Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 12. szám · / · Figyelő

Kárpáti Aurél: A lélek készülődik
Molnár Kata regénye — Franklin

Mielőtt magáról a könyvről szólanék, egy pillanatig elgondolkozom rajta: csakugyan regény-e még ez?

A regény — mindenki tudja — az eposzból lett. Uralkodó eleme kezdetben a szabad csapongású mese volt, amelyet lassankint egyre több külső-belső megkötöttség alakított reális történetté. S ha a mesét vagy története úgy fogjuk föl, mint valami burkot, azt tapasztaljuk, hogy ez az eleinte "széllel bélelt", merő képzelettel megtöltött forma mindinkább súlyosodó, tömörebb tartalmat kap az úgynevezett fejlődés folyamán. Eszmei elemekkel, reflexiókkal, társadalmi és lélektani problémákkal telítődik a befelé forduló írói érdeklődés hatása alatt s szinte észrevétlenül szimbolikus jelentőségűvé válik. Később a formát kezdi szétrepeszteni a tartalom s a mese elveszti vezető szerepét. A kaland, a külső esemény háttérbe szorul a lélek síkján lejátszódó belső történés mellett. Az ábrázolás helyébe lép az elemzés, az elbeszélő stílus hangot vált és az értekező prózához közeledik. Ez a végső mozzanat napjainkban különösen a történelmi regénynek történelmi esszévé való átalakulásán és a regényesített modern önéletrajz kifejezetten analitikus megmunkálásán figyelhető meg. Főképp az utóbbi jelenség érdekes. A memoárszerű anyag "öncélúsága" itt mind jobban elhalványodik a kutatószándék felülkerekedésében. Az emlék puszta esetté degradálódik, amely csupán alkalmul szolgál a mély-lélektani vágy szociográfiai módszer érvényesítésére. Nálunk Babits Halálfiai jelzik először az új fordulatot, bár ennek az önéletrajzi regénynek gazdag és színes emlékanyagát — az elmélyült lélekrajz és kiszélesedő társadalmi korkép intellektuális elemein kívül — elsősorban a Prousttal kezdődő "költői regény" dús szálazású, stilizált előadásmódja komplikálja. utána Kassák (Egy ember élete) jórészt megmarad a memoár keretei között, ellenben Márai Egy polgár vallomásai már szinte az önéletrajzi esszé mintája, lélektani és osztályhelyzeti kérdések boncolása tekintetében egyaránt. Még tovább meg Illyés a Puszták népében és legújabban Móricz az Életem regényében. Ezek a regények valósággal a szociográfia talajába ágyazódnak. Laczkó Királyhágója viszont majdnem kivételszámba megy, az "igazi regény" legalább formai kiképzésének s tudatos "elbeszélő" hangjának megtartásával.

Ilyen elődök és előzmények után jelentkezik most Molnár Kata, akinek erős érzelmi átszíneződésű, friss és egyéni hangú új regénye — A lélek készülődik — az elemző életrajz java terméséből való. Finom és tartalmas írás, amelyet legszívesebben lelki csendéletnek neveznék, ha ez a megjelölés nem zárná ki magából a szakadatlan változás, erjedés és fejlődés fogalmát, ebben az esetben a regény legfontosabb dinamikus elemét. A lélek készülődik egy különös érzékenységű és felfűtött képzeletű, befelé élő, félárva leány, Ederschmidt Nella fejlődés-története, első eszmélésétől tizennyolc éves koráig. Önmagában is befejezett nyitánya egy készülő regényciklusnak. Kerek egész, amelyben azonban természetszerűleg későbbi beboltozásra váró alap-pillérek is vannak. Nella alig két esztendős, amikor elveszti édesanyját. Rövidesen valami gyermeknevelő-intézetbe kerül, ahol csak nagyapja látogatja meg. Apja másodszor is megnősül és keveset törődik vele. Mindig megőriz irányában némi idegenkedést, aminek oka az a lappangó gyanú, hogy Nella nem az ő gyermeke. Öt éves korában a kisleány skarlátot kap. Egy időre teljesen elveszti és később sem nyeri vissza egészen hallását. Megszokja, hogy az emberek szájáról olvassa le a beszédet. Ez a testi hibája korán felkelti fogyatékosság-érzését; félénkké, magányosan visszavonulóvá, ám egyúttal dacossá és lobbanékonnyá is teszi. Néz, lát, mindent megfigyel maga körül, emlékeket gyűjt — elhagyva az intézetet, előbb nagyapja mellett, azután apja házában — és mindent, mint korán elkönyvelt tapasztalatot raktároz fel magában. Készülődik az életre, amely sok harcot, szenvedést és megpróbáltatást tartogat számára. A gyermekkor éveit az írónő hétköznapi, de mindig mélyebb jelentőségű, apró történések mozaikdarabjaiból rakja össze, amelyek mögött a környezettel, iskolatársakkal, tanítókkal, felnőttekkel, szülőkkel, a vallással és a betűn keresztül érkező tudással ismerkedő, öntudatosodó lélek egységes foglalata búvik meg. "Az erecskéből csemely lesz, lassan már patak. Párjait nem ő választotta, nem mehet másfelé, mint amerre indult, de folyása olyan, mintha ismerné az irányt, amely felé tartania kell. A homok, amit maga alatt felmos, még tiszta és érdes; ha akad, aki tenyerébe meríti, gyönyörködhetik benne: napfényben megszikrázik. De mossa partjait is, mélyíti medrét, idegen vizeket nyel, idegen anyagokat sodor." Mindebben tagadhatatlanul van némi programmszerűség: rendszeres feltárása az egyéni eset véletlen alakulásából kiolvasható általános szabálynak, minden gyermeki lélek fejlődésére érvényes normának. Ez önmagában nem lenne baj, sőt inkább értéket jelentene, ha a summázó kiemeléssel nem válnék szembeszökővé. Az írónő azonban — kivált a regény elején — még nem bízik eléggé saját művészi kifejező-erejében, ezért olykor többet mond a kelleténél. Gyakorta bukkanunk olvasás közben ilyen magyarázó mondatokra: "A birtoklás vágya egy az élettel... Először életében fedezi fel a tömeg, a közösség védő bástyáját... Kezd bekapcsolódni a közösségbe... Mindörökre külön szakad a falka közösségétől és megtanul magábazárulni... Nyelve megtalálja lebegő mérgét a szónak: az erősebb joga! Egész életében rettegni és undorodni fog tőle... Megismeri a tehetetlenségre ítélt vágyódás gyötrő kínjait..." Az illusztráció alá akárhányszor odaírja a szöveget is — feleslegesen. De később ez elmarad. Mintha munka közben tanulta volna meg: mi az, amit nemcsak el lehet, hanem el is kell hagyni, az önmagát önmagával kifejező kép zavartalan hatása érdekében. A serdülő-kor rendkívül finom és gazdag árnyalású megfejtésén már egyáltalán nem ütnek át semmiféle "keresés" segítővonalai. Az előadás ettől kezdve megkapja a láttató művészet teljes és tökéletes biztonságát. S itt az érzelmi és gondolati mondanivaló áradása is szokatlanul megduzzad. Egyszerre közvetlen, bő parakzással kezd ömleni, mint súlyos terhétől szabadulni vágyó lélekből a feltörő vallomás. Őszintén, részletező hűséggel és pontossággal, a legapróbb lelki rezdülések, alig derengő álmok, rejtelmek, képzelődések kifejezési nehézségeit is könnyedén legyőzve, néha talán kissé pongyola stílusban, de mindig szuggesztíven és a lényeget éreztetően. Az "érzések zűrzavarának" minden titka és titokzatossága, Éderschmidt Nella egész belső élete — a tévedésekkel, hibákkal, gyengeségekkel együtt — kitárul ezen a ponton és izgalmas bepillantást enged az ébredő leány-lélek legtitkoltabb rejtekébe. Nincs szó itt sem "vérpiros" erotikáról, sem holmi "légies" szentimentalizmusról. Molnár Kata egyszerűen a készülő emberség valóságos eredőit és összetevőit kutatja végig, miközben a lélek félhomályának legrejtettebb zugaiba is bevilágít. Hogy csak pár esetet hozzak fel, milyen megkapó például Nellának az a naiv, ösztönös igyekezete, amellyel apáca-tanárnőjének szeretett alakját meg akarja őrizni az "idealizálásba" testetlenedéstől: "Olykor különös merészséggel képzeli el ennek a falusiasan barna arcnak majdnem színtelen, de energikus és kedves száját, — amint eszik. Kenyérfalatokat, tányéron felvágott húst képzel el, amelybe a sohasem látott fogak beleharapnak, böjti főzelékeket, amiket a rejtelmes, ismeretlen torok lenyel. Vissza-visszariadó önkínzással kínozza magában emberré, emberi testté az elérhetetlen lényt." Micsoda végzetes magára-döbbenés nyilatkozik meg abban a tragikus kényszerben, amely Nellát — ismétlődő csalódásai ellenére is — arra ösztönzi, hogy legféltettebb titkait elmondva, kiszolgáltassa magát barátnőinek. Vagy ott van annak a félszeg, bűnösen ártatlan gyónásnak mesteri leírása, amely ezzel az elgondolkoztató mondattal végződik: "Még ott van a gyónószékben, még fel sem oldották, amikor az egész gyónáson túl van már s amikor feláll helyéről, tudja, hogy egészen másképp, mint akarta, de nagyon szépen — és rosszul gyónt." Az egész regény tele van ilyen meglepő, mélyremutató részletekkel. S épp ezek a détail-finomságok árulják el minden sora mögött az igazi író jelenlétét.

A kötet második felében kezdenek csak a regény sokfelé ágazó, szaggatottságukkal időmúlást érzékeltető szálai egységes és folyamatos "történetté" sodródni. Lenyügőzően érdekesen, bár nem minden túlzás és szinte szándékolt regényesség nélkül. Különös, groteszk helyzet hálója szövődik itt az érettségiző, nagylánnyá serdült Nella számára. Házukban egy furcsa vendég lesz mindennapos: Sisitka Armand tanár úr, aki valami titokzatos munkához gyűjt anyagot Nella apjának könyvtárában. A tanár úr maga is ugyanolyan titokzatos, mint készülő munkája. Csúnya, már nem egészen fiatal, nős ember s félelmesen rongyos bakaruhában jár. Valóságos szörnyeget. Törpe Gólem — ahogy Nella hívja. Mégis ellenállhatatlan vonzóerőt gyakorol a fiatal leányra. Nella irtózik tőle, de nem bír ellenállni a belőle sugárzó érzéki delejességnek. Ez a szörnyeteg szerelmes Nellába s tüzelő szenvedélyével benne is felkelti az egyszerre rettegett és kívánt "beteljesülés" vágyát, amelyet különben meglehetősen homályos képzetek bizonytalan köde vesz körül az ártatlan leány képzeletében. A Gólem odáig megy, hogy Nellát — aki mintegy elbűvölten engedelmeskedik neki — fölhívja a lakására. A leány azonban végül is baj nélkül ússza meg a fantasztikus kalandot, amelynek utolsó fordulatából nem hiányzik a vacogtató komikum mellékíze sem. De bizonyos, hogy a szerelemmel való találkozásnak ez az első, torz formája kitörülhetetlen nyomokat hagy Nellában s egész életére döntő kihatással lesz. Különben itt sem a romantikus eltúlzott "mese" külsőségei fontosak, hanem az a lelki reakció, amelyet a borzongató kaland Nellából kivált. Az írói megmunkálás igazi értéke tehát ezúttal is a belső, mélyebb, tartalmi rétegezettségen mérhető le, éppúgy, mint a regény első felében. Végeredményében szolidan és szélesen lerakott alapnak tetszik az egész, amelyre biztosan épülhet tovább a ciklus hátralevő része.

Molnár Kata rendkívül komoly tehetség. Itt-ott még kiütköző fogyatkozásai — a jelek szerint — máris múlófélben vannak. Képzelő és megjelenítő ereje vérbeli íróra vall. Hangja ízesen egyéni, mondanivalója új és érdekes, eszközeinek használata eredeti. A női lélek élet-titkainak feltárásában pedig olyan mélységekbe hatol, amelyekbe előtte nőíróink közül csak Kaffka Margit és Török Sophie tudott eljutni.