Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 3. szám · / · FIGYELŐ

KÓSA JÁNOS: NÉPÜNK ÜNNEPEI
Bálint Sándor könyve - Szent István Társulat

A néprajz a múlt század nekilelkesedett íróinak a kezében, Herman Ottó vagy Jankó János tollán sajátságos magyar tudománnyá növekedett: olyan törzsökös magyar tudománnyá akár a politika vagy a történetírás. Szerencsésen beletalált a magyarság társadalmi és szellemi alkatába, a korszak nemzeti lelkesedésébe és büszke önszemléletébe, mintha nem is kozmopolita tudomány és asszimilált módszer, hanem sajátságos magyar szellemtermék lenne. Hazára lelt magyar földön, megtetszett neki és berendezkedett rajta. Apáink boldog büszkeséggel olvasták, pedagógusaink még a mi tankönyveinket is megtöltötték szemelvényeivel és akkora reményekkel indították útnak, mint legszebb politikai akciónkat. De nemsokára a századforduló táján, amikor népünk politikája is tragikus irányra fordult, megroppant a néprajz tudományos léte is. Fejlődése betegessé vált, elcsenevészesedett és elszáradt. Eltévesztette kapcsolatát az élettel, avval a magyar élettel, ami tudományos virulását éltette. És a világháború után, amikor a magyar alkat kénytelen volt újjáteremteni magát, még haldoklóbbá változott a léte. A néprajz keretében szakszerű értekezéseket olvashattunk isten háta mögötti falvak lakodalmas szokásairól vagy a baskírok lovasünnepélyeiről; és a hosszú értekezés végén sem tudtuk elképzelni, hogy milyen nép rejtőzködhetik a szorgalmasan összegyűjtött népszokások mögött, milyen az alakja, a mindennapja, az élete. A tudományos adatok eltakarták a népet. Életábrázolás, úgy mondják, a szépíró feladata; de sokkal alább a jó tudós sem adhatja. A mesés szakállú Herman Ottó retorikus áradozását akármeddig elhallgattuk volna; de az új szaktudósok adathalmozása nem tudott megbirkózni emberi lelkünk természetes érdektelenségével.

A néprajz nem vehette ki részét napjaink népi konjuktúrájából (kivéve egy-két kiváló elme munkásságát) és ezért csak önmagára vethetett. Hogy a néphez vezető utat megtalálta-e: ezt bízzuk az egyes kutatók lelkiismeretére, de az kétségtelen, hogy az intelligenciához, a magyar olvasóintelligenciához (amelynek valóban nehéz és fáradtságos a megközelítése) soha el nem érkezett. Élettől idegen lett, katedratudománnyá vált, szörnyűséges professzorkodássá, amit poros múzeumokban és könyvtárakban lehetett űzni, inkább bibliográfiáért dolgozott, semmint az életért és közleményeit szűk körön kívül, senki sem vette figyelembe.

Napjainkban, amikor a tudomány valósággal megreformálni készül önmagát, igaz öröm Bálint könyvét kézbe venni, ahol élet és tudomány végül egymásra talál és ez a két, gyakran egymás mellé illesztett frázis élvezetes szintézist ad. A minálunk elhanyagolt vallási néprajznak szentelte a kötetét: felállítja elméletét és összegyűjti anyagát. A nép ugyanis a maga módján követi a vallás ünnepeit és az egyház rendszeres, kanonizált ünneprendszerét egybefonja a maga életével, mint gyerekész a valóságot és elképzelést. És ebben a népi képzeletben minden összetalálkozik: igaz áhítat, régi hagyományok, ősi babonák, személyes élmények és ösztönös mágia, szóval az a csodás, bonyolult valami, az az ősmegfoghatatlan, ami ott húzódik meg mindnyájunk lelki alján, kultúránk alján, vallásunk alján, mint mindezek megtermékenyített termőtalaja.

Szent András estéjétől kezdve Szent Katalin napjáig halad végig az egyházi év során, hogy népünk minden ünnepét számba vegye. Kincsekkel gazdag tárházat nyit fel: a betlehemezés és a szálláskeresés, a karácsonyböjti paradicsomjáték és ostyahordás, a sokfajta nagyböjti szokás, a nagypénteki féregűzés, a nagyszombati körmenet népszokásai, a húsvéti Jézus-keresés, a pünkösdölés, a Szent István-napi tűzugrás, Anna-napi imádság és még annyi más szokás tárul fel lapjain. Vannak benne rigmusok, versek, közöttük két, először közölt nagyon szép darab, áldások, imák, ünnepek leírása és szokások gyűjteménye. Színes florilégium ez a könyv, ahány nap, annyi virág benne és mindegyik virágnak megvan a maga formája, színe, illata.

Egy tudós bírálója már megrótta a szerzőt, amiért anyaggyűjtés közben nem járt el kellő válogatással: vegyes értékű, eredetű és tartalmú adatokat állított egymás mellé. A vádat és a védelmet meghallgatják, megtárgyalják és megítélik a tudósok. Az olvasó csupán egy eredményt lát: a könyvet, amely végre tisztes tudományossággal feldolgoz egy pár frázissá züllesztett fogalmat, amely a keleti mesék hetvenhét fátyla alá rejtett néplelket fellibbenti előtte, leírja és magyarázza, érdekesen és élvezetesen, tudósoknál ritka nagyszerűségben folyó magyarsággal. Annyi balul ütött kísérlet után végre igazi népkutatás!