Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 10. szám

Nagy Lajos: Muszáj nevetni Csoronkánén

Az író a család barátja. A család büszke erre a barátságra, az író meg hasznát veszi a családnak: részint elmondanak érdekes eseteket önmagukról, a rokonaikról s ismerőseikről, részint cselekedeteikkel, önkénytelen viselkedésükkel ők maguk szolgáltatják a novella-témákat. Az író csak írja, nyüvi őket, az egész népséget, már esztendők óta, legföljebb annyi óvatosság telik tőle, hogy a szereplők nevét változtatja meg. A nevek elferdítésével, meg néhány olyan fogással, hogy például Kovács úr, a családfő, aki a valóságban sovány, a novellákban kövér lesz, — lehetségessé válik a történetek közlése. Kovács úr nem sértődik meg, sőt mulat, mert egyszerűen nem ő a buta kispolgár, Kovácsné sem haragszik, hiszen egészen másvalaki a cselédnyúzó, önző, neurotikus figura, akit az író oly sokszor ábrázol a Pesti Semmi-ben megjelent műveiben.

Úgynevezett kabinetfugura ezekben az írásokban Csoronkáné, a cseléd. Elég már maga a név, hogy Csoronkáné, máris lehet mosolyogni. Ez a Csoronkáné az író elbeszéléseiben ostoba, gonosz és ügyetlen, mert hát csakis így élvezetes a mű, nyilván így kívánják ezt a Pesti Semmi nyájas olvasói. És ez még csak nem is torzítás, mert Kisné, a Kovácsék háztartási alkalmazottja, valóban ilyen. Kovácsné csak azért ragaszkodik hozzá, mert az eszményi cseléd legfőbb kelléke nagyon is meg van benne: éktelenül keveset eszik. Valóságos ételiszonya van, több más iszonya közt. Olyan megrögzött kisevő, hogy még a jóétvágyú embereket is gyűlöli. Persze gyűlöl ő még sok másfélét is. Gyűlöli az erkölcsteleneket. A múltkor három napig fájt a feje, mert meglátta, hogy a szomszédék cselédjét megöleli a postás. Egy csókolózó szerelmespár fejére vizet öntött le az ablakból. Ha valaki, már persze cseléd, vagy szénhordó legény, hangosan nevet, Csoronkáné ingerültté válik s morogva félóráig is szídja az esztelent. A gazdái, és általában az urak, nevethetnek, azok — Csoronkáné úgy érzi — ebben a tekintetben nem tartoznak az ő hatáskörébe.

A Kovács-család tagjai tehát, apa, anya, és a nagylány, nem tudják, nem akarják vagy nem merik tudni, hogy ők a sokat szereplő humoros novellahősök. Csoronkáné, bármilyen egyszerű elme, miután hallja a sok szóbeszédet az író úrról és műveiról s azt is hallja, ha részleteket olvasnak fel a művekből, valamit sejt erről. A családtagok viszont tudják, hogy az a bizonyos kacagtatóan égetnivaló Csoronkáné, az azonos Csoronkánéval, azaz Kisnével. Jól tudják ezt és élnek, sőt visszaélnek a tudomásukkal. Csoronkáné jelenlétében idéznek az elbeszélésekből és szídják, csúfolják, kinevetik Csoronkánét.

Csoronkáné nagyobbára csak a fejét csóválja. Néha véleményt is mond, ilyenformán: No, azok az írók igen fura történeteket találnak ki; nincs azokban egy szemernyi igazság sem, mert hát olyan gonosz személy még a mesékben sem igen akad, mint ez a Csoronkáné.

A nagylány gúnyosan mosolyog:

— Nem akad? Látja, milyen buta maga. Azt sem veszi észre, hogy a Csoronkáné élő személy.

Csoronkáné ránéz a kisasszonyra olyan tekintettel, hogy annak hideg fut végig a hátán.

— Már pedig én azt mondom, hogy olyan nő, mint ez a Csoronkáné, nem létezik

A kisasszony már tátja a száját, bizonyítani akar, de az anyja rászól németül, hogy legyen esze, ne ugrassa ezt a vén bolondot, éppen most az őszi nagytakarítás előtt.

Csoronkáné dühösen lobogtatja meg a portörlő rongyot, mert éppen takarít:

— Hát ha élőszemély az a Csoronkáné vagy ki a nyavalya, akkor mondja meg nekem a kisasszony, hogy ki az illető.

Az anya attól fél, hogy a kisasszony mégis valami jóvátehetetlent mond, maga siet a felelettel:

— Csoronkáné az Erzsi nagyságos asszony cselédje. Tudja a nagynénémé, aki Kunszentmiklóson lakik.

— Akkor valami paraszt trampli. No, nem is csodálom, — Csoronkáné legyint a portölőronggyal s abból vastagon száll a por.

Tiszta véletlen is lehet, hogy éppen a kisasszony orra felé legyintett Csoronkáné. De a kisasszony felborzolódik:

— Ne rázza itt azt a vacakot!

— Hát hol rázzam? Nem mehetek föl a várba kirázni ezt a rongyot, ha egyszer itt laknak ebben a büdös Csengery utcában. Nem is laknak itt úrinépek, tessék elhinni.

Csoronkáné tehát már túlságosan szemtelen. Nem is céltalanul. Mert szeretné, ha felmondás nélkül kidobná Kovácsné. Az őszi nagytakarítás réme őt is kísérti és már elhatározta, hogy ő bizony nem súrol, nem ereszti be a padlót, hanem megcsináltatja mindezt az asszonya egy takarítóvállalattal, vagy pedig ő kilép.

Így áll most pillanatnyilag a helyzet, tagadhatatlanul feszült, de éppen csöngetnek. Csoronkáné megy ajtót nyitni.

— Nahát ez a cafat milyen szemtelen! — sziszegi Csoronkáné távollétében a kisasszony.

A kisasszony arca liláskékre sötétül a dühtől, de rögtön rózsaszínű mosolygósra enyhül, mert belép Jenő, az udvarlója, ő csöngetett.

— Milyen kedves meglepetés, — örvendezik a mama.

— Jenőke! — suttogja a kisasszony és a hangjában annyi báj és szendeség, amennyi csak egy hozomány nélkül levő úrilány részéről kijár a jókeresetű udvarlójának.

Jenőke kezet csókol a mamának is, a kisasszonynak is. Csoronkáné újra megjelenik a szobában és zavartalanul takarít tovább.

— Egy pohár konyakot talán? — udvariaskodik a mama és int Csoronkánénak, hogy hagyja magukra a fiatalokat.

— Mit integet nekem a nagyságos asszony? Délelőtt van, muszáj takarítanom. Van a lakásban még három szoba, menjenek oda a kisasszony meg a fiatal úr, ha szerelmeskedni akarnak.

Ez még Csoronkánétól is sok. Az asszony csak hápog, értelmes szót nem tud mondani. Jenőke segít a családon:

— Ó, megyek én rögtön. Csak a mi mesterünk legújabb elbeszélésével ugrottam föl. Nahát ezt muszáj elolvasni. Különben én olvasom fel, hangosan, maga csak törülgessen nyugodtan, Kisné... Hogy mi van itt már megint arról a Csoronkánéról, meg lehet szakadni tőle.

Csoronkáné marad és törülget, sőt közbeszól:

— Meg is érdemli az olyan elvetemült teremtés, hogy kiírják az újságba. És én bocsánatot kérek, hogy gorombáskodtam. Eljárt a szám, de ne tessék haragudni, már megyek is. Nem akarok olyan hírbe keveredni a világ előtt, mint az a nő.

Csoronkáné kivonul; az asszony, a kisasszony és Jenőke összenevetnek. Jenőke bámul:

— A buta! Hát csak nem ismer magára Csoronkánéban.

— Nem, — erősíti meg a kisasszony. — Azt hiszi a szerencsétlen, hogy Csoronkáné az Erzsi néni cselédje. Beadtuk neki.

Nagy az öröm, sokáig tart a nevetés. Kovácsnénak jó ötlete támad:

— De ha még egyszer szemtelenkedik, megfenyegetem, hogy iratok róla az író úrral.

Csoronkánét fölösleges lenne megfenyegetni. Magától ráeszmél, hogy őt is veszedelem fenyegeti. Úgy járhat, mint... az a nő. Takarít hát buzgón, súrol, kilincset pucol, a szekrényeket eltolja a helyükről és még alattuk is kisöpör, a takaréktűzhelyet fényesre dörzsöli, mögötte a falat ő maga festi be újra, éjfélig is dolgozik. Szélcsend állt be a házban és tart végeláthatatlanul. Az író, ha megint valami jóízű cselédtörténettel akarja kedvre deríteni olvasóit, kénytelen a puszta képzeletére támaszkodni. Szóval a mókáit ki kell találnia, azaz hasból írnia.

Jaj, ez nehezen megy. Eh, unja már az író szállítani a rendeltetésszerű árut, hétről-hétre a kispolgári humorosat: családi történeteket, melyekben a család jómódú legyen, enyhe gúnnyal legyenek megrajzolva a szereplők, mulatni azonban igazi, szívből fakadó kárörömmel a legszegényebben lehessen; egyébként cselekmény legyen a műben, igen, cselekmény, gyorsan perdülő — vagy gördülő? — alapjában derűs, legrosszabb esetben, ha az igazi derű lehetetlenség, kínosan derűs; legrosszabb esetben, ha az igazi derű lehetetlenség, kínosan derűs; legyen a cselekményben feszültség s a történet a végén csattanjon, mint a karikás. Poénja legyen a jó témának, állítja az író a szerkesztő nyomán, nem tudván, hogy poén az, amiből neki csak hatja volt, amikor a szerkesztő tizenegyével szemben a döntő kaszinójátszmát elvesztette, viszont az irodalmi mű csattanója inkább csak pointje.

Az író nehezen ír, fáradt már, unja a saját történeteit, mielőtt hozzákezd egynek-egynek a kigondolásához, aktedront vesz be. Aktedronnal korbácsolja élénkségre az elméjét, mint ahogy valóságos korbácsolással frissítették fel mindenkor az elgyötört rabszolgákat. Ej, Uchnyem! Ó milyen boldogság lenne, ha a kedves családról és Csoronkánéról szabad áldozatul vetnie, — erről groteszk kép elevenedik meg a képzeletében, eszébe jutván a régi keresztények, akiket éhes oroszlánok elé vetettek: Csoronkáné áll a cirkusz porondján, kissé kövér, kissé hajlott, apró szeme szaporán pislog, nem öreg, de mintha sohasem lett volna fiatal, egyedül áll, körül-körül néz, fél és zsémbeskedik, hogy micsoda elvetemültség ez már megint, — akkor megnyílnak a ketrecajtók, kirohannak az oroszlánok, sok-sok nagy, vad, éhes oroszlán, még hozzá csupa hím oroszlán valamennyi, sörényesek, mintha maga Csoronkáné képzelődne s nem is az író, az oroszlánok körülállják Csoronkánét és kiröhögik. Úgy röhögnek rajta, hogy csak úgy rázkódik a fejük s lobog a sörényük.

Ejnye gúny, óhh, hol vagyunk, erdőben? Mintha nem is ma élnénk és — a hely színén, hogy sértődés ne eshessék, majd mit nem káromkodik az író. Ha kedvét tölthetné, legjobban szeretné, hogy minden alakja kövér legyen, pocakos és nyakdaganatos, vagy horpadt mellű, magas melámedek és Czenczi nénik legyenek, a foguk csorba és híjas, a szájuk büdös, beszéd közben fröcsköljék a nyálukat; szürcsöljék a kávét, legyenek tolvajok, csalók, házasságszédelgők, a gazdag lopja ki a vak koldus kalapjából a filléreket, a szegény gratuláljon a lánya elcsábítójának, a parasztok vágják ugyan le a disznót, de csak azért híják meg torra a rokonságot és szomszédokat, hogy fertőzött kútvizet öntsenek a borba s valamennyit megmérgezzék.

Csoronkáné a szabad zsákmány, de ő, sajnos, mostanában jól viseli magát s nem hajlandó témát szállítani. Mintha sztrájkolna Csoronkáné. És a család tagjai tehetetlenek. Eddig úgy volt, hogy hol Kovács úr, hol a kedves neje, vagy a kisasszony, előadtak valami érdekfeszítőt s hozzáfűzték: ezt megírhatja a mester. Az a bestia kiégette cigarettával a hálóingemet, pedig nem is cigarettázik, és most a feleségem velem veszekszik, hogy miért nem vigyázok, még felgyújtom a lakást, — így kedveskedett Kovács úr. Eddig. Tíz napja keresem már a kis seprőt és előkerül, képzelje honnan, — a pénzszekrényből, nahát, hallottak már ilyet, — így Kovácsné. Ugyancsak Kovácsné közléseiből: Nem szokásom a levéltitkot megsérteni, de egy levelet, amit a sógornője írt ennek a személynek, mégis felbontottam, mert végre is tudnom kell, ki és mi az, hogyan érez irántunk, aki úgyszólván az ágyunkban alszik és majdnem az asztalunknál eszik; hát képzelje el, azt írja az a bizonyos sógornő, hol is van, ejnye elő is veszem, itt van eltéve, érdemes szószerint meghallgatni. "El sem hinném, hogy olyan utolsó népekhez kerültél, még hogy az asszonyod a ronda megméri a diót hajastól, azután megméri külön a haját és a belét, hogy tisztítás közben nem ettél-e belőle." Mit firkál ilyeneket a sógornőjének? Hogy igaz-e? Hát igaz. Jogom van megtudni, hogy nem lop-e?

Az író, mivel hogy dühös Csoronkánéra, nagyon is eltúlozza őt s olyasmiket fog rá, amikre még Csoronkáné sem képes. Csoronkáné mindent ellop, ami a kezeügyébe kerül, még a fogpiszkálókat is eltüzeli, csakhogy a gazdáinak kárt okozzon. Ha nem is tette meg Csoronkáné, azért ez nem lehetetlen, no de hogy télen fogpiszkálóval fűtött be, úgy hogy az ablakokat ki kellett nyitni! Csoronkáné tör-zúz s hozzá a tűzvarázst dúdolja, amit a rádióból megtanult! Csoronkáné névtelen levelekkel följelenti gazdáit a hatóságoknál, csalás, rendeletek kijátszása, hamis könyvelés és valutacsempészés miatt, s a leveleket, nehogy az írását fölismerjék, egy sokszorosító vállaltnál legépelteti! Csoronkáné éjszakákon át nem alszik, hanem azon töri a fejét, hogyan lehetne az asszonyának valami újfajta bosszúságot okozni. Csoronkáné ellátja az egész házat, annak harminckét lakóját, ingyen fával, abból a tíz mázsából, amit gazdája még az ősszel vásárolt! Csoronkáné kiönti a teát és a kannát meleg vízzel tölti meg s azt Viktória-sárgával, szóval mérgező anyaggal festi aranyszínűre.

Csoronkáné minderről értesül a családtagok beszélgetéseiből. De ő maga is fölkap egy-egy példányt az asztalon felejtett Pesti Semmi-ből s nehézkesen betűzi. Megkérdezi egyszer az asszonyától:

— Miért nem rúgja ki már az Erzsi nagyságos asszony azt a méregkeverőnét?

— Ó, a mi családunkban szinte járványos betegség a jószív. Sajnálja Erzsi néném azt a haszontalan, hogy majd nem kap máshol helyet.

— Én bizony nem sajnálnám.

— Meg aztán, — magyarázza a nagyságos asszony — mindez így volt eddig, de egyszer csak váratlan változás történt...

— Nem hiszem én azt.

— Elhiheti, ha én mondom. Hogy változás történt. Csoronkáné megemberelte magát és most szépen dolgozik, nem is nagyon szemtelen, legföljebb egy kicsit lassú, de arról igazán nem tehet.

— Ó— óhh! — Csoronkánéból csak értelmetlen hang tör ki.

Mert rettentő, torokelszorító indulat önti el... Mintha csak róla mondták volna, hogy lassú! Hát ezeknek semmi sem elég? Lassú, ő? Majdnem valami mázsás gorombaságot mondott az asszonyának, de csak nyeli a mérgét. Még hogy ő lassú! Négy szobát takarít és mind a mellékhelyiségeket. Két hónap óta egy kis suta falusi lány a segítsége, aki elmosogatni sem tud. Jenőke, aki már vőlegény, minden nap itt ebédel, vacsorál, még jó, hogy nem itt alszik. A házivarrónőt hetek óta neki kell megetetnie, napjában ötször. Még hozzá mindent kifogásol, fulladna meg a nyavalyás koldusa.

Jenőke hát csakugyan elveszi a kisasszonyt feleségül. Négy hét múlva lesz az esküvőjük. Ez az újság Kovácséknál, egyébként semmi különös, az anya és a nagylány elmentek bevásárolni, az úr kávéházban kártyázik, csak Csoronkáné és a kiscseléd vannak a lakásban. Csoronkáné a szennyes ruhát számolja, holnap nagymosás. A nagyságos asszony ugyan már megszámolta és föl is írta miből hány darab kerül mosásba, de Csoronkáné nem hisz a cédulának, a nagyságos asszony mindig téved, még pedig úgy, hogy többet ír fel néhány darabbal.

A kiscseléd halkan dalol. Nem meri kiereszteni a hangját, mert hisz ott van Csoronkáné. A kiscseléd hamisan énekel, Csoronkáné azonban így sem élvezi a nótát, sőt éppen a nóta miatt önti el hirtelen valami iszonyatos düh, amikor azt hallja, hogy "szerelmes szívem feldobog"... Huh! ráförmed a kiscselédre:

— Fogd már be a szád!

Mivelhogy meg kellene okolni a haragot, még hozzá fűzi:

— Már megint eltévesztettem az olvasást.

A kiscseléd már nem énekel, de ahogy hirtelen kellett abbahagynia a bús dalt s még a szívének is tilos feldobognia, szipogni kezd, még ez sem elég neki, hangosan sír.

Csoronkáné megint csak rátámad:

— Ne vonyíts ám, mert pofonváglak.

A sírás szipogássá halkul. Csoronkáné is enyhül egyet:

— Nem férsz a bőrödbe a jó dolgodtól. Pedig addig nyughass, amíg szépen beszélek veled, te rongyos.

Csöngetnek. A kiscseléd lecsapja a mosogató ruhát s indulna, hogy ajtót nyisson.

— Várj! Ki mondta, hogy te menj? Talán nem ízlik a mosogatás, te... Csupa piszok a lábad, de azért végig mászkálnád vele az egész lakást, ó, te csámpás.

Csoronkáné félre tolja útból a lányt, ő megy az ajtóhoz.

Falusiasan öltözött nő áll odakünn. Kedves arcú, pirospozsgás, olyan menyecske-féle, kicsit riadt a szeme, de azért mosolyog. Hát ez meg ki a fene, mit akar, hogy a nyavalya törné ki!

Csoronkáné ráförmed:

— Mit csöngetget itt? Miért nem jön a konyha felől? Még magának is nyitogassak?

A falusi nő szeme még riadtabb — no hisz' ez kell csak Csoronkánénak! — de még kedvesebben mosolyog s ahogy megszólal, látszanak szép egészséges fogai, szép a mozduló szája, szépek még a szavai is, bár ő-vel beszél és Csoronkáné azt is szörnyen utálja:

— Nem tudom én Pesten a szokást. Azért csak eresszön be lelköm, messzirül gyüttem én. Kunszentmiklósrul.

Csoronkáné előre lép egyet, kezét a falusi nő mellére illeszti s tolja kifelé, mert már ott áll ám a küszöbön.

— Nincs itthon senki.

— Nem baj az, lelköm, majd mögvárom és a Tinka nagyságáékat.

— Mit akar tőlük?

— Az Erzsi tekintetös asszony küldött a lakodalomra miegymást, itt van a kosárban.

— Itt ne várjon! Jöjjön később, maga... maga híres.

A kunszentmiklósi asszony elvörösödik, ami úgy történik, hogy a nyaka, füle is piros lesz:

— Nekem mondtad, hogy hirös? Te, te...

Keresi a szót, de még nem lelte meg.

Csoronkáné megelőzi:

— Neked ám, te gonosz, te szajha, te méregkeverőné, te cukortolvaj, te, te intrikás!

— Ajnye, azt a nemjóját az anyádnak — s a szentmiklósi asszony fölemeli a kezét, hogy Csoronkáné arcába vágjon.

Csoronkáné fürgén visszahúzódik, becsapja az ajtót. Még kulccsal is bezárja s a kémlelő nyíláson át beszél tovább:

— Neked, neked mondtam, te ragadóskezű, te cigány, te tiszazugi, te katonák rongya, pihá!

A szentmiklósi asszony csak áll dermedten, már el is lobbant a hirtelen haragja, csak csodálkozik, azt hiszi, hogy odabenn az a nő megőrült.

Csoronkánénak elég volt. Megnyugodva vonul vissza a konyhába. A kiscseléd nem meri kérdezni, még csak rá sem mer pislantani, jaj Istenkém, ez a Csoronkáné! Legjobban szeretne a kiscseléd kiszaladni a lakásból és soha vissza nem térni.

A szentmiklósi asszony úgy látszik elment, nem csak a lakás elől, hanem a ház tájékáról is, mert félóra múlva, amikor a nagyságos asszony és a kisasszony haza jöttek, nem jött velük s azok nem is tettek róla említést. Sőt a nagyságos asszony ezt kérdezte:

— Na mi újság. Kisné?

— Mi volna? — feleli Csoronkáné és ránt egyet a vállán.

Az asszony nem kérdez többet. Csoronkáné hallgat, vár, az asszony meg be a lakásba, mögötte a kisasszony. Csoronkáné utánuk vonul s most már előáll vele:

— Volt itt valaki, kereste a nagyságos asszonyékat.

— Kicsoda? Miért nem mondja?

— Éppen hogy mondom.

— Ki volt itt? Mit akart?

— Kirúgtam. Jól összszídtam, azután kirúgtam.

— De ki volt, az istenért?

— Ki? Az a személy!

— Miféle személy? Bolond maga? Miket beszél össze-vissza?

— Hát az a Csoronkáné, Kunszentmiklósról.