Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 1. szám · / · FIGYELŐ

NAGY LAJOS: A VÉGZET KATONÁI
RALPH H. MAJOR KÖNYVE - HUNGÁRIA

Vaskos, negyedfélszáz oldalas kötet. A címlapján kép, mely lovon haladó csontembert ábrázol, vállán a kaszával, hollók szállonganak körülötte, emberek riadtan menekülnek előle. Műfaji megjelölés címlapon nincs. Aki a kirakatban meglátja a könyvet, nyilván azt hiszi, hogy regény, tele élvezetes szörnyűségekkel. De mindjárt eltűnődhetik azon is, vajon kik lehetnek azok a "végzet katonái". Perzsák, mongolok, törökök vagy japánok?

A belső fedőlapokból kiderül, hogy az író Ralph H. Major, amerikai orvos. A végzet katonáiról azonban még a könyv elolvasása után is tájékozatlanok maradunk. Azt kell hinnünk, hogy a bacilusok, a járványos betegségek kórokozói, ezek a katonák. De hát miért éppen katonák? Egy kritikában, melyet az imént olvastam a műről, a kritikus a járványok ellen küzdő, "harcoló" orvosokat véli a katonáknak. Akkor meg miért a végzet katonái? Szóval a cím egy kissé fejtörő. A könyv eredeti címe egyszerű és őszinte: Disease and Destiny. Betegségek és sorsok. A német kiadás címe igen sikerült, meghatározza a könyv lényegét: Ein Arzt erzahlt Kulturgeschichte. Hogy a hazai cím a végzet katonáiról beszél mégis, ez ebből a, mondhatnám, "untauglich" mozgalomból fakad, melynek termékei az ilyen hírlapi virágok: a béke frontja; a béke offenzíva; évek pergőtüze. De az egyes fejezetek címei is ilyen riportlap ízűek, például: királyi betegség. Ez a görvélykor. Lázár betegsége. Ez a lepra. Királynők öröksége. Ez a vérzékenység. Talán az író maga is úgy véli, - ha ugyan az eredeti műben is ugyanezek a fejezetcímek, - hogy a vérzékenység önmagában nem elég érdekes betegség. Ilyenné csak akkor válik, ha megtudjuk, hogy Raszputyin páciense, Alexej orosz trónörökös, valamint a spanyol trónörökös is - méghozzá így kiírva, hogy: Alfonz, Ausztria hercege - vérzékenységben szenvedtek s mindkettőjük betegsége Viktória angol királynőre, mint a betegség öröklékenységét tovább adóra, vezethető vissza.

Ralph H. Major a betegségekről, mint sorsformáló tényezőkről beszél. Ismereteinket olyan adatokkal egészítik ki, melyről eddig keveset tudtunk, semmiesetre sem annyit, amennyit kellett volna. Megszoktuk a történelmi események különféle magyarázatait, a gazdaságiakat, lélektaniakat, néprajziakat, földrajziakat, tudomást kell vennünk végre a betegségek, különösen a járványok szerepéről is. Mindjárt az első fejezetben találkozunk azzal a felfogással, mely Athén hatalmának s aranykorának megszűnését a pestis járvánnyal magyarázza, mely az Athén és Spárta közt dúló háborúban fellépett. Periklész volt ebben a háborúban Athén vezére. "Periklésznek nemcsak a nép panaszait kellett elviselnie, hanem legjobb barátai halálát is. Elvesztette legidősebb fiát, nővérét, rokonainak egész sorát... Aztán legutolsó fia, a legfiatalabb is meghalt, ettől Periklész is megtört s hangos zokogással siratta gyermekét. Nemsokára maga Periklész is megkapta a betegséget. Mikor barátai meglátogatták, egy varázserejű amulettet mutatott nekik, mit az asszonyok akasztottak nyakába, s gyönge hangon mondta, hogy ők is láthatják, milyen beteg, ha enged az ilyen ostobaságoknak. Még aznap meg is halt..." Miként egy embert a régi viruló erejéhez képest, közvetlenül halála előtt elernyesztett és megtört a sok szenvedés, úgy gyengült el Athén is, az egész, a csapásoktól, a rémülettől és nyomortól, melyet mind a pestis okozott.

Talán különös, és mégis szomorúan természetes, hogy az ember, a mai ember, bármily szörnyűségeket is olvas akár a pestisről, akár a sárgalázról, vagy a kiütéses tífuszról, olvassa százezrek és milliók hullását, csaknem közömbös marad. Igen, borzalmak és rafinált kínzások világában szinte csekélységnek tűnik fel: áldozatul esni egy gyorsan ölő járványnak. Persze annak, hogy a borzalom érzése csökkent mérvű, esetleg egészen elmarad e könyv olvasása közben, még egyéb okai is vannak. Érdekes, és ez is már-már szinte különös, hogy a betegségekről élvezetesen ír a szerző. Olyan kellemes, könnyed, folyékony a stílusa, olyan szórakoztató ismereteinek a bősége, hogy mindez mint nyereség csaknem kárpótol bennünket a természeti, a történelmi valóság felismerésének döbbenetével szemben. És még valami... mivel a valóság legalábbis kétarcú, vigaszul mindenütt szenvedéssel és halállal egynyomban találkozunk az embernek, a jobb embernek azzal a hősi munkájával, mellyel törhetetlenül küzd a vitán kívüli rossz, tehát a betegség ellen is. Kutatók, orvosok gyönyörű teljesítményeit ismerjük meg e könyvből, Behringét, Nicolle-ét, Loefflerét, Bretonneua-ét, Klebsét, Listerét, Reedét.

Amint e neveket leírtam, eszembe jutott a betűjáték, mely társaságokban még ma is divatos: kiválasztunk egy betűt, például n-t vagy b-t és ily betűvel kezdődő hírességek nevét kell leírni; aki egy bizonyod idő alatt többet ír az a nyertes. Hány betűjátékot láttam már, amikor n-nel ha száz nevet írt is össze valaki, nem szerepelt a névsorban Nicolle. És b-vel nem szerepelt Bretonneau. És k-val Kleps... Örülni lehet azon, hogy ily könnyűolvasású és lényegben mégis kifogástalan könyvben, mint Ralph H. Major műve, a kultúra történetének nem eléggé méltatott neveivel is megismerkedünk. Maga a szerző is azt mondja egy helyen Friedrick Loefflerről: "1915-ben halt meg. Élete végén, még halálos ágyán is megoldásra váró tudományos problémák foglalkoztatták. A világháború alatt halt meg, és a sajtó alig emlékezett meg róla. Hindenburg. Joffre, Kitchener és Vilmos császár nevei hangzottak akkor mindenfelé, s nem jutott idő arra az emberre gondolni, aki a betegségek legyőzésére fordította életét."