Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 4. szám

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: KERESZTÜL KASUL AZ ÉLETEMEN

Kivallattam egy tizenhat éves fiút a magyar olvasmányairól. Önkínzó kíváncsisággal a kortársaimról is. Alig hallott róluk, a barátai se többet. Adyt, Babitsot, Karinthyt, Kosztolányit és Móriczot olvassák. Harminc év múlva az első Nyugat-nemzedék megmaradt a fiatalok élén. Azt kell hinnem, hogy a börtönig zaklatott ifjabb írók csak e csodálatos körmagyar forradalmát folytatják; bátorsággal, lemondással s több részletismerettel járulnak a magvívott harchoz. Mindennap vizsgázunk becsületből s igazságérzésből, már lihegünk a sűrű kérdések alatt. De az Ady-nemzedék lelki és szellemi felszabadulása s "oszágépítő" magyar pesszimizmusa túltett minden megpróbáltatásunkon. Így kerültek nemzedékek elé, harci kiáltásuk szokatlanul messze hangzik. Az irodalom örök apagyilkosság, ebben a furcsa világban mindig a fiúk ragadják ki apjukat. Az első Nyugat-nemzedékkel azonban már a harmadik nemzedék szövetkezik. Holttestükről kellene leoldani a kardot. Ehelyett pajzsuk mögé állunk. Ady a millenniumi Magyarországon megjósolta a második Mohácsot, Babits a második Mohács-kor önkínzó szemtanúja lett. E két látnok közé elfér az egész füstölgő, rázkódó, huszadik századi Ezüstkor. Az idő elhalványította esztétikai értéküket, pedig ez is megér egy halhatatlanságot. Az összeomlás és lassú újjászületés óta elsősorban nemzeti költők: egy sorstragédia elé és mögé küldettek látnoknak és szerelmes szidalmazónak.

Babits a világháború óta a legindulatosabb magyar költő. Kormot, lángot okád a múzsája. Másoknak a Dante fordítás költői feladat, Babits a magyar pokoljáró fordítás közben járni tanult a maga alvilági útjához. Akik Adyban az erdélyi protestánst, Babitsban a dunántúli katolikust látják, elfelejtik a két költő közös őseit a prófétákat. A törökvész óta a bibliai népostorozásban és önsanyargató látomásban minden nagy magyar költő egyforma. Babitsban is ritkán szólal meg a szelíd Dunántúl (- és szelídek egyáltalán? -), a legnagyobb felületesség és költői tartására kihívó kicsinylés volna "magyar Erasmus"-nak nevezni. Erasmus békét akart minden áron. Babits azonban a háború utáni elsők közt vállalta a harcos humanizmust. De ezért az acélos humanizmusért akkor is kitartott a hazában, amikor idegen írótársai önkéntes száműzetésbe húzódtak.

Legújabb könyve a cím szerint önéletrajz. Babits azonban keveset tanult a műfaj serdülő mestereitől, alig mond el néhány apróságot az életéről. Tolnában született, családja is oda való, Fogarason tanított, Esztergomban van egy házacskája, téli lakása a Vérmezőre nyílik, a szekszárdi szőlő más kezére került, néhány évig nagy beteg volt. Ennyit egy valamirevaló kislexikon is elárul. Babits a világirodalmi önéletrajzok életszakához érkezett, ha most is szűkszavú, nyilván soha nem tudunk meg róla többet. A harmadik nemzedék kortársává fiatalodik, nem vesztegelhet az emlékein. Előre, a sírokon át! A mai húszévesek több emlékkel pepecselnek, mint ő túl az ötvenen. Húszéves korában harcra rendelték, csak úgy maradhat egy emberöltő múlva az új húszévesek harcos fele, ha leszaggatja magáról mindazt az édes emléket, ami elidegeníthetné tőlük. A csupasz kámzsa mindig modern egyenruha.

Az összegyűjtött tizenhárom cikk testi-lelki történések mellőzésével Babits szellemi életrajza, olyan egyszerűn, dísz nélkül, mint a legnagyobb festők öregkori önarcképe. Egy helyen leírja, hogy a rádiumágyú alatt megpróbálta kirajzolni a csonka országot. Hiába erőlködött csak az ép jutott eszébe. De a költő nem csak az ország érintetlen testéhez, hanem az integer ország eszméihez is ragaszkodik. Maga írja, hogy néha egy kor ellen élni a legbiztosabb korszerűség. Utolsó harminckilenc esztendejét visszakapcsolja a megelőző tizenhéthez, a tizenkilencedik századba. "Én még egy régi, szellemibb korból jöttem, mely előtt a legszentebb kapocs a nemzet kapcsa volt, szellemi kötelék. Ez a kor megveti a szellemet s megveti a szellemi kapcsokat. Rosszul ismeri ezt a szomorú húszadik századot, aki a nacionálizmus korának nevezi. A nacionálizmus kora a liberális XIX. század volt, ez alkotta meg a modern nemzeti közösségeket, éppen azáltal, hogy különböző elemeiket egyenlő jogok birtokosaivá s közös kultúra és hagyomány részeseivé tette. A mi századunk most megbontja ezeket a szellemi kapcsokat; kedvesebb neki a testi kötelék, amit a faj jelent, vagy az érdekközösség, amit az osztály képvisel."

Babits tudatában is kettéhasad a szabadság és demokrácia valamikor ikereszméje. A tizenkilencedik század szabadságeszméit a múlt század öröksége: a tömegdemokrácia dúlja s rombolja; materializmusnak gyalázza az "önző szabadságvágy"-at, miközben válogatott műszaki leleményességgel fokozza a testi erőszak uralmát. Ahová él szétroncsolja az elitet, a társadalom szövete elhal. Ma látszólag azok a nemzetek a legavultabbak, amelyek tizenhetedik és tizenkilencedik század közt szabad, polgári fejlődéssel a többi nép elé húztak. Az előnyt a többiek a tömegdemokrácia rémuralmával akarják behozni. Ezek a szörnyű világnézeti nyomások Babits képzeletében felszínre taszítanak egy látszólag avult Magyarországot: az érintetlen, integer keresztény hazát. Istenítsék mások a fajt, az államot vagy az osztályt - (a tömegdemokráciának sokféle a neve), - a költő hű marad a gyerekkori oltárhoz. Ezt ünnepli a meghatott, anyáskodó Curriculum Vitae-ben, a havasi ízű Fogaras-ban, az imádságosan szárnyaló A tömeg és a nemzet-ben s a lokálpatrióta esztergomi tájképben. Ez a haza minden jelenkorhoz viszonyítva avult egy kicsit, hogy örök lehessen. De ma egyenesen megszentelt nemzeti szabadságát éli a tizenkilencedik század "avult" eszméiben. Már tudniillik azokban, amelyeket a század gonoszabb öröksége: a tömeguralom s a fenyegető utca avultnak gyaláz.

"A nemzet néha csak egy-két emberben él, míg az utcán ezren is ordítoznak. Volt idő, hogy a magyar nemzet is csak egy-két emberben élt." Azt hiszem, mindig így volt. Kölcseyben, Széchenyiben és Vörösmartyban minden esetre az igazi nemzet élt. Az, amelyet az északi pólusra is magunkkal viszünk. Babits a legidőszerűbb példát látja bennük. Kölcseyben a történelmi magyar szabadság szónokát. "Szó sincs róla, hogy szabadságrajongása csak a korszellemből fakadt volna, század liberális áramából. Ezt magával hozta, büszke magyar, keletről, ahol fájának törzsöke nőtt. Ifjúkorában szerelmi ódát írt a szabadságról, Hozzá címen, saphói mértékben. Később amikor a Himnuszban a magyar történet viszontagságait sorolja fel, a legnagyobb szerencsétlenség, amire gondolni tud, ami a végső fohászt előkészíti és indokolja, nem a tatár, nem a török pusztítása, nem a vérözön és a lángtenger. Nem, hanem az, hogy a holtnak véréből nem virul szabadság, hogy mindez a sok szenvedés, vértanúság nem szerezte meg számunkra az egyetlen, a legnagyobb kincset... Később: "Még emberi jelleme is ellent mond annak, ahogyan a mi korunk szereti képzelni a magyar lánglelkeket, az újító és jövendőért harcoló magyart. Nem a Koppányok vére lázad benne. S csöppet sem őserő, ahogy ezt ma értik. Ellenkezőleg, finom, nyugati elme, kiművelt és ahogy leírtam: aggodalmasan szigorú és óvatos; hazáját a nagy európai kultúrközösségben óhajtja látni s protestáns létére mély rokonszenvet érez a katolicizmus nemzeteket átölelő egyetemessége iránt. Szent István gyermeke, mint minden igazi nagy magyar." Széchenyiben a kalandoktól rettegő magyart, az agitátor lelkiismereti drámáját s a zsarnokgyűlölő főnemest látja. "Mondják, a XIX. század az individualizmus kora volt. Széchenyi nagyon is individualista. De ez megint egészen mást jelent, mint amit ma szoktak így nevezni. Hisz ma éppen a felelőtlenséget nevezik így! A nagy individuumot ma a felelőtlen zsarnokban látják. Aki nem is az egyén jogára esküszik, hanem az erő jogára. A Nietzsche-tanítvány leborul a diktátor előtt, épp azért, mert zsarnok. A tizenkilencedik század romantikus individualistája gyűlölt mindent, ami zsarnok! Imádta Napóleont, mint hőst és gyűlölte mint zsarnokot. Széchenyi, a királyhű, konzervatív főúr gyűlölte Ferencz Józsefet, mint zsarnokot! Ahogy a nagy szatíra mutatja, a titkos pamflet, melyet utolsó éveiben méreg gyanánt rejtegetett. A zsarnokságnak ez a gyűlölete logikus következése az egyéniség tiszteletének. Mi megszoktuk a zsarnok gyűlöletét Kossuth-tal és a demokráciával azonosítani. Elfelejtjük a történelmet, amely szerint épp a népuralmi rendszerek torkollanak a legkönnyebben a diktatúrába. A zsarnok legnagyobb ellensége nem a demokrata, hanem az oligarka." Vörösmartyja a csodálatos európai jós, aki már a múlt század derekán meglátta s szörnyű látomásokba vetítette a nemzeti és társadalmi szabadság elfajzását. Ez a tanulmány különösen megragadó. Egy negyedszázad előtt Babits a nemzet ébresztője és buzdítója, tehát: Gyulai Pál hazafias Vörösmartyja mögött fölfedezte a dekadens szimbolistát, az első "nyugatost", most az ifjú Babits Vörösmartyja alól föltárja a harmadik költőt, a fenyegetett emberiség és magyarság látnokát. (Vörösmarty mindig egyszerre gondolt a kettőre.) "Egy kicsiny és ébredő nemzet költője volt s egy fölpezsdült szabadelvű koré. Megpróbált a közvetlen munkába feledkezni, a küzdés gyönyörébe, az aktuális feladatba. De már érezte a nemzeti elv kínjait és veszélyeit is. S talán sehol oly döbbenetesen közel nem ért napjaink legriasztóbb problémáihoz mint itt. Lehet-e csakugyan bezárkózni egy nemzet életébe s nem gondolni az emberiség bajaiba. Az én fiatal koromban úgy beszéltünk a magyar glóbuszról, mintha egészen külön darabja volna a világnak, biztos elszigeteltségben a monarchia védőburka mögött. Rettenetesen megbűnhődtünk ezért. Vörösmarty élesebben látott. Ő látta a világ félelmes egységét, melyre minket csak a világháború véres tapasztalata tanított meg. Látta a mi kicsiny népünket a többi nép között, a népek hazájában, a nagy európai közösségben melynek édes álma és rettenetes valósága mielőttünk csak az utolsó években rémlett fel igazán. Látta a magyarságot Európához és az emberiséghez való viszonyában. Érezte gyengeségét és testvértelenségét. Érezte a nemzetek rideg önzését, az európai nacionálizmus kegyetlen feszültségét, a béke egyensúlyának ingatagságát. Idegzete fölhullámzott minden eseményre, mely ezt az egyensúlyt megzavarhatta: aggódva figyelte a galíciai lázongásokat, éjszak rémes árnyait, a krimi háborút, mely az ifjú Tolsztoj lelkét is felkavarta. Nem, nem tudta elválasztani egymástól Magyarország és Európa ügyét: magyar honfi költő volt és Európa költője egyszerre. Milyen mai és aktuális ebben is!"

Babits férfikori lírájából (Az istenek halnak, az ember él.) s átköltött himnuszaiból már kibontakozott a keresztény költő. Azóta ezt a kereszténységet körülárkolta verssel és prózával. Európai irodalomtörténete a keresztény középkornál hevül át legjobban, utolsó költeményeiben a testvéri hévvel fordított himnuszok visszahangoznak. Harcos humanizmusa egyre jobban hasonlított Jacques Maritain keresztény humanizmusához, amely sokkal erősebb, mint a csak racionális vagy csak esztétikus humanizmus, olyan erős, hogy a materialista misztikákkal is fölveheti a nyílt harcot.

Ebben a könyvben is a keresztény Babits két arca látszik: a katolikus, szent istváni magyar (A tömeg és a nemzet, Szent István városa, Kölcsey, A mai Vörösmarty, A legnagyobb magyar) s a keresztény beteg, Szent Balázs védence (A jó halál). Végső világszemléleti tisztasága még a legnemesebb díszektől is megtisztította a stílusát, a babitsi próza roppant feszültsége engedett, folyékony, pünkösdi nyelven vallja a katolikus, azaz egyetemes igazságot. "Én katolikus vagyok. Számomra az igazság is csak katolikus lehet: azaz egyetemes érvényű, minden fajokon és századokon felül álló!"

A Függelékben Török Sophie Költészet és Valóság címen érdekes tanulmányt írt a "költői hitel": a belső igazság s a külső, tárgyi igazság közvetett s megtévesztő összefüggéseiről. Ironikusan meginti a kíváncsit s beavatja az áhítatost, amazt kiábrándítja a verssé vált pletykából, ennek elárulja a vers burkolt élményeit. Van-e magánélet a versben? Van és nincs, nincs, amíg nem jutott az emlékbe, van, mihelyt az emlékben szimbólummá változott s ezzel a vers belső hitelét (s nem pusztán tárgyi igazságát) erősíti. Török Sophie a Versenyt az esztendőkkel verseiből veszi a jobbnál jobb példákat; tapintatos és okos tanulmányából, amely egyszersmind a költőtárs műhelyi beszámolója, többet tudunk meg a költő egyik életszakáról, mint az egész kötetből. Boldog a költő, akit ilyen okos és szerető tekintet követ a csillagokig.