelkiállapotba került, hol jó atyaként, hol türelmetlen udvarlóként viselkedett, hol önzetlen támogatását ígérte, hogy közeli betérő szállóval példálózott. Az elsőre hálás kézcsók, a másodikra nyers visszautasítás volt a válasz s egy suttogó könyörgés:

- Én még lány vagyok.

Ettől még zavarosabbá melegedett el a tanácsos úr szíve.

S közben a következő derült ki:

A lányt Tribecsi Elvirának hívják (ő maga így írta le: Thribertchsy), tizennyolc éves, árva, apja Szabadkán tizennégy, anyja Monoron másfél éve halt meg, egy éve van Pesten, egy gumigyárban dolgozott, egy közelebbről meg nem jelölt "mérnők úr" ott szerelmével üldözte, végre kidobatta, egy detektív ismerőse igyekezett neki állást szerezni, lassanként eladta csinos bundáját, hócsizmáját, aranyóráját, aranykarkötőjét (Monoron szép nyugdíjból éltek), havi tizenkét pengőt fizet a lakásért a Rökk Szilárd-utcában s most minden pénze elfogyott, tíz pengővel még tartozik is a lakásadónőjének, aki reggel elkergette azzal, hogy addig ne jöjjön haza, míg tíz pengőt nem szerez valahol.

A tanácsos úr a hosszú történet alatt hol atyásan simogatta, hol idegesen ölelgette, tapogatta az izmos gyereket.

- Az utcára, fertőbe, s ha nem velem találkozik, aki rendes ember vagyok - mondta végül komoran, majd elkuncogta magát - aránylag?

- Senkivel se, úgy senkivel se! - rázta hevesen tigris-sörényét Elvira.

- Hát, Elvirácska, itt a tíz pengő, most felmegyünk és kifizeti a lakást.

- Oda magának nem lehet feljönni - mondta a lány durván.

A tanácsos úr meghökkent, aztán mélán elmosolyodott, legyintett s így szólt:

- Etyó fenó (erőltetett kedélyes hangulataiban mindig így mondta az "egye meg a fené"-t), vigye fel egyedül, megvárom a sarkon és sétálunk.

Erre megint zavaros kölcsönös kéz- és arc-puszizás következett, a leány részéről könnyekkel maszatolva.

A lány előrement, a tanácsos úr félórát ácsorgott a Rökk Szilárd-utca sarkán, ahonnan egyszer csak messziről látta, hogy Elvira az Akácfa-utca felől jön sietve.

- Honnan jön, gyerek?

- Már előbb lejöttem, nem akartam a sarkon álldogálni a detektívek miatt.

Este háromnegyed tízig sétáltak s a tanácsos úrnak igen jól esett szorongató kezét az izmos-párnás lány-kar hajlásában melengetnie. A lány elmesélte, hogy anyja híres táncosnő volt s szerelemből vidéki hivatalnokhoz ment feleségül, beszélt monori ismerőseiről, nénjéről, aki földbirtokosnő Kalocsa mellett s róla nem akar tudni, a gumigyárról s arról, hogy találkozott egy ügynök ismerősével, aki Dél-Amerikába akarja vinni táncosnőnek, de ő jobban szeretne itthon gép- és gyorsírást tanulni. A lány ismételt és hosszas faggatására a tanácsos úr is megmondta nevét és hivatalát, vázolta eddigi pályáját, Pestre kerülését és itteni életét.

- Tamás szép név, én Tominak fogom hívni magát - mondta a leány.

Mire a Rökk Szilárd-utcai kapuban elváltak, a tanácsos úr bozontos füléig szerelmes volt a "különös kis bogár"-ba (saját szavai).

Három napig minden délután találkoztak egy Miksa-utcai kocsmában, ahol a tanácsos úr pohár sör mellett várta a "mókus"-t, aki nevető arccal jött, leült, nyomban felhajtotta a deci bort s jobbára csak hallgatta a tanácsos urat, akiből úgy dőlt a szó, mint elromlott csapból a víz.

Harmadik délután - két napig töprengett a tanácsos úr - így szólt a lányhoz:

- Te gyerek, sokam nincs, de úgy gondolom, adok neked havonta ötven pengőt, tizenkettő a lakás, a többiből kell élned, apád leszek, ámbár nő vagy, ha másnak akarsz, rád bízom, csak mondd meg, tudnom kell...

- Igyunk brudert - mondta váratlanul Elvira, aki ivás után hirtelen szemöldökön csókolta a tanácsos urat s tárgyilagosan kijelentette:

- A tied akarok lenni Tomi.

A tanácsos úr repeső szívvel ölelte magához a mókus:

- Elköltözöl máshova, ahova feljárhatok...

- Jó, ahova feljárhat bácsikám, a Tomi. Elsején elköltözöm. Állást kaptam - mondta átmenet nélkül Elvira.

- No, csak most mondod?

- A Keksz-gyárban, reggel 9-től este 9-ig vagyok ott, húsz pengőt kapok havonta, fele villamosra megy el, Budafokon van.

- Hát akkor mikor látlak?

- Vasárnap!

Ettől kezdve egy héten csak egyszer találkoztak a kis kocsmában, ahol a várakozásban egy szórakozott izgatottságában egyre több sört ivott a tanácsos úr, egyre hevesebben unszolva a lányt, mondja meg, apja legyen-e vagy a barátja.

- A tied akarok lenni, Tomi, csak várd ki az idődet - mondta feltűnő egyszerűséggel az "aranymókus", aki aztán hosszan, de zavarosan beszélt a gyárról, ahol két férfi is szerelmével üldözi, egy grófról, akivel a gyár irodájában ismerkedett meg s egy képviselőről, aki még elhalt anyjának volt jóbarátja s az utcán találkozott vele.

Nehezen jött el a vasárnap, amikor a tanácsos úr felmehetett Elvira új szállására az Akácfa-utcába (udvari szoba, havi húsz pengő, marad életre harminc meg tíz a gyárból, hm, nem sok). Konyhán kellett keresztülmenni, ahol egy sofőr kabátban-sapkában rántottát evett, egy díványon egy öreg parasztasszony anyásan ölelt át egy kifestett magas, barna lányt, a suton egy kendőbe burkolt férfi-árnyék köhögött s a sziszegő gázfőző mellett egy termetes asszonyság lavórban fehérneműt mosott. A gőzös helyiség illata mindennek megfelelően hagymás zsír, állott ruha, falusi penész, olcsó párfőm, szappanos-szennyes lé szagából tevődött össze.

Szobácskája küszöbén állt Elvira koszos és fakókék hálóköntösben s hangos "kezicsókolom Tomi bácsi"-val üdvözölte a tanácsos urat, akit bemutatott a levegőnek: - A bácsikám!

A férfi-váz halott csontkezet nyújtott elő rongyaiból, az asszonyság megtörölte pacallá lúgozott kezét s hevesen szorongatta a tanácsos úrét; a másik három ember meg sem mozdult.

Bevonultak a szobába ketten. Elvira rögtön ledobta magáról a hálóköntöst, nem volt alatta más, csak egy tarka fürdőtrikó, s táncos erőművészeti alakzatokat kezdett bemutatni. A végén a falhoz állt s felszólította Tomit, fogja meg a jobb bokáját s emelje a lábát a falig, hogy cipője orra érintse. A tanácsos úr zavartan engedelmeskedett. S pár percig ott állt szorosan egymás mellett Tomi, mint botcsinálta, ügyetlen táncmester, és Elvira, mint két, egymásnak vastagabb felével fordított izmos combból álló felkiáltó jel, amelyet középen összenyomott derékból, két gyűrt mellből, gutaütésessé vörösödött nevető arcból összesajtolt gomolyag szakított meg. A tanácsos úr át akarta ölelni, megcsókolni a valószínűtlen női jelenséget, eleresztette a bokát mire a különös építmény összehullott, a földre esett, elsiklott és egy szempillantás alatt hálóköntösébe bújt s újra az volt, ami előbb, a sápadt Elvira a koszos otthonkában.

A tanácsos úr új rohamra indult, de Elvira lenyomta egy székre.

- Bejöhetnek.

Be is jöttek, illetőleg előbb az asszonyság, aztán a parasztasszony a kifestett lánnyal vonultak át a szobán a lakás belső részei felé.

- A néni elszegényedett grófnő, a lány varrólány, de nem varrásból ér, a parasztasszony a mamája aki feljött Békéscsabáról meglátogatni - adta meg a kellő felvilágosításokat Elvira.

A tanácsos úr félóráig bírta csak a társalgást, amelyben váratlanul gyermekkori tánckörút, francia vidéki mulatók, meztelen látványos darabok, grófok és képviselők kezdtek szerepelni, akik demokratikusan vegyültek el monori falusi urakkal és zsellérekkel - menekült.

A következő vasárnap egy kis barátnőt talált Elviránál. "Monori ismerős" volt, aki addig hallgatott, míg végre a tanácsos úr is kifogyott a kényszeredett szóból és távozott.

Hétközben egyszer váratlanul megjelent "szimatolni", azzal fogadta az asszonyság, hogy Elvira Békéscsabára utazott, becipelte a tanácsos urat Elvira szobájába, ahol előadta, hogy féltestvére, a gróf, 800 000 pengővel tartozik neki, tizenöt éve tart a per, amelynek folytatásához sürgősen szüksége lenne húsz pengőre.

- Ha nekem húsz pengőm lenne, én is gróf lennék - mondta ridegen a tanácsos úr és megint csak távozott.

Vasárnap aztán szigorúan kérdezte Elvirától a tanácsos úr:

- Miért utaztál te Békéscsabára? És hogy utazhattál, mi van a gyárral?

Elvira nevetett:

- Nem igaz. Moziban voltam. A néni félt és azért hazudott. Már nem vagyok a gyárban. Kidobtak, mert nem akartam a főkönyvelő úré lenni.

Egyébként ez a délután is a "bejöhetnek" jegyében telt el. Ám, a tanácsos úr már ekkor vakon dürrögött, mint egy szédült fajdkakas, olyan szerelmes volt ebbe az ártatlan, különös lányba, aki egy futó csók, egy röpke ölelés erejéig sem akart az övé lenni de szemében hála, vágy, kacér csábítás villogott folyton.

Valamelyik hétköznap újra felkukkantott a tanácsos úr, az asszonyság nagy hangos szóval elállta Elvira ajtaját, nincs itthon, nem lehet bemenni, rendetlenség van ott. Tamás úr erélyes lett:

- Utóvégre én fizetem ezt a szobát, jogom van bemenni, félre, félre - sziszegte fojtottan s birkózva félrenyomta az asszonyságot. A szoba üres volt, a díványon vetett ágy, félrehajtott takaróval, mintha egy pillanattal előbb keltek volna ki belőle.

- Minden másképp lesz itt, ha Feri gróftól megnyerem a millió pengőt - zokogta el magát hangosan az asszonyság.

A tanácsos úr felzaklatva sietett ki a lakásból.

Vasárnap délután, találkozásuk szokott idejében a tanácsos úr beült a Miksa utcai kis kocsmába, ahonnan egy kis inast Elviráért küldött az Akácfa utcába. Negyed órán belül ott volt a lány. Húsos, élvező női ajkával ügyetlen, hideg gyerek-csókot lehelt Tomi arcára, az elébe állított deci bort fölhajtotta és megszólalt vidáman:

- Mi ez? Mért itt?

- Ez az s azért itt, mert oda többet nem megyek fel. Hol voltál múlt délután?

- Azt hiszed, dologtalanul egész nap otthon lehet? Elmentem. Hát aztán? Sétáltam a barátnőmmel.

- Szóval én többet nem megyek oda fel, elsején elköltözöl olyan helyre, ahol az enyém lehetsz. Megértetted?

Elvira szemeiben könny, vágy és szűzies riadalom csillogott:

- Tied leszek Tomi de még éretlen a gyümölcs, várd meg, amíg megérik.

- Bizonyisten?

- Bizonyisten! - s Elvira odaborult Tomi vállára aki átkarolta. Sokáig ültek így összeölelkezve, némán s a tanácsos úrban szétfutott valami kimondhatatlan boldogság érzése. Három pohár sörrel meg is fejelte.

Az elsejéig való pár vasárnap délután - újabban a tanácsos úr bizonyos közigazgatási munkaszaporulat miatt naponta késő estig benn ült a hivatalban - kis kocsmában telt el, mint két szerelmes között. Tomi vágyát a tomboló gyöngéd jövő reményében fél-lángra állított lassú tűzön melengette, mint a másnapos töltött káposztát, turbékolva babusgatta, fél karral ölelte, arcon csókolta Elvirát aki néha, meleg, puha, telt mellére vonta Tomi fejét belecsókolt a tar koponya kiütköző ősz hajszálaiba, aztán gyöngéden eltolta magától.

Közben rengeteget beszéltek. Elvira tán többet is mint kellett volna. A tanácsos úrban tudniillik valami bizonytalanság támadt, amit lassanként névtelen félelem színezett el. Valamit nem értett Elvirában, se a múltjában, se a jelenében, se a jövendő szándékaiban. De mennél ködösebb lett ez a bizonytalanság, annál erősebben szorongatta a tanácsos urat s mennél meghatározhatatlanabb lett a félelem, annál ijesztőbb lett a fullánkja.

Kiderült, hogy Elvira csakugyan járt közben Békéscsabán, ismerős tyúkászok tehergépkocsiján jött-ment ingyen, állítólag mert unatkozott, ugyanígy Monort is megjárta, Csabán férjes asszony nénjénél volt, gazdag földbirtokosnál, aki nem törődik vele, illetőleg azt követeli, hogy lakjék nála, másként nem segélyezi egy garassal se, de azért nemrégen ennivalót küldött, itt a postai kutyanyelv: "feladó Nagy Antal", amihez valaki utólag hozzábiggyesztette a "né"-t. A történetekben újra felbukkant az ismerős detektív, az artista-ügynök, aki Dél-Amerikába hívja, s ő tanult is három napig táncolni, az elhunyt táncosnőmama néhány előkelő ismerőse, a barátnő, (hisz Tomi találkozott vele egyszer), aki felszökött Monorról Pestre gép- és gyorsírást tanulni. Mindennek nagyon valóságszaga volt, de annál inkább nyugtalanítóan hatott.

Az aggasztó helyzet elmosódott körvonalait azonban bearanyozta a szerelmi révület mint rossz-szagú üszkös romokat a felkelő nap.

Mindennek tetejében nagy alkudozás harca dúlt a torz szerelmesek között. Elvira biztosítani akarta a jövőjét: vagy táncosnőnek megy Dél-Amerikába, vagy tanítassa ki Tomi gyors- és gépírásra. A tanácsos úr egy zord pillanatában felmordult: - Hát menj Dél-Amerikába, mire Elvira meghökkent és többet nem emlegette a táncos pályát, de annál többet nyaggatódzott a gépíráson. A tanácsos úr, a nemes vad, farkastorokba szorítva, végső kétségbeesésében Elvira elé szabta a tételt: - Légy az enyém, aztán kitanítatlak, télikabátod sincs, azt is kapsz, s lassan általában kiruházlak kis barátnőmmé. Elvira hízelkedve igyekezett megfordítani a tételt: - Előbb kabát, ruha, gépírás, aztán a tied leszek.

Nem tudtak megegyezni.

- Miért bízzak benned? - zordult Tomi kérdése Elvira elé.

- Miért bízzak én tebenned? - vágott vissza a "mókus".

- Mert úriember vagyok - mondta méltósággal a tanácsos úr.

- Én meg úrilány vagyok - feleselt vissza könnyelműen Elvira, nem latolva, hogy csak úriembernek van becsületszava, úrilánynak legfeljebb becsülete.

- Az más!

- Én is más vagyok! Sok mondja, hogy úriember, mégis sok a kitett gyerek.

- Hát nem?

- Még zöld vagyok - mondta hihetetlen bájjal a kislány.

A tanácsos úr nyomban elérzékenyedett:

- Kis zöld mandula... Majd meg fogsz érni nekem?

- Fogok, neked, de a mandulafát nem lehet siettetni.

- Hajaj!

- Azért én szeretlek - robbant ki Elvira, két kézzel megragadta Tomi kezét és melléhez szorította.

A tanácsos úr idegenkedve vette észre, hogy Elvira mind két karja alatt ki van izzadva a ruha s a két puha, de izmos kéz is csak úgy fürdik a verejtékben - hirtelen az jutott eszébe, hogy ő még gyerek volt agyonizzadta magát ha hazudott.

Eljött azonban az elseje s a tanácsos úr új elhatározással lépte át Elvira új, ezúttal különbejáratú szobájának küszöbét: közönséges, de enyhe erőszakkal siettetni fogja az ostromlott vár megadását, ha sikerül, az nagy boldogság lesz és kineveli a lányt szép szeretővé, utóvégre férfi, ha nem sikerül, lecsökkenti az adott pénz a tengődési határig, menjen el gyári lánynak Elvira s ha már megél valahogy, kilép az életéből, bánatosan, de mit tegyen. Szándékát azonban leplezni fogja.

A Rökk Szilárd-utcai lakásban sosem járt a tanácsos úr, csak hallomásból tudta, hogy a harmadik emeleten volt s Elvira egy szobában élt a főbérlővel, egy ki tudja milyen magasságokból alá hullott, riadt vénlány művirágkészítőnővel. Az Akácfa utcára annál jobban, de rossz érzéssel emlékezett: hosszúkás keskeny szoba, egyik vége felé átfúrva két ajtóval - cselédszobának építették eredetileg - másik végén féloldalasra sántult egy ablak az udvari folyosóra, egy szekrény, egy heverő, egy kis asztal, egy szék, petróleumfőző a sarokban a földön. Igen, a szekrény mindig zárva volt, s ha egyszer nyitva találta, Elvira rögtön odaugrott, bezárta s a kulcsot lehúzta.

- Hát ez itt, a Dob utcában milyen lesz?

Ilyen volt:

Egy ablak földszint az udvarra hátul a sarokban. Bejárat a hátsó lépcső mellett. Kopogott, lenyomta a kilincset, az ajtó nyílt, nem volt bezárva. Ez már nem tetszett neki: akárki bármikor benyithat. A szobában hátul volt egy rézágy, éjjeli szekrény, idébb előre az egyik falnál heverő, szembe vele szekrény és asztal, az ágy és heverő között vaskályha, rajta mosdótál piszkos szappanos vízzel, az ablakban hatalmas papírzacskók láthatóan tele babbal, sárgaborsóval, az ágy alatt hat pár női cipő s egy kampós bot mellett hosszú fekete csipke estélyiruha lógott le a szekrény sarkán. Szörnyű hideg bűz volt a helyiségben, mint valami nőstény kutyabarlangban.

...ziccsókolom! - bókolt, feltérdelt könnyedén roggyantva, Elvira.

- Szervusz! Kié ez az estélyiruha?

- A Marikáé.

- Ki az a Marika?

- A lakótársam.

A tanácsos úr szó nélkül lezökkent a heverőre, amely egyik rugójával nagyot rikoltott s a tanácsos úr besüppedt egy mélyedésbe, amelyet termetes termetek ki tudja hány éve vájtak a heverő tengerifű töltelékébe. Rágyújtott egy cigarettára s óvatosan megszólalt:

-Hát nem laksz egyedül?

- Én nem tudtam volna ezt a szobát kivenni, harminchat pengőt fizetünk ketten, Marika az artistaügynök húga, elárusítónő egy áruházban, mindjárt jön haza.

- Mindjárt?

- Az estélyiruha az övé, táncolni jár benne a Petivel.

- Peti, ki az?

- Éjjeli őr, övé a kampós bot.

- Az is jár ide?

- Mindennap.

- Nna!... Gyere ide!

Elvira engedelmesen a tanácsos úr mellé telepedett. A heverő rikoltva völgyezett számára is egy mélyedést. Így ültek okosan, mint két csehpimasz a sütőserpenyő két horpaszában.

A tanácsos úr aztán átmenet és szó nélkül a tárgyra, illetőleg Elvira bájaira tért: unszoló volt, vakmerő és szemtelen. Elvira némán védekezett. A heverő méltatlankodva zengette agg rugóit.

- Meghallják! Mit fognak gondolni? - suttogta birkózás közben Elvira s a szobának a lakás többi részébe vezető ajtaja felé intett. - A háziak.

A tanácsos úr némán tovább birkózott egyre illetlenebbül. A heverő valóságos cimbalomszólót pattogtatott dühödt rosszallással. Szóval Elvira sehogy sem enged, gondolta magában a tanácsos úr, hirtelen eleresztette a lányt, csak ezt akarta tudni, átült a székre, megtörölte izzadó homlokát és cigarettára gyújtott.

Elvira összegyűrve vérvörösen állt a szoba közepén.

- Magatoknak főztök? - kérdezte ravaszul a tanácsos úr.

- Fel is kell tennem a babot. - mondta Elvira és étvágyrontó pancsolásba kezdett a bűzös petróleumfőzővel és egy hetvenöt százalékosan rokkant lábossal.

- Hát csak főzzetek, én megyek!

- Elmégy?

- El. Sok dolgom van a hivatalban, ritkábban fogsz látni. Szervusz.

- Kis pénzt nem adsz?

- Itt van öt pengő.

- De a szoba maga tizennyolc.

- Most nincs több.

- Köszönöm. Mikor jössz?

- Csak mához két hétre.

Még atyai csók sem volt úgy váltak el.

A kapu alatt dühösen nézett szét a tanácsos úr s még dühösebb lett, amikor meglátott egy táblát, azért a cipészét, akinél hivataltársai dolgoztattak (ő maga kész cipőket vett) s aki elsején mindig megjelent a hivatalban, neki is mindig köszönt.

- Nyavalyát, még az kell, hogy ez meglásson, hogy ide járok ehhez a lányhoz.

Nehéz volt kivárni a két hetet, de kivárta. Elvira nem volt egyedül. Egy fekete egyenruhás, feltűnően értelmes arcú, egészen fiatal s egészen kopasz ember ült a széken.

- A Peti! A bácsikám! - végezte a bemutatást Elvira.

- Vass Péter! - ugrott fel a fiatalember s a kezét nyújtotta.

A tanácsos úr morgott valamit.

- Hogy vannak? - mondta aztán.

- Nehéz idők járnak, a szociális feszültség mindenütt érezhető - mondta Peti - nincsenek arányban a rojszrojszok (írd: Rolls-Royce) s a pengős napszám, én magam nyolc gimnáziummal zárőr vagyok, a boltokat vigyázom éjjel.

- Ez a gyerek is küszködik - mondta a tanácsos úr s gyöngéden átkarolta Elvira vállát.

- Hagyjál engem békiben - fortyant fel Elvira és elrántotta magát.

- De, Elvira, hogy viselkedsz a bácsikáddal aki olyan jó hozzád? - feddette Peti.

A lány vállat vont.

- Kis vadmacska. - nevetett kényszeredetten a tanácsos úr.

- Én megyek, kérem, viszontlátásra - szólt és ment Peti, aki után, amint biciklijét tolta át az udvaron, hosszan nézett a tanácsos úr.

- Kaszárnyában voltam tegnap - szólalt meg Elvira hirtelen - hallod, Tomi?

Tomi hirtelen megfordult.

- Te nem akarsz segíteni rajtam, írtam annak a fiatal grófnak akinek a képviselő mutatott be az utcán, itt a levele, valódi grófi aláírás, nézd, itt is volt, megnézte, hol lakom, a kaszárnyába rendelt, hogy ad ajánlólevelet, mert ő most katona, ő nem volt a kaszárnyában, csak a barátja, a báró, az mindjárt szemtelen ajánlatot tett s mikor pofonütöttem, kért, ne szóljak a grófnak, ajánlólevél a nagy textilgyárba...

- Jó is, mert nekem egyre kevesebb pénzem lesz számodra, állását vesztette egy rokonom, azt kell segítenem s én már alig tudok eljönni ide hozzád, annyi a dolgom.

- El akarsz hagyni?

- Szó sincs róla! - hazudta élénken Tomi. - Csak... Menj csak a gyárba.

- De vasárnap eljössz?

- Vasárnap? El! - mondta szilárdan a tanácsos úr, aki ebben a pillanatban határozta el, hogy az lesz az utolsó kísérlet, s ha nem, akkor látja utoljára Elvirát.

A tanácsos úr kurtán-furcsán búcsúzott s Elvira a szoba közepén állva, szótlanul, tágra meresztett szemmel nézett utána.

Elérkezett a "sorsdöntő" (vezércikkekből ragadt ez a szó a tanácsos úrra) vasárnap s Tomi aki egyre inkább kezdett visszavedleni Tamássá, szügybevágott Napóleon-fejjel ügetett a Dob utca felé, ahol vajon Wagram diadala vagy Waterloo veresége várja-e...?

A ház előtt az utolsó utcasarkon felpillantott. Kipenderült eléje, mintha a földből nőtt volna ki? Elvira, hajadonfőtt, kabát nélkül, vizesen fésült hajjal, vörösen és izgatottan.

- Nem lehet bejönni, Tomi, meg jött vidékről Marika mamája.

A tanácsos úr megállt, megvető pillantásának két kézigránátját Elvira arcába vágta s már fordult is: - Akkor szervusz!

(Ez a kurta búcsú, ím, a regény vége, gondolta magában.)

- Ne menj még el.

- Itt járkáljunk föl s alá? Mint inas az ideáljával?

- Nekem pénz kell, Tomi, ne haragudj.

A tanácsos úr zsebébe nyúlt, ott benn kinyitotta tárcáját (Elvirának nem kell tudnia, mennyi pénze van) s hosszas kotorászás után előhúzott két pengő ötven fillért, átnyújtotta s körülnézve megfordult. Ebben a pillanatban a szomszéd gyalogjáróról valaki ráköszönt s már jött is át, a tanácsos úr elébe sietett, a kocsiút közepén találkoztak. A tanácsos úr hátra sandított: Elvira már eltűnt.

- Hol jársz, erre, Tamás, amerre a madár se jár?

- Lakást kerestem itt, a házmesterné nem volt otthon, a vice érte küldte a lányát, a lány most jött vissza, hogy nem találja, én az utcán vártam... - hadarta Tamás.

- Jól van, Tamás, jól van - veregette vállon az ismerős s huncutul mosolygott - nem zavarlak. Szervusz.

- Szervusz!

A tanácsos úr dohogva rohant el azért is, hogy a barátja lássa, nem alkudozott ő semmiféle találka-dologban: - A pataki ménkű vágna bele, ez most el fogja mondani a hivatalban, hogy zöld gyümölcsöcskék után császkálok a Dob utcában. Ennek véget kell vetni. De tisztán is kellene látni ebben a dologban, már nem is kell nekem ez a kopott róka-szuka, de emögött van valami. Gombolyítsuk csak vissza a fonalat.

S ekkor, az Elvira-történet átgondolása közben ragyogó ötlete támadt a tanácsos úrnak: felmenni a Rökk Szilárd-utcába a nénihez, aki akkor lökte ki Elvirát, mikor ő felszedte az utcán.

Negyedóra múlva már be is kopogott a harmadik emeleti sötét udvari saroklakás pokróccal lefüggönyözött üvegablakán. Sokáig nem jött semmi válasz. Kopogott és zörgött. Semmi nesz. Végre erélyesen megkocogtatta a szomszédos ablakot, amely mögött kriptai mécses-fény derengett. Rövid motoszkálás után a pokróc egy nyíló belső ajtón kisápadó fénytől kissé megvilágosodott, majd újra elsötétült s az üvegajtó mögött megszólalt egy színtelen női hang:

- Ki az?

- Tribecsi Elvirát keresem.

Erre válasz nélkül kulcs csikorgott a zárban, az ajtó kissé kinyílt s egy züllött otthonkás, sápadt, gyötrött arcú, kimondhatatlan sok és borzas ősz hajú sovány nő jelent meg a küszöbön.

- Detektív?

- Tessék kérem beereszteni, beszélni szeretnék önnel.

A nő erre kilépett a folyosóra és behúzta maga után az ajtót.

- Újabb ügy? Az a lány már nem lakik nálam hónapok óta.

- Kérem, én nem vagyok detektív, Schwarz János vagyok, vaskereskedő, alkalmazásra ajánlották Elvirát, érdeklődöm.

- Ki ajánlta?

- Egy detektív ismerősöm akivel itt szoktam sörözni a szomszédban.

- Hogy hívják a detektívet?

- Nem tudom. Kocsmai ismertség.

- Hogy néz ki?

- Kis köpcös, zömök ember.

- Én nem akarok ártani annak a leánynak.

- Kérném, tessék elmondani nekem bizalmi állásra szerződtetném, pénztárba...

- Pénztárba? A detektív nem mondta el?

- Csak jelezte. Mi is volt az az ügy? Urak jártak fel hozzá?

- Á, dehogy. Mindig egyedül volt, azért is sajnáltam meg, olyan voltam hozzá, mint egy anya, s olyan bájos volt, egy ágyban aludtunk, szerettem, mint a lányomat s azt hiszem, csak olyan gyerekes megtévedés volt, nem szabad a tolvajok közé taszítani végképp elzüllik.

- Lopott?

- Igen, egy kabátot.

- Hol?

- Ahol alkalmazásban volt, egy kávéház ruhatárában s ide hozta föl a szerencsétlen. Mennyit jártak itt a detektívek, borzalmas volt, rögtön elküldtem innét, illetőleg a fogdában volt két hétig, a detektívek megbocsátottak neki, mikor kieresztették idejött a kis holmijáért, hogy utazik Egerbe kasszírnőnek, a detektívek szerezték neki az állást, a detektívektől kapott húsz pengőt, tízzel fizette nekem a tartozását, azóta nem láttam.

- Nagyon köszönöm, asszonyon, így meg kell gondolnom, szegény lány, pedig olyan rokonszenves.

- Hízelgő macska, csak megtévelyedett, én szerettem és sajnálom, nem akarnék neki ártani, hisz olyan fiatal - mondta az öreg nő kétségbeesett sóhajtással.

- Nem fogok ártani neki, legfeljebb sajnálatomra, nem fogadom fel, még egyszer nagyon köszönöm, bocsánat és kézcsókom - szólt a tanácsos úr majdnem zokogó elmelegedéssel, kalapot emelt s ment.

Gépiesen, de gyorsan távolodott ösztönszerűen olyan tájak felé, ahol sem egyedül, sem Elvirával nem szokott megfordulni. Úgy úszott, mindenkit megelőzve, a körút vasárnap esti emberáradatában, mint a parafadugó a víz hátán a lassabban sodródó egyéb szemetek között... Vén szamár, hát ez az egész nagy fene lány-rejtély megfejtése: tolvaj, egyszerűen tolvaj... Nem nyomor, nem szűzi küszködés, nem rokonszenv, csak zsarolás, egy tolvaj zsarolása. Óriási!... De az is lehet, hogy csak első megtévelyedés volt az a kabátlopás s Elvira azért ragaszkodott hozzá és a pengőihez, hogy ne legyen kénytelen engedni a tolvajlási vágynak s tisztességes maradhasson... Azonkívül napnál világosabb, hogy ő pedig szereti ezt a gyereket, pro primo, mint atya, pro secundo, mint férfi... De akár így, akár úgy, értsd meg, vén szamár, ennek véget kell szakítani... Mentse meg más, tegye magáévá más, dugdossa oda nekik is keserves pengőit más... Szakítok! Így lesz!

Így is lett.

A tanácsos úr elmaradt, mint a nátha, máról holnapra, illetőleg vasárnapról vasárnapra. Hétközben késő estig benn gubbasztott hivatalában, alantasainak s az altiszteknek őszinte megrökönyödésére, vasárnap pedig kirándult a budai hegyekben, fent ebédelt a Normafánál a Svábhegyen vagy Nagykovácsin egy kiskocsmában vagy Solymáron a nagy vendéglőben, alkonyatkor bandukolt vissza a városba sápadtan és sárosan, bevágott két korsó sört és kilenckor már ágyban volt, ahol a fáradtságtól letaglózva aludt reggelig.

Már-már beleszokott élete új és magányos rendjébe, amikor egy reggel hivatali palotája előtt két házzal a kapualjból elébe toppant Elvira:

- Tomi!

- Mit akar itt? - förmedt rá a tanácsos úr, izgatottan körülnézve, nem látja-e meg a hivatalba ilyenkor szállingózók közül valamelyik kartársa. - Nem gondolja, hogy kellemetlen lehet nekem?

- Tomi, utoljára, könyörgök, jó leszek, csak még ez egyszer!

- Mi az? Nem értem. Itt nem beszélgethetünk - s ezzel dohogva megindult a tanácsos úr, elhaladt a székház előtt s túl rajta befordult egy bazár kirakatos kapualjába, ahol szemtelen hazugsággal ragyogtak a közéjük tűzdelt villanykörték fényében a hamisgyémántok ezrei.

Elvira egy pillanat múlva mellette volt:

- Jó leszek Tomi, csak most még az egyszer segítsen rajtam, mért nem jött? elköltözünk Marikával a Népszínház utcába, ki kell fizetni a lakást, tizenhét pengő ötven, nem bánom, a tied leszek, csak most még, most az egyszer, kérem, most egyszer, utoljára, ha akarod, csak most segíts, most, többet soha, ha nem akarja, de most könyörgök, most egyszer...

A tanácsos úr a makacs ismétlésektől hirtelen ideges lett:

- Hát lásd, hogy ki vagyok. Itt a pénz - s a bankót s ezüstöket Elvira izzadt kezébe nyomta.

A lány a pénzen keresztül úgy szorongatta a tanácsos úr kezét, hogy egy kétpengős éle csontjáig nyomódott.

- Most menj!

- Köszönöm. Isten veled - suttogta Elvira és ment, de aztán visszafordult, egy házszámot mondott, emeletet, ajtót s hozzátette:

- Vasárnap eljössz?

- Elmegyek - ígérte a tanácsos úr, csakhogy megszabaduljon tőle.

Elvira eltűnt a járókelők között s a tanácsos úr riadt méltósággal kivonult a hazug fények tengerszeméből.

S mi történt? A tanácsos úr rosszhiszeműen tett ígéretét beváltotta: megjelent a Népszínház utcai lakásban. Csinosan bútorozott udvari szoba, csipkefüggöny a két ablakon, két rendes ágy, kedves pamlag, kefélt padló. Elvira kimosdva, vizes hajjal, izmos tagjaira feszülő egy szál pongyolába várta.

A tanácsos úr leült a pamlagra, maga mellé vonta Elvirát és szó nélkül elkezdte ölelni, csókolni. A lány új szerepben mutatkozott be, maga volt a türelmetlen kínálkozás s egyben izgatott védekezés. Az ócska szerelem mindig új mézesmadzagját folyton ott huzigálta a tanácsos úr orra előtt, de amikor az utána kapott, hirtelen elrántotta. Egyik mozdulata mindent ígért, a másik minden visszavont. Tudta vagy nem tudta, de tény, hogy az ilyen játékon nagyon nekifiatalodnak az öreg urak.

Nagyon neki is derült Tomi... ezért a szobáért már ketten ötven pengőt fizetnek, sok, de van benne ágy... hogy egyszer lopott? ha "a detektívek megbocsátottak" neki, ő is megbocsáthat, itt másról van szó... ha pénzt ad neki, miért lopna, no nem igaz?... s azt a paszomántos árgyélussát ennek a világnak, szereti, szereti, szereti ezt aranyróka kölyköt... Elvirának van igaza, a gyümölcs egyszer megérik és lehull, annak az ölébe hull, akinek volt türelme a fa alatt rostokolni...a csókja ügyetlen, hideg, de finom az íze...s egyáltalán ki él örökké?

Megpendülve hagyta el a csupa-igéret csóktorna színhelyét a tanácsos úr, aki elhatározta még a kapu alatt, hogy jövő vasárnap estére mozijegyet vesz a sosem látott Marikának és a derék Petinek, ő maga vacsorát, bort, likőrt visz fel Elvirához, legalább két és fél óráig egyedül lehetnek, az ördög nem alszik, s ő maga sem fog aludni bizistók!!

Apró fütyörészések, ravasz kuncogások közt telt el a következő nap. Kedden délelőtt tíz óra tájban, amikor éppen pár virsliért, pofa sörtért akart leküldeni, belépett szobájában az altiszt:

- Keresik a tanácsos urat!

- Kicsoda?

- Egy úr, azaz ember.

- Kérdezze meg, ki és mit akar.

Pár perc múlva visszajött az altiszt:

- Azt mondta, hogy Vass Péter, a tanácsos úr tudja már.

Nagyot dobbant a tanácsos úr szíve, mogorván mordult:

- Vezesse egy üres szobába - kelt és indult ő is.

Vass Péter szerény, de rendes polgári ruhában, tiszteletteljesen üdvözölte:

- Az Elviráról van szó.

- Mi történt?

- Eltűnt, kérem és egy csomó holmit magával vitt a Marikától és bement a szomszéd lakásba, benyúlt a szekrénybe és összesen elvitt - zsebkönyvecskét vett elő és onnan olvasta - hat zsebkendőt, két törölközőt, egy pulóvert, két rózsaszín bugyit, egy nagy párnahuzatot, három nyakkendőt, két tarka férfi inget, egy meleg alsónadrágot, azonkívül...

- Mi közöm ehhez?

- Nekünk, kérem, tanácsos úr, kárunk van s ha a tanácsos úr megtéríti nem megyünk a rendőrségre.

- Én? megtérítem?

- A tanácsos úr a bácsikája.

- A fenét! Az utcán szedtem össze. A maguk ismerőse.

- Dehogy, kérem. Az Akácfa utcában a fűszeres hozta össze a Marikával, mikor ő lakást keresett.

- A Marika nem az artista-ügynök húga?

- Szó sincs róla. Hazudott mindenkinek.

- Jelentsék fel, szélhámos, csukassák le, semmi közöm hozzá.

- Azt mondta, hogy ön a nagybátya, s havi hetven pengővel segélyezi.

- Adtam itt-ott neki pénzt, mint férfi, de nem mint bácsika.

- Értem. Az is kiderült, kérem, hogy öreg urakat szokott felcsalni garnikba és lop tőlük. Vidékről valami Nagy Antal hentes szokott neki csomagokat küldeni. A lány kecskeméti.

- Nem Monorról jött?

- Ott egy finánccal lakott együtt egy hónapig tavaly.

- Hisz ártatlan! - szaladt ki a tanácsos úr száján.

- Ez az, kérem, amit mi sem értünk. A Nagy Antal egyszer meglátogatta, én is ott voltam, akkor kiszaladt egy félórára az utcára csak úgy hajadonfőtt és mikor visszajött, két pengő ötven volt a markában és nevetett és nem mondta meg, honnan.

- Nekem ez a dolog nagyon kellemetlen, azért, mert nővel ismerkedtem meg az utcán, nem akarok semmiféle tolvajlási ügybe belekerülni. Semmi közöm Tribecsi Elvirához, engem legyen szíves kihagyni az egészből...

- Értem. Úriemberek vagyunk. Kérem, a neve is hamis név. Valami asszonyneve van: Csuncsureán Szteliánné, román tulajdonképpen ez a név. Egy ilyen munkakönyvet találtunk a hátrahagyott vacakjaiban, de lehet, hogy ezt is lopta. De a Tribecsi Elvira név sem az övé.

- Köszönöm, Vass úr. Tovább nem is érdekel a dolog. Nem óhajtom, hogy a nevem bármiképp is szerepeljen.

- Alázatos tiszteletemmel tanácsos úr.

- Isten vele, Vass úr.

A tanácsos úr visszament a szobájába, leült az asztalához és egész délelőtt egy vonalzót nézett magába süppedve, mozdulatlanul.

Szerdán délben megszólalt a telefonja:

- Halló, Tomi?

Lecsapta a kagylót.

A telefon pár perc múlva újra megberrent:

- Miért csapta le a telefont, itt Elvira beszél. Elköltöztem Marikától, újra találkozhatnánk a kiskocsmában... Tomi... Tomi... mért nem felelsz, hallom tartod a kagylót.

A tanácsos úr hallgatott, a szája mellett megvonaglott egy ránc, a másik oldalon másik, míg végre egy ördögi vigyorgás volt az egész nekivörösödött arc, s aztán hirtelen belekiáltott a telefonba:

- Csuncsureán!

Amott a kagylót hirtelen letették s Elvira ezzel örökre eltűnt a süllyesztőben.

Ki volt, mi lett vele, a tanácsos úr soha sem tudta meg, pedig sokat gondolt reá azokon az estéken, amikor találka-helyek fogadótermében szemlélgetve üldögélt a beteg vörösbársony pamlagokon, a mindig megrendelt és soha el nem fogyasztott bevezető fekete kávéja mellett...