Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 9. szám · / · Őrjárat

Török Sophie: Élet és irodalom

Sokat írtak már arról, hogy a költészet napjainkban elvesztette hitelét, a költészetet ma már nem becsülik, igazán komoly és reális ember nem szokott verset olvasni. Hát hogy komoly ember nem olvas verset, ez talán igaz, — de hogy a költészet általában nem érdekelné az embereket, erre sűrűn lehet cáfolatot találni. Mert ugyan nem érdektelen dolog az se, ha egy bankár babája szokatlan módon hal meg, az újságok ilyen eseteket nem is hagynak gyümölcsözetlenül heverni, hanem sok szép részlettel kidíszítve adják tovább a komoly dolgokért nemesen érdeklődő nagyközönségnek. Na de hol marad érdekességben a legkomolyabb bankár babájának halála akár egy bolond költő ideáljának halálától! A költészet mégis csak egész különös varázzsal tudja beragyogni a legszerényebb nőalakot is, a költészet képes őt izgatóbbá és divatosabbá tenni a legdivatosabb dísz-nőnél is. Az igazság csodálatos erejében nyugszom meg, mikor a halott költő öngyilkos szerelméről olvasok szép és terjedelmes ismertetéseket — milyen eszményi és ideális részletek! A szegény költő csak távolból csodálta a drága nőt, örökéletű verseket írt hozzá, minden haszon nélkül, mert hisz nem is voltak ismeretségben. Csak téli fagyban sirdogált ablaka alatt, s így végül még az öngyilkossággal is megpróbálkozott; — mindez hasábokon és napokon át, tehát nyilvánvaló, mennyire nem igaz a közhit, hogy csak pénz, politika és komoly dolgok érdeklik az embereket.

A furcsa csak az, hogy lapjaink a költő szerelmének haláláról jóval többet és hatásosabbat írtak, mint annak idején magának a költőnek haláláról, sőt, valamennyi műveiről.

De nemcsak halál és szerelem nagy dolgaival van így, gyakran egészen egyszerű, mindennapos dolgok is csodálatos varázst, sőt reális pénzértéket nyerhetnek a költészet erejéből. Vegyük csak a nagy költő íróasztalát. Talán csak Napoleonnak, vagy Madame Pompadournak volt annyi híres íróasztala, mint amennyi a mi nagy halott költőnknek adatott. A költőnek volt íróasztala otthon a szülői házban, volt neki a pesti legényszállásátn, volt házas korában a közös lakásban, volt aztán szerelme férjének házában is, mert ugye, egy költőnek ahogy jár-kel a világban, mindenütt kell, hogy kezénél legyen egy íróasztal? Most egy napihírből értesülök, hogy az igazi, az egyetlen és örökbecsű íróazstal mégsem a felsorolt legintim íróasztalok közt keresendő, a legkedvencebb íróasztal, ahol a költő összes kedvenc verseit irogatta, férjes szerelme nővérének házában rejtezik (ugyanitt látható kedvenc sezlonja, kedvenc könyvespolca és kedvenc papucsa is).

Én bevallom, sohasem láttam még költőt íróasztalnál költeni, bár végre ez nem lehetetlen. Hanem hogy rövid pár év alatt annyi sok íróasztalnál!

Úgylátszik a nagyközönség mindmáig nincs még felvilágosítva arról, hogy a legcsodálatosabb múzsa is csak ürügy a költőnek , s személye távolról sem oly fontos, mint a róla írt versnek akár egy sora. Nem ő érdekes, — hanem a közönség által sűrűn olvasatlan vers. Elgondolható, milyen fontos lehet ezek után egy íróasztal.

De minthogy fetiskultusz ellen prédikálni reménytelen, legalább azt ajánlanám a költőknek, hogy kedvenc holmijaikat még életükben hitelesítessék, esetleg kedvenc szerelmeiket is, — mert becsületes és nemes lelkű költőhöz mégsem illő ily fontos kérdésekben tájékozatlanul hagyni a hálás utókort.