Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 1. szám · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: ŐSZI NAPPALOK (NAPLÓ)

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: ŐSZI NAPPALOK (NAPLÓ)
Október 30.

Egyszerre megingok, mennék, szaladnék. Deák Ferenc bölcsessége kéne, hogy derűvel viseljük a kicsi voltunkat. Ha már kicsik vagyunk miért nem hívnak svédnek? Vagy hollandnak? Az erő, a tekintély s a lélek és szellem csúcs - ez a két imponderábilia - nem a lélekszámon múlik. A svéd számra annyi, mint a portugál s a francia kevesebb, mint az ukrán! Mégis több.

Egyszer, nagyon fiatalon Boulogne-sur-Merben ültem a sziklán, szemben a tengerrel. Aznap délután azt hittem, sose térek haza. Most itt vagyok, munkám, írásom, családom, sok keserűségem ide köt s mégis útrakészen és egész hontalanul, ha Kassát megtagadják tőlünk. Nem viselnék el még egy Trianont, az első elől is majdnem világgá bujdostam. Hová menjek? Az álmot nem kell táplálni, ruházni, szabadon oda fészkel, ahol zavartalanul tollászkodhat. Vágytam ide és vágytam oda. De már régóta csak egy tenyérnyi búvóhelyre vágyom, a világ legszebb tájára. A Pont des Artsnál kezdődik s a Notre-Damenál már végetér, pár száz lépés hosszában, legfeljebb keresztben, benne van az Akadémia, a Louvre s a Cité-sziget. Utoljára a Grands Augustins-rakpraton laktam, még ma is kolostori a hangulata a nagy ágostonrendiektől, ablakomból balra a Louvre oszlopsora látszott, jobbra a Notre-Dame vízköpői sütkéreztek a hosszú párizsi naplementében. Ha most sem sikerül a dolgunk terv és életcél nélkül ezen a partrészen fogok kószálni életem fogytáig.

Gazdátlanok a gondolataim, fáradt vagyok. Ma fél-szendergésemben azon révedeztem, hogy ilyen lehetett Teleki László utolsó reggele is. Nem volt ereje elkezdeni a ködös napot - (csakugyan mindig a kezdet a legnehezebb!)- kinyúlt a pisztolyért s még az ágyban végleg rendezte az ügyeit. Felriadok s értelmetlen telefonszámok után kapkodok. Valakit sürgősen fel kell hívnom s ha szétreped a fejem, akkor sem tudom kit.

Ugyanaznap este.

Vacsora a V.........-vendéglőben. Az úriasan avatag környezet mindig átváltoztat egy szikár, emberkerülő, kissé katonás feszességű öreg úrrá. Nem is olyan rossz állapot, különösen ha egy harminc éves ember testi közérzetével párosul. Mindenki szeretett volna legalább egyszer angol falkavadász lenni. A V.........-ben könnyen rászedheti magát ezzel az ártatlan illúzióval.

Most is jól érezném magam, ha nem hallanám harmadszor, hogy "kisváltás a méltóságos grófnőnek", "egy nyúlgerincet az öreg méltóságosnak", "ma még nem volt itt a kegyelmes úr" stb. Hiába súroljuk egymást könyökkel, az egyik idetartozik, a másik a rácson keresztül nézi s csak tetteti a beavatottat. Így volt ez Versailles-ben is.

Hirtelen megdöbbenek. Mit szól ehhez a hazakészülő Felvidék? Aligha áll a rácshoz. A napokban beszéltem egy odavalósival, lángoló magyar, hétszer ültették le a csehek. Semmiesetre sem ült azért, hogy most a rácshoz álljon.

Néhány levél még mindig a falukutatókat piszkálja. Holott a legtöbb felvidékinek a bátorságuk és nyugtalan lelkiismeretük tetszik. Megtagadni vagy éppenséggel gyalázni a falukutatókat annyi, mint lemondani a visszatérő felvidékiek szociális tapasztalatáról. Pedig ez a tapasztalat a mienk lehet: nekünk váltották meg a nemzeti önérzetünkön esett sok sebbel.