Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 3. szám

REMÉNYI JÓZSEF: EDGAR ALLAN POE NYOMÁN

Juhász Gyula emlékének.

Hadd szóljak most Hozzád, Gyula, első lelki pártfogóm az irodalom világában, s hadd legyen ez a vallomás ürügy arra, hogy sok minden egyébről is beszéljek. Képzeld, Edgar Allan Poe nyomdokait keresve bekóboroltam az amerikai Dél földjét; annak a költőnek otthonát és sírját látogattam meg, aki maga, gyakorlati szempontból, egész életében csetlett-botlott s akárcsak Te, helyről-helyre vándorolt vagy vándoroltatták; s míg a Te állomásaid Nagyvárad, Máramarossziget, Makó, Szakolca, Szeged, némi budapesti de luxe megszakítással, (nyomorod ragyogott a magyar fővárosban), Poe stációi Boston, Philadelphia, Richmond, Charlottesville, New York. Pillámra rebben a mosoly fénye, elégikus humorú dicshimnuszt zengek az életnek, mert arra gondolok, hogy nincs az a politikai vivát, evoé, hurrá, amely elhallgattathatná mindkettőtök perverzül szomorú magányát. Költők voltatok, sok tekintetben nagyon is eltérőek egymástól, de egyben azonosak: Horatius túl józan palástját nem tudtátok viselni. A Titoknak, amely a földre tett benneteket, a vers zenéjével háláltátok meg a szenvedést. Dicsőségetek? Atyámfiai, akik ezeket a sorokat olvassátok, eszméltek-e arra, hogy ezek a poéták, akiket az élet mellőzött, halálukban a halált messze kergetik? Ha nem úgy lenne, vajon avaron és homokon és kövön ballagva s tiszta forrást áhítva miért emlékeznék meg Juhász Gyuláról s amerikai szünidőmben a lélek-borulást miért vigasztalnám Poe sorsának nyomdokain bandukolva? Nem a mától szököm meg, mert hiszen nagyon is része vagyok a cselekvő életnek is, hanem minden idők tűrhetetlen formátlanságától.

Gyula, szakolcai szobádra emlékszem, a cellaszerű helyiségre, ahol először találkoztunk. Akkor sápadt voltál s szakálltalan, az "Ancsa szolgáló"-t már megírtad, s szereteted megtisztelt azzal, hogy kamaszérdeklődésemet kielégítetted költőkre és írókra vonatkozó meghitt történetekkel. S Kantról prelegáltál, a látszat és lényeg közti különbségről, majd más alkalommal Hesiodost idézted, akinek didaktikus költészete nem jelentett neked túl sokat, de az idézetet szükségesnek vélted, amikor így szóltál: "Koldus koldust irigyel, lantos lantost." S arra is emlékszem, hogy Anton Wildgans egyik versét jelenlétemben fordítgattad; ez inkább játékos szellemed kifejezője volt, mert a pocsék létben neked is szükséged volt játékszerre. Neked mindig az igazi tükörrel volt közösséged, amely megmutatta a lélek szabadságát és fékét egyidőben; néha képtelenebbnek tartottad a valóságot az eltűntnél, néha meg táncba kezdett furcsa érzékeid kedve, s ekkor az élet hedonisztikus álmaidban jelentkezett. Ám a zene szólt szívedben s tömjén keringett fejed felett; angyalokkal is találkoztál, nemcsak istenekkel, s a lélek táján a rútat elhajszolta a szép. S amerikai életem elején, amikor a philadelphiai Spring Gardenben Poe otthonát kerestem, (most egy muszka zsidó szabó hozza rendbe a szegények ruháit ebben a házban), úgy szerettem volna, hogyha a yankee-villanyfényben, a settengő éjfélben, kar-karban mehettünk volna. Nem így történt. Talán jó is. Neked végül szülővárosodban kellett elviselned alkotó sorsod törvényét; véred dalának ott kellett elhangzania. Én pedig, aki néha az ég felé fordult szemmel lázadtam, máskor meg fáradt kéjjel leltem meg a szenzációt, közben igyekeztem megmaradni embernek egy embertelen korban, sajátságos magyar közjáték lettem az angol nyelvű amerikai világban. Honos habet onus. A méltóságnak terhe van? Nem törődöm a méltóság tucatértelmezésével, de ha a magányban a lélek nem méltóságos, akkor csak őrült lehet vagy gyilkos. Igen, a magány méltóságához még mindig ragaszkodom.

Ez a stílusérzék vitt el, Gyula, szünidőmben, Edgar Allan Poehoz. Hallgassad meg élményeimet; ha élnél, ha a gyarló halandó szemével figyelnél rám, szemtől szembe ülve, talán nem is tudnám ennek az irodalmi Mekkának útját annyira elmondani. Panaszkodom? Oly elnyűtt a szép, oly árván járkál, oly ritkán talál hallgató fülre. A porondon csak tűrik a költőt. Akik a baksist adják, azok hűvösen nevetnek, s nem bánják, hogy az álmok miként verik az érzékeny alkotót. Külső életemmel nincs baj, Gyula. Olykor belső életemmel sincs. Csodák is történnek; megesik, hogy elkapom azokat a távoli színeket, amelyeket a távolságok sem tudtak elszürkíteni. A politikai s egyéb szélhámosok között még mindig meghatódom a magasztostól.

Már túl sokat elmélkedtem, holott a tények érdekelnek, úgy-e? Ámde csábít a líra, s ebben az esetben a tény s a líra között alig van különbség. Tehát hadd mondjam el, hogy visz a gépkocsi az amerikai északról a délre, s ha útleírással akarnálak szórakoztatni, akkor az ohiói lankákat és síkságot s a pennsylvániai hegyeket kellene átadnom Neked, az utánozhatatlanul unalmas szénbányavidékek képét, ahol honfitársak is az évszázadok szomorú örökségével tűrik el a nyomort; át kellene adnom Maryland csendes vágyakat sejtető tájait, a vidéki és a nagy városok felhőkarcolóit, reménytelenül művészietlen szobrait, a kitűnő országutakat, amelyek a halott rómaiakból is kiválthatják a féltékenységet, a virginiai tengerpartot, a rikácsoló sirályokat, a cavalier romantikát, a westvirginiai hegyek mogorvaságát... szóval át kellene adnom mindazt, ami jellegzetesen amerikai a természettel való vonatkozásban is. S Washingtonról, az ország fővárosáról meg kellene állapítanom, megfelelő részletezéssel, hogy olyik sarka mintha európai lenn, de nagyjában, annak ellenére, hogy nincsenek füstös fintorai, az amerikai lélek itt sem tudott igazán értelmet adni látomásainak, annál inkább politikai és bürokratikus érdekeinek. Mindezt elmondhatnám, s közben csodálkozásomnak adhatnék kifejezést, hogy mekkorák ennek az országnak méretei, s hogy hálát is érzek, s hogy a történelmet is megéreztem a Délen. És mindezt elmondhatnám holdfényt és csillagot sejtő lélek nélkül, de bennem a csend imája is valóság s ennek áhítatával hadd érintsem Poe útjának nyomait.

Élősdi volt? Ennek nevezte ugyanis egyik ismerősöm, mielőtt gépkocsim bevitt volna Baltimore városába. Haragudni sem tudtam erre az ügyefogyottan szemtelen megjegyzésre; fölöttem a kék ég, lelkemben a pennsylvaniai fenyvesek üde emléke, s előttem?... előttem a cél, hogy meglátogassam Poe sírját. A költő a világ csúfja lenne itt, e veres, piszkos téglaházak környezetében, ahol szegény lengyel és litván zsidók laknak, majd feljebb szíriaiak, örmények, még tovább olaszok s végül írek, s szinte azt kérdezem magamtól, hogy sírjában is megvesszőzött-e ez a tragikus szeszélye a végzetnek? Kifinomodottan tiltakozzam? Ugyan ki hallgatna rám? S odahaza, Gyula, zaklatott életeddel vajon ki is törődött néhány igaz barátodon kívül? Fűszerezett levegő csap meg, az alkonyi órákban elhibázott hangok, emberi sikoltások keverednek az autók tülkölésével, az egyik házból zord mozdulatokkal lép ki egy részeg férfi s elszántan felém tart, s az álló gép felé. Egy rendőr elinti utamból, majd érdeklődöm a költő sírja iránt. A rendőr tud róla. "A Fayette és Green street sarkán van, a vasrácson emléktábla" mondta, s máris ott hagyott s én feleségemnek azt mondottam: "Megszokhatta a Poe sírja iránti érdeklődést, mert nem csodálkozott". Vagy öt perc múlva a sírnál álltam. Az élet fenekéről sok rejtélyt próbáltam felemelni végzetem útján, de valahogyan ezt az élményt nem tudtam elképzelni. Tizennyolcadik századbeli kis temető, a közepén pirostéglás presbiteriánus templom, a rács mögött, közvetlenül a bejáratnál Poe sírja, rajta a következő felírás:

"In memoriam,
Edgar Allan Poe. Born January 19, 1809, died October 7, 1849.
The last earthly resting place of E. A. Poe is under the loving
care of the Baltimore Press Club."

A sírkő francia nyelvű felirata a következő:

"A la memoire D'Edgar Allan Poe, eternellement chez dans les
coeurs de ses amis Français."

A két felírás között Poe plakettje. A márványsírkő körül ibolyák és jázminok hódolnak a költő emlékének. Lám, Gyula, ezzel az egyszerű, sőt közhelyes képpel akarom kifejezni, hogy a hervadó virágok s a költő jelentősége között mégis van valami kapocs. A vasrács külső részén egy másik emléktábla is látható... tekintélyes közéleti tényezőké, akik ebben a temetőben nyugszanak, s a többi között egy mérsékelt tehetségű költőé is, Francis Scott Key-é, aki az amerikai nemzeti himnusz megalkotója. Feleségemen s rajtam kívül egy idősödő hölgy szemlélte Poe sírját; szelídnek látszott, de mintha lelke szárnyának suhogását mégis hallottam volna, s mintha bánatos mosolyával azt éreztette volna, hogy fegyvertársak vagyunk a szépség megbecsülésében. Túl a temetőn, délre, vastag és nehéz néger szagok keverődtek a levegőben; a felgyűl izzadság biológiai fölényével jöttek felénk ezek a szagok a szellő segítségével. Nem messze néger gyerekek, akár a cigányrajkók odahaza, guggoltak; valami különös technikára tettek szert, mert félóráig is bírják ezt a módját a fél-ülésnek. Valamikor meglátogattam Whitman sírját; ott hagytam névjegyemet, rajta ezzel a felírással: Cleveland, Ohio and Hungary. Jelképe sorsom kettősségének. Ugyanezt tettem Poe sírjánál is. Gondolj arra, Gyula, hogy nekem is megvan a magam járma, ha nem is élek odahaza, s itt a yankee végeken, a Dél szélén, egyszerre olyan terhesnek éreztem sorsomat, olyan érthetetlennek, sőt nevetségesnek magyarul mesét szövő lelkemet, múltamat, ezt a háborgó, zenélő, jajgató és ásító rejtélyét végzetemnek, hogy egy pillanatig azon is megakadtam, amiért ide jöttem. Minek ez a romantika? De mint ahogy a fának gyökere van, szintúgy a léleknek. Elvégre ez a múltam az álomnak szép töredéke, s anélkül Rád sem emlékeznék s anélkül, hogy őszinteségemet egészen meztelenül megmutassam, a magyar szó is rég kiesett volna lelkem tarsolyából.

Zsebre vágtam a tagadás gúnyját, s a gépbe ülve az Amity Street felé vettem utamat, két silány házhoz, ahol egy ideig Poe lakott. Akkor már nem Edgar Allan Poe néven jegyezte műveit, csak Edgar A. Poe néven, mert nevelőapja, a dohánytermelő, akinek Allan volt a neve, annyira megutáltatta vele ezt a nevet, hogy az A. is nagylelkűségnek tetszett vele szemben. Néger negyed ez az Amit Street, bendzsót pengető s munkátlan vidék, amelyet a város le akar bontatni, beleértve azokat a házakat is, amelyekben a költő lakott. Repülj velem képzelet, repülj a tropikus vidékek felé, hogy ez a feketeség eltűrhető legyen! Valamikor vágyam a lehetetlent is elgurította; de maradt-e bennem valami a szó erejéből, itt a Saratoga és Amity-utcák sarkán, a két vézna, mállott, emeletes ház előtt, az alkonyban is meleg levegőben? Maradt-e annyi a szó erejéből, hogy Baltimore keleti városnegyedében, ama házak előtt, amelyekben Poe 1832-től 1835-ig tengődött, s ahol "A Ms. found in a Bottle" című művét írta, kifejezzem vele érzéseimet? A két házon nincs emléktábla; a benne lakó néger szakácsnők, gyanús némberek, vén szipirtyók soha sem hallották a költő nevét. (Az egyik kövér néger nő megkért arra, hogy pincérnői állást szerezzek neki. "Állást" mondott, s nem munkakört, mert a négerek szeretik a "nagy szavakat". Ellenben a néger költőnek Paul Lawrence Dunbarnak nevét mégis tudta.) Elpusztítják-e ezt a két házat a hatóságok, hogy helyükbe újat, modernebbet építtessenek? Mert erről van szó, s a baltimorei Edgar Allan Poe Society tiltakozott is a rombolás terve ellen. Minden szobát meglátogattam, a rongyos díványok s ágyak s kezdetleges székek és asztalok között úgy botorkáltam, mintha Marco Poloja lettem volna egy költő múltjának. Hogy mutassak képet azoknak, akik a képre soha sem néznek? Hogy értessem meg ezekkel a négerekkel utam értelmét? Borravalót adtam nekik, mert a szűk szobákat egy félórára kisajátíthattam magamnak.

"And pleasure only blooms to die." Ez a sor tért vissza hozzám, mialatt Poe otthonából távozóban voltam; "a gyönyör csak azért virágzik, hogy meghaljon", ezt olvastam Poe sírja közelében az egyik sírkövön, de azonnal visszatért hozzám az élet daca, a képzelet életösztöne, amely megértette velem, hogy az Óperencián is járnak hajók, mert ha ilyen csodák nem volnának, lelkem rászorulna-e ennek a vallomásnak megírására? S mialatt a gépkocsiban a Wyman Perk felé vettem utamat, hogy megtekintsem Poe szobrát, akkor határoztam el, hogy ennek az útnak emlékét elsősorban Neked adom át, Gyula, mert Te az életet nem nézted mutatványos sátornak, s nem elégedtél meg a végső feleletek olcsóságával. Az esti órákban hogy üvöltött az utca! Mintha itt a lélek csak üreg volna, s az élő szó benne vad bömbölés! Ugye lélek, soha sem árultalak el, még akkor sem, amikor a kísértés nyilvánvaló volt? S azért tudom most tiszta szemmel nézni a költő szobrát, a márványra ereszkedő zöldes színt, a szimbólumából kiáradó s a közepes művészi alkotásban is meggyőző, megható és megrázó szépséget. Sir Mozes Ezekiel, az angol szobrász, ennek a szobornak megteremtője, talán nem gondolt arra, hogy magnoliafák és tölgyfák keretébe kerül ez a műve; talán ezt is tudta, hogy művészete nem veheti fel a versenyt Poe halhatatlanságával; meglátszik a szobron, hogy több szeretettel készült, mint tehetséggel, ámde olykor a szeretet tehetség lesz. A szeretet nem ismer korlátot; mer a képzelet ikertestvére lenni.

Eltelt egy hét a virginiai tengerparton s eltelt újra egy hét, mert a virginiai történelmi emlékek is felkeltették érdeklődésemet - amíg végül megint útnak indultam. Nem volt sietős az utam, de vágyam sietetett Richmond városába, Virginia állam központjába, ahol a polgárháború idején a déliek érdekei összefutottak. Siess, autó, ne takarékoskodj a tempóval; neked is alkalmad van megrövidíteni az utat köztem és a költő emlékét őrző múzeum között. Távozz tőlem, kényszeredet mosoly, örülj a búza- és kukoricaföldeknek, ne törődj, csak ha kell, a gazolinállomásokkal; öszvéreket látsz, emitt kecskéket, s mindenütt négerek, négerek, olyan feketék, hogy ez a jelző nem is fejezi ki őket, s végre Richmondban vagy lélek, zajba torlódó városban a csendet keresve. Micsoda rozsdás épület az East Main Street 1918-as számú háza! Allan Poe múzeum. Földszintes ház, nincs múltja, nincs jelene, nincs jövője, mert időtlen, hiszen a költő emlékének szállása. Süt a nap. Ha napimádó volnék, azt mondanám, hogy a napsugár tudja kötelességét. Szemben a házzal hodályszerű gyár? itt készül a Philipp Morris cigaretta. A környék tele van cigarettagyárakkal és hordógyárakkal; az előbbi narkotikum-jelkép, s a hordókat is azonosítani lehet az itallal. A cigarettagyárakból kellemes dohányszag árad. Elharapni a szót, ha nagyon fáj; a lármázók között szótlannak lenni... ez is a cél; de most azért hallgatok, mert az öröm édes fájdalma nyilal belém, s a lármát nem bánom. Egy pillanatig úgy érzem magam, mintha megborzadt, majd felszabadító légkörben lennék. A házon emléktábla, amely közli, hogy ez ház Poe emlékét rejti. Nem itt élt, de ebben a városban szerkesztette a "Southern Literary Messenger"-t, ahol a "To Helen" című verse jelent meg; a Poe Foundation érdeme, hogy ez az épület sokkal különb felszerelésű, mint a New York melletti Fordham cottege-é, ahol a költő tüdővészes felesége, Virginia Clemm meghalt.

Gyula, ha egyszer szegedi otthonodat ilyen múzeummá varázsolják, s a múzeum gondnoka olyan kedves, filigrán hölgy lesz, mint Miss Catherine Campbell, aki fogadott, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy az utókor nem feledkezett meg Rólad. Miss Campbell milyen híve a költőnek! Milyen védője! "Azt mondják, hogy Poe a The Raven-t részegen írta. Lehetetlen. De ha nekem egy hétig innom kellene, hogy ilyen verset írjak, bizony Isten megtenném:" Így védte, ilyen naivul, ilyen bátran, mert számolni kell azzal, hogy Poe rossz hírét még ma sem lehetett lekaparni a déliek tudatáról. "Hogy nőkkel járt? Lelkileg gyöngéd volt, s a nők jobban értették meg, mint férfi kortársai. Egyébként tudjuk, hogy nevelőapja Don Juan életet élt, s erkölcscsősz volt. Poe-t költészete alapján kell megítélni. Igaz-e uram?" Így védte, szembehelyezkedve a tankönyvek siralmas publicisztikájával, szembehelyezkedve a közvéleménnyel. S megajándékozott Poe képének reprodukciójával. "Ez a költő legismertebb képe; egy nappal öngyilkossági kísérlete után készült." S megajándékozott Virginia Clemm bájos képével. "Gyermek volt; a költő szerette s hárfázni is tanította." Majd hozzátette: "De egyedül maradt. Felesége mellett is egyedül maradt." Aztán Poe Alone c. versét idézte:

From childhood's hour I have not been
As others were; I have not seen
As others saw; I could not bring
My passion from a common spring.

Mint a szerelmes, aki tudja, hogy érzéseit nem kell szégyellnie, olyan kedveskedve és közvetlenül kalauzolt Miss Campbell a múzeumban. Élmény volt hallgatni. A jeux d'esprit él benn, s amellett a Lust zum fabulieren derűje. "Ha Plato volt a görögök legnagyobb stílusművésze, joggal mondhatjuk, hogy Poenál különben senki sem írt angolul Amerikában." Ez a hölgy prometheusi tűzzel szolgálja a szépet. S megengedte, hogy az "Old Stone House"-ban berendezett múzeumban lapozgassak az öreg Poe kiadványok között; például kezében volt Poe történeteinek első angolországi kiadása, amelynek ma ezer dollár az ára. "Kutyanyelven írt, (állítólag ő használta ezt a formát először) kéziratait is megszemléltem; háromféle keze írása volt. Nyomtatott betűt utánzó, puha s ideges. Nyolcszáz kötetre tehető, azoknak a műveknek száma, amelyek, ebben a múzeumban elhelyezve, a költő alkotásaival s életével foglalkoznak. Lám, itt a költő koffere, amelyben kéziratait cipelte; itt sétabotja, amott az a kulcs, amelyet ruhájában találtak, amikor Baltimoreban meghalt. Itt az Allan-otthonból maradt székek, s egyéb bútorok. A falon komor olajfestmény, a James folyót sötét képzelettel ábrázoló kép; a legenda szerint Poe az alkotója. Megkapó daguerretypok, feleségéről, derék anyósáról, első szerelméről, barátairól, kiadójáról. Rézkarcok, apró-cseprő tárgyak, jelentéktelenségükben is jelentékeny valóságok. Kinn a Demos űzi a semmit, itt a semmi is valami. Az udvar kertté varázsolódott tündéri béke; amott a loggia, repkénnyel befutva, s a kertet körülvevő falak is repkényesek. A loggia anyagát abból a házból hozták, ahol Poe richmondi idejében lakott, s a falak utánzatai annak a falnak, amely körülvette udvarát az angliai iskolának, ahol Poe négy esztendőt töltött. A múzeum 1922-ben nyílt meg, s azóta azt mondom, hogy a tökéletes szépség megöli a halált?

S ennek a háznak bűzös árama elkísért a temetőbe is, ahol a költő színésznő-édesanyjának, Elizabeth Arnold Poenak csontjai porladnak. A fehérfalú, colonia időkből való Saint John-templom álla domb közepén; történelmi nevezetességű. A temetőőr, akinél fanyarabb arcú férfival még nem találkoztam, kelletlenül mutatta meg a költő anyjának sírját; arra utalt, hogy prédikátorok sírjai sokkal figyelemreméltóbbak. A költő anyja huszonnégy éves korában halt meg; annyira ismerte a nélkülözést, mint később a fia. A sírkövet az amerikai színészek szövetsége állítatta; rajta Poe-idézet, amely a "The Broadwav Journal"-ban 1845-ben közölt cikkéből ered. Ez a legjellemzőbb mondat: "The actor of talent is poor at heart, indeed, if he does not look with contempt upon the mediocrity even of a king". A hajléktalan költő, (mert valószínű, hogy az volt akkortájt) a teremtő szellem büszkeségével védte a tehetséget a középszerűséggel szemben; arisztokrata volt a királyokkal való viszonylatban is. Gyógyerő-e a némaság? Gyula, ettől a sírtól úgy búcsúztam el, hogy minden szorongó érzés kivált belőlem.

S ez a szín, a megbecsülés csendjének a világ minden táját átölelő gazdagsága elkísért Charlottesvillebe, a virginiai állami egyetemen, amelynek Poe hallgatója volt. Az egyetemet Thomas Jefferson, a legintelligensebb amerikai államférfiú, alapította. Az a szerepe a délen, mint a Boston melletti Cambridge-nek az északon. Poe az egyetem alapításának első esztendejében, 1826-ban volt a hallgatója, de csak rövid ideig; nevelőapja nem gondoskodott róla, legalább is nem egy gentleman-diák igényeinek megfelelően, s amellett a fiatal költőnek az egyetem hatóságaival is meggyűlt a baja, úgy hogy végül kitették. A fák zöld köntösétől körülvett egyetemi épületek fehér és vörös világában sétálva egy tanár-külsejű, szemüveges férfinál érdeklődtem Poe szobája iránt. "A nyugati folyosón a tizenhármas számú; de ajánlom, előbb nézze meg Woodrow Wilsonét; ez a harminchármas számú." Gyula, ugye megérted, hogy erre az információra mosolyogtam? Előbb nézzem meg Woodrow Wilson szobáját? Amúgy is megnéztem volna, mert amióta az űrben bolyongok, még a politikusok is úgy-ahogy érdekeltek. Tehát siessünk Poe szobájába. Szállj rám lelki kaland varázslatoddal! Egy görög bölcsész szobra mellett haladtál el? Úgy van. Szókratész tanítja a fiatal Platót. Az egyetemnek fontos a klasszikus nevelés. Milyen szobrot látsz ott? Jeffersonét? Hát a túloldalon? Washingtonét? Térdig érő nadrágban, tizennyolcadik századbeli öltözetben, finomak és demokratikusak, még a szobrok is. Siess magyar író, siess, hogy el ne tünjék Poe szobája, mire odaérsz. Milyen nyugalom van errefelé! Milyen béke! Milyen messzi innen a bagózó és öklendező Amerika! Tehát ezen a főiskolán végezte tanulmányait Wilson? S innen csapták ki Poe-t? Siess, magyar író, dobj el minden ráncos szót, mikor a fekete fájdalmak küszöbéhez közeledel. Nos, itt a boltíves folyosó, a szobák zártak, olyikban a nyári kurzusra maradt diákok... s itt a tizenhármas szoba, majdnem úgy berendezve, mint Poe idejében. Az ajtó felett a következő felírás:

Edgar Allan Poe
MDCCCXXVI.
Domus Parva Magni Poetae.

Lépjünk a szobába. Szürke falak, a sarokban priccsszerű ágy, a fal mellett, az ablak alatt két elhasznált szék, íróasztal, a falon Poe-nak dedikált versek, s "Politian" című darabjának színpadi műsora, amelyet még diákkorában írt, az egyetemen színre hozták, s a költő később ennek a tizenhatodik századbeli témájú műnek néhány részét bevette "The Raven and other poems" című kötetébe, valamint a "Southern Literary Messenger"-ben is megjelentette. A falon az a bőrtáska lóg, amelyben iratait hordta, egy polcon művei sorakoznak. A fire place rideg, mint a szoba maga, pedig valamikor forró lehetett, mint a költő szíve. Ez a szoba, ez a táj volt tehát fiatalságod hazája! A Te sóhajod mágnese hozott ide, Poe, s ennek a sóhajnak mágnese vitt el Hozzád, Juhász Gyula. A dalba nem fér bele a zaj, s így megmaradhattál az utókor részére is a lármás világban, Edgar Allan Poe; s ez az oka annak, hogy a dal lelkiismeretével Hozzád is szólhattam tisztelt és kedves Barátom, Juhász Gyula, a végek költője, s a magyar mélységé is.

(Cleveland, Ohio.)