Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 1. szám · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: ŐSZI NAPPALOK (NAPLÓ)

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: ŐSZI NAPPALOK (NAPLÓ)
Október 27.

Váratlan lövés ér. A csehszlovák rádiók Grünwald Béla A Felvidék című könyvecskéjét szemezik. Tavaly télen olvastam, jól emlékszem rá. A dolog nem tréfa.

Grünwald Béla felvidéki ember volt a legjavából, roppant tudású, világlátott. Ismerte Franciaországot és Bismarck ifjú birodalmát. Állambölcseletet is nyugaton tanult, Eötvös József mellett ő volt a múlt századi magyar közélet európai szélsősége. De amíg Eötvös a harmincas és negyvenes évek romantikus, emberbarát eszméiből merített - (Európában tulajdonképpen minden politikus idealista volt az 1848-as nagy csalódásig) - Grünwald már egy türelmetlenebb és anyagiasabb Nyugat-Európából tért haza. A darwinizmus az államtudományba is behatolt: az uralkodó nemzetiség az erősebb "természetes" jogán minden országban erőszakkal asszimilálta az idegen ajkúakat. Szekfü Gyula pár év előtt megírta, hogy a nemzetek ma az idegen vérségi és nyelvi csoportokat kitaszítják magukból s az új népi közösségek "disszimiláció" útján alakulnak. Viszont a hatvanas és hetvenes években a nemzetállam eszme az uralkodó darwinizmustól hevítve a fajok harcát az asszimiláció, vagyis a nemzetállami beolvasztás felé irányította. A bruxellesi és a párizsi központi kormány négerként bánt a flamand és breton szeparatistákkal, a poroszok tűzzel-vassal németesítettek a lengyel Posenben s a szászországi szerb vidéken. Nyugat-európainak lenni sokszor annyi, mint türelmetlennek lenni. Ez a türelmetlenség a hazatérő Grünwaldból sem hiányzott.

De a magyar nemzet a kiegyezés után még távolról sem volt olyan türelmetlen, mint nagy európai társai. Külsőleg ugyan a központosító francia nemzetállamhoz hasonlított, de mélyebb életében még élt a régi nemesi nemzetgondolat, mely az anyanyelv fölött átölelte Hunnia összes nemesét és honoráciorát, de kitaszította a pórnépet. Ahogy csalóka volt a liberalizmusa, csalóka volt a nemzetiségi politikája is: csak felületesen polgárosult és csak tessék-lássék magyarosított. Nem lehet a lusta magyar patriarkalizmust, keleti nemtörődést és keleti bölcsességet egyik napról a másikra megfojtani. Miután ez a fölöslegesen urizáló, de a nemzetiségekkel türelmes magyar maradiság a megyékben volt a legmakacsabb, Grünwald felingerült ellenük és haragját elsősorban nemzetiségi politikájukon töltötte ki. A magyar megyék annyira tehetetlenek, írta, hogy a silány műveltségű szlovákokat sem tudják megmagyarosítani! Erélyes nemzetiségi - vagyis korabeli fogalommal erélyesen asszimilálódó - politikája csak egy napóleoni vagy bismarcki központból sugározhatott szét és szerinte ez a centralizmus nem a megyék pillérein, csak a romjain nyugodhatott. A nemzetiségi kérdés magyarázza Grünwald megye-ellenességét, viszont ez a megye-ellenesség ragadta el a nemzetiségi kérdésben. Ha nem akarta volna mindenáron kipellengérezni a megyék mulasztását a magyarosításban, nyilván a szlovákokat sem becsmérelte volna. Ráadásul tapasztalatból tudta, hogy a szlovák kortársai sem mind illenek már a kedélyes táblabíró nemzetképben. Pánszláv irataik alispáni asztalán feküdtek.

Ilyen előzményekből született A Felvidék. Grünwald tudta magáról, hogy türelmetlenebb, mint a korabeli magyarok. De honfitársaival legalábbis annyira, mint a nemzetiségekkel! Erről azonban hallgat a csehszlovák rádió. Elhallgatja a könyv születési évét is: az 1910-es népszámlálás egy harminckét évvel korábbi könyvvel akarja rossz hírbe keverni. Egy magányos írást rendel ki a magyar határkövetelések ellen.

Felelni kell, méghozzá hamar. Grünwald a maga nevében beszélt, a síron túl is meg kell tagadni. De alig tudom erre rávenni magam. Fölhívom egy fiatal, kitűnő történészünket. Hangja hallatára ismét elmegy a bátorságom. "A haza veszélyben van..." dadogom kitérőn. "Nem tudom, vállalod-e... vállalnod kéne..." Szerencsére rögtön megérti a veszélyt. Vállalja. Nem is kezdtem olyan rosszul, a haza csakugyan veszélyben van.

De ma este sehogy sem lelem a helyem. Tisztelem Grünwaldot, minden könyvét felhajszoltam a könyvtáramnak. Most leszedem őket a polcról; úszik előttem a betű. Nem tudok olvasni. Grünwald világgá bujdosva a Szajna-parton agyonlőtte magát, a párizsi magyarok csak másod- vagy harmadnap ismertek rá a Halottasház egyik üvegkalitkájában. Hirtelen nagyon mélyről fölvillan egy emlék. Átmegyek egy másik polchoz. Szomory Dezső a Párizsi Regényben szemtanúi emlékezetből leírja a Morgue halottját. Rövid keresgélés után rátalálok.

"Ímhol fel lévén ismerve, Grünwald a mélyben volt már, a folyosó legmélyén, egyedül a fedett híd sarkában, a Szajna fölött ahonnan fújt a szél. Egy deszkalapon pihent magányosan, egy fehér vászonlepel alatt s kopasz feje, cézári kontúrjaival, a nyugalomnak azt a lágy formáit mutatta, ami a halál egyetlen szépsége. A Szajna partján lett öngyilkos, közvetlenül a víz mentén, úgy gondolván egy utolsó gondolatán, a víz sodra el fogja vinni messze. De a víz sodra nem bántotta, csak a sebét mosta el a halántékán...

Még szomorúbb volt Grünwald temetése a Montmartre-temetőben. Olyan volt ezen az őszi napon, mint egy angol tájkép, sok szürke levegővel, néhány fával, néhány cserjével, sok folyondárral a ritkás atmoszférában s egyetlenegy koporsóval, amit visznek egy keskeny úton, zord felhők borulatával az égen, ahol fekete kettesben két varjú száll egymásután magányos röpködésben. Nem tagadom: az emberi létnek valami borzasztó nyomorúsága terjedt itt, a hangulat egységében. Ehhez a koporsóhoz is oda lovagolhatott volna a lordmajor balladaszerűen, de a vadásznál is e dúlt környéken s kérdezhette volna a halott iránt érdeklődve: mi baja volt, hogy meghalt?"

Eddig csak megverni való ellenfél volt a csehszlovák rádió. Ma este szívből gyűlölöm.