Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 9. szám

Elek Artúr: A Viterbói Sposalizio

Kúpalakú hegyek zöld foglalatában ragyog a maga csöndes békességében Viterbo városa. Kicsiny terein drágamívű, ódon szökőkutakból csobog a zöld hegyek áldott vize. S lépten-nyomon ódon palotákra csudálkozik a szem és kemény négyszögű tornyokra, amelyekben harcos nemzedékek köszörülték valamikor fegyverüket. A kutak bőven csergedező vize sok vért mosott föl. Kegyetlen tragédiák színhelye volt egykor ez a ma olyan nyugalmas városka. Hőskora is volt: a tizenharmadik század, amelyben ádáz küzdelmeit vívta Róma városával, és vendégmarasztaló menedéke volt hol a Rómából menekült pápáknak, hol a pápákkal viaskodó német császároknak. Falai között nem kisebb szenvedéllyel és dühhel marcangolták egymást a guelfek és ghibellinek, mint Firenzében. Hősök és árulók, árulók és hősök csereberélték benne szerepüket. Volt idő, mikor az azonkorbeli világtörténelem fő eseményei Viterbóban játszódtak le. A két nagyhatalmú hohenstaufi császár vitézei táboroztak benne, Barbarossáé és a daloslelkű II. Frigyesé.

S még szinte érintetlenül áll régi helyén a palota, amelyben a menekvést kereső pápák oltalomra találtak az ellenség és Róma nyári hősége ellen. Szellős loggiájának ákombákomos csúcsívei alatt a karcsú oszlopok megannyi keretbe foglalják a közéjük szorult tájat: a tornyos város házait és fölöttük a mindig mosolygó eget. Itt történt, ennek az ősi palotának nagytermében, hogy IV. Kelemen pápa utódjának megválasztására tizenhét bíboros ült össze. Nem tudtak megegyezni az utódban, mert a többség olasz származású pápát kívánt, a kisebbség franciát. Sokáig, hónapokig, évekig elnyúltak a viták. A nép odakünnt elunta a várakozást, zúgott, háborgott. Raniero Gatti, a Capitano del popolo, leszedette a tanácskozó terem felől a tetőt, úgy gondolta, hogy ezzel sietteti az örök zsinat végét. De tévedett: a pápaválasztók a szabad ég alatt is tovább csatáztak. Akkor kiéheztetéssel próbálta őket döntésre kényszeríteni. Azt is hiába. Majd egy esztendő belételt, amire végül meglett az új pápa: olasz ember volt, piacenzai Teobaldo Visconti, Szent Péter trónusán X. Gergely pápa.

A középkor pápái nagyon vonzódtak ehhez a kicsiny városhoz. Szerették benne azt, hogy olyan közel van Rómához és mégis hegyek között, zöld tájékban. Szerették az egészséges levegőjét, hűs erdeit, amelyekben olyan hálás szórakozás volt a vadászás, és szerették forróvizű gyógyító forrásait. Rómában nem igen voltak biztosságban azidőtájt a pápák. Róma népe föl-föllázadt a pápák világi hatalma ellen. Szabadságra tört. S a pápák a fenyegető veszély elől Viterbóba húzódtak, ahol tárt kapuk, erős várfalak és tornyok várták őket. A vendégszeretet fejében hála járt: javadalmakkal, templomokkal és kegyüknek egyéb jeleivel jutalmazták a pápák a viterbóiak ragaszkodását.

Azután elkövetkezett a pápák avignoni korszaka és Viterbo kikerült a világtörténelem forgásából. Megfogyatkozott a jelentősége, de nagyobb lett a békessége. S a harcok rombolása után újra megindult benne az építés munkája. Egymásután emelkedtek a templomok, bennük díszes síremlékek készültek a város híres halottainak befogadására. Ekkortájt épült a városfalon kívül a Santa Maria della Verit temploma. Akik első köveit lerakták, francia szerzetesek voltak, premontrei barátok. Nagy kövekből építették meg a falakat és kívül-belül dísztelennek hagyták a négyszögalaprajzú épületet. De nem sokáig lelték helyüket Viterbóban Szent Norbert fiai. Okát nem tudni, de nem egészen száz év múlva fölkerekedtek és visszamentek francia hazájukba. Helyüket a szervita atyák foglalták el és attól fogva az egységes Itália meglakolásáig ők laktak a templomhoz ragasztott kolostorban és ők viselték gondját a templomnak. A ridegnek épült istenházát a múló századévek közben megcsinosították. Kezük alatt csúcsívessé alakult az építmény, az ablaknyílásokat kőcsipkékkel hálózták be, az oszlopok fejét és lábát gótikus levélalakzatokkal borították be. A falakat sem hagyták kopáron. Innen is, onnan is, meghívott mesterekkel kegyes képeket festettek rájok, a gyermekét szoptató Madonnát, az Angyali Üdvözletet és egyebeket.

Szűz Máriának ajánlották templomukat a szerviták és a főoltárt a Boldogasszony képével díszítették. 1446 májusának 18-ik napján csodás jelenetnek volt színhelye az oltár. Niccolň della Tuccia, aki a mondott időben élt és kortársa volt az eseménynek, részletesen megemlékezik róla krónikájában.

— Három kisfiú — írja, — a templomba ment és egy fehérruhás nőt látott, amint a Boldogasszony oltárán énekelt; lába előtt pedig egy zsákruhás embert láttak, aki irgalomért esdekelt. A három kisfiú sikoltozva futott ki a templomból és szétvitte a hírt a városban. Az emberek pedig a templomba gyűltek, a Boldogasszony képe elé, amely az oltáron áll fakeretben és akkor a boldogasszony arcáról apró vércseppeket láttak lassan leperegni.

Egy papi férfiú kérdőre fogta a kisfiúkat, mert kételkedett szavukban.

— Az igazságot mondjuk! — kiáltották a kisfiúk — és attól fogva megmaradt a templom nevében az "igazság" jelző. Santa Maria della Verit: — az Igazságos Boldogasszony temploma.

Mikor a szerviták 1870-ben kivonultak a zárdából, egyidőre gazdátlan lett a templom. Az elhagyott épületek sorsa kerülgette: a lassú pusztulás. Akkor a város tette rá kezét és elhatározta, hogy múzeumot csinál a szavát vesztett istenházából. A múzeumi anyag legértékesebb részét maga a templom szolgáltatta. A falak mentén régi síremlékek sorakoztak, faragásos maradványai elmúlt koroknak. A művészetet szerető barátok festéssel és szoborművekkel díszítették a falakat, a város jómódú polgárai pedig kápolnákat építettettek az oltárok köré. Az Isten dicsőségére, meg a maguk nevének emlékezetére koruk legjobb művészeivel színesítették meg falait és mennyezetét. A templom ilyenformán magától alakult a viterbói művészet múzeumává. A későbbi ásatások gyűjtötték bele a kiegészítő anyagot. A legteljesebb és legértékesebb gyűjteménye lett a múzeum Viterbo kevéssé ismert művészetének.

Élt viterbóban azontájt — a tizenötödik század közepén — egy tekintélyes és vagyonos polgárember. Nardo Mazzatostának hívták, és a neve ugyanúgy elmerült volna a feledés műveltségtörténetében, mint annyi millió elmúlt emberé, ha javakorában rá nem szánja magát, hogy a Szent Szűz tiszteletére kápolnát építtessen Santa Maria della Verit templomában. A derék Mazzatostáról ennél többet nem is tudunk. Nevét még sem lehet elfelejteni, mert valami olyan magasrendűhöz, valami olyan hatalmas és széphez fűződik, amelynek alig van párja a művészet történetében.

Félkörű, tág nyíláson át látni a templomhajó jobboldali falában Mazzatosta kápolnájába. Még épp a kovácsolt vasrács, amely a kápolnafülkét magasságának feléig elrekeszti a templomtól. A vasrácson belül egy bűvös beszédű mesemondó festő fölvonultatja a Boldogasszony ifjú korának fő jeleneteit. A jobboldali falon az Angyali üdvözletének jelenetét és a gyermek Jézus imádását. Barlangszerű, szalmatetős pajtában nyugszik a földön a csecsemő és előtte térdepel imádságra összetett két kézzel a szent anya gyöngéd alakja. Rajta túl az istálló látszik, benne két kérődző állatnak a félalakja. A pajtán kívül pedig a glóriás fejű Szent József indul a gyermek imádására fáradtan, meggörnyedt háttal. Mögötte két nő ugyanoda készül. Az egyik kosárban ruhát visz a gyermek számára. Mind a kettőn megvesztegető lágyan gyűrődik bő és széles ráncokba a ruha.

Ki ezeknek a képeknek festője? — kérdi magától az ember. Ki tudott abban a korban olyan festői lágysággal, olyan foltokban felolvadó festői módon festeni, mint ennek a kápolnának művésze?

A vasráccsal szembenéző falon, az ablak fölött félkörbe zárva, a Madonna megdicsőülésének jelenete játszódik le. Felhőkön térdeplő angyalok szabályos sora muzsikál mindenféle hangszeren. Ez történik a magasságban, lent a földön pedig a szakállas tanítványok fohászkodnak föl összetett kézzel az égi csoda felé. A kápolnának ezt a képét mintha nem ugyanaz a művész festette volna, aki az előbb említettet. Vagy ha mégis, fiatalabb korában készíthette, amikor még erősen működött benne Benozzo Gozzoli hatása. Erről a firenzei mesterről tudjuk, hogy fiatalkorában, 1453-ban, Orvietóból, ahol Fra Angelicónak segített a dóm kifestésében, Viterbóba hívták. Ott Szent Rózának azóta elpusztult templomát festette ki. Benozzo erősen rajzos előadására, néha a kicsinyességig részletező festő-módjára emlékeztet a Mazzatosta-kápolnának ez a faliképe.

De ha tekintetünket a kápolna baloldali fala felé fordítjuk, ott újra azzal a festővel találkozunk, akitől a gyermek Jézus imádását ábrázoló jelenetben váltunk el. Miközben idáig jutott el kápolnadíszítő munkájában, szemlátomást nagyot nőtt. Elfogódott és szűziesen összecsukódott művészből bátor és önmagában bizakodó festővé fejlődött. Milyen öntudatosan nyitja ki a fal félkörrel lezárt felső freskóképén a teret. Paloták két sora között messze-messzire hátraviszi a tekintetet, olyan messzire, ahol már csaknem pontokká törpülnek az emberalakok. Végtelennek látszó széles lépcsősor visz föl az oszlopokon álló kupolás kerek templomhoz., és az ijesztően magas lépcsőn most van fölfelé indulóban a csöpp Mária. A márvánnyal kirakott díszes téren férfiak és nők szétszórt csoportjai nézik a csodát. Az egész kép egy nagy mélység, a térábrázolásnak szinte elszédítő próbája. De a képszerkesztésnek e bravúrjánál megragadóbb az előtér két női alakja. Bő köpenyben, amely megfestésében csupa elomló lágyság, áll egymás mellett a két nő és miközben a csodát várja, önmaga is egy eljövendő csodának hirdetője. Annak a csodaszerű művészi tettnek, amely az alatta való freskón vár reánk.

Ott aránylag alacsony sávon, amely a fal egész szélességén végigvonul, Mária és József jegyváltását ábrázolta a kápolna festője, azt a jelenetet, amelyet a művészettörténelem Sposalizio néven ismer. A régi festőknek kedvelt képtárgya volt. A jelenet elmeséléséhez szükséges tárgyi adatokat az apokrifus evangéliumokból szedték. Azok Jézus eleiről sok olyasmit tudnak, amiről a Szentírás hallgat.

— Mikor Mária tizenkét éves lett — beszéli protoevangeliumában Jacobus, — a papok összegyűltek és azon tanácskoztak, hogy mittevők legyenek a leánykával. A főpaphoz fordultak és így szóltak hozzá: "Te, aki az Úr oltára előtt állasz, lépj be és könyörögj érette. És amit az Úr megmutat neked, azt cselekesszük majd mink." — És a főpap magára ölté a tizenkétcsengős palástot, belépett a Szentek Szentjébe és Máriáért könyörgött. És megjelent előtte az Úr angyala és így szólt hozzá: "Eredj ki, Zakariás, és gyűjtsd össze a népből az özvegyembereket, és mindenik fogjon egy-egy vesszőt és amelyikükkel az Úr csodát teszen, az legyen Máriának a férje," — És elszéledtek a hírvivők Judea országába és az Úr harsonájának szavára mindenek összegyülekeztek. — Élt pedig Názáret városában egy József nevű ember, aki Juda városából és Dávid király nemzetségéből származott. Józsefet minden tudományra megtanították és papnak nevelték, de mint akkoriban szokás volt, mesterséget is tanult: ácsmester lett belőle. Miként a többi ember, ő is megházasodott és házasságából négy fiú és két leány született. Azután meghalt a felesége és József öreg korára özvegységre jutott. Mikor megértette volna az Úr akaratát, eldobta fejszéjét és elindult a gyülekezés helyére. És miután mind összegyűltek az özvegyemberek, mindenikük vesszőt fogott és elindulnak a főpaphoz. A főpap elszedte a kérőktől a vesszőt, bevonult a szentélybe és imádságba kezdett. Mikor elkészült az imádsággal, kiment és visszaadta gazdáiknak a vesszőket. És mindezenközben semmi csodás jel sem történt. Az utolsó vessző Józsefnek jutott: és ekkor egy galamb röppent ki a vesszőből és József fejére ereszkedett. Mondá a főpap Józsefnek: "Te választtattál ki arra, hogy oltalmazója légy az Úr Szűzének." — De József vonakodott és ezt mondta: "Gyermekeim vannak, öreg ember vagyok én, holott Mária gyermekleány." — Ekkor a főpap az Úr harangjával fenyegette meg Józsefet, és József meghajtotta fejét.

Szent Jeromos ehhez az elbeszéléséhez még hozzáfűzi, hogy Mária kérői között volt a főpap fia is és sok más fiatalember. Mikor meglátták, hogy József vesszeje kileveledzett és virágbaborult, haragjukban összetörték a maguk vesszejét. Volt pedig köztük egy Agabus nevű ifjú. Az bánatában elvándorolt a Karmel hegyére és ott remetévé lett.

A viterbói Sposalizio festője ebből a meseanyagból a jegyváltás jelenetét választotta ki. A széles, de aránylag alacsony képfelületre kicsődítette a város minden előkelőségét, férfit, nőt, öreget és ifjat. Egész Viterbót tanújává hívta a jegyváltás ünnepének. A kép közepére állította a főpap hosszúszakállas alakját, előtte jobb- és balkéz felől Mária és József áll. Mária félkezében tarsolyát tartja, jobbját pedig József felé nyújtja. Emez törődött öregember, a haja, a szakálla fehér. Mária is asszonyos jelenség megszürkésedett aranymustrájú, sötétkék ruhájában. Ha glóriát nem festett volna feje köré a festő, legföljebb szendén lesütött tekintete mutatná, hogy nem profán nő. A kép festője józan realista lehetett, a valóság hű ábrázolása volt neki legfontosabb. De felfogása és előadása megnemesítette a valóságot: megtisztította esetlegességeitől és kicsinyességétől, naggyá, szélessé, monumentálissá foglalta össze részeit. Valóságos embersokadalmat gyűjtött egybe képén, és mindenik alakjának egyéni kifejezést adott. Alig kétséges, hogy valamennyiben élő embert örökített meg. Erre nézve különben írott adatunk is van. Niccolň della Tuccia jegyezte föl krónikájában, hogy az a kuktafővegre emlékeztető, kereksapkájú, öreg férfiú, aki egy gyászruhás nő mögött a második sorban áll köpenyben és fekete harisnyában, őt magát ábrázolja, Della Tuccia mestert, hatvannyolc és féléves korában. A hagyomány szerint viszont a kép baloldalán az előtér oldalt forduló díszesruhájú, fiatal férfiban Mazzatostát, a néző felé fordult szomszédjában pedig önmagát festette volna meg a művész.

A kép jobboldalán helyezte el a festő az ünnepi jelenet női tanúit. Köztük vannak a festmény legszebb és legművészibb emberalakjai. Az a gyászruhás nő, akire Della Tuccia hivatkozik, profilba fordult alakjával, amelyre a tóga pretextára emlékeztetően csavarodik a fekete kelme, mozdulatának természetes nemességével és előadásának festői lágyságával magasrendű alkotás. Mellette, de már a második sorban egy teliarcú, érett nő fordul szembe a nézővel. Kissé hamvasan szürkés két orcáján finom pirosság ömlik el. Az arc Piero della Francesca nőinek típusára emlékeztet, sőt az árnyékolás módja is. Általában az arrezói nagy mester lehelete, időn és távolságon átható megihlető ereje érzik ezen a festményen.

Lépten-nyomon elcsodálkozva kérdi a néző: ki lehet a festője ekkora művészetnek? A festő nevét ugyanaz a Niccolň della Tuccia mentette meg számunkra, akiről már többször volt szó. Az ő krónikájából tudjuk, hogy Lorenzónak hívták és hogy apja a viterbói Jacopo, nagyapja az ugyanoda való Pietro Paolo volt. Festőnket tehát Lorenzo da Viterbónak hívták. A képet 1469-ben festette, huszonötéves korában. Alig egy esztendei munka közben érett meg Benozzo Gozzoli bátortalan tanítványa a renaissancenak azzá a nagy festőjévé, akinek ezen a művén mutatkozik. Néhány évvel azután, hogy munkáját elvégezte, fiatalon meghalt. Semmi egyebet nem tudunk róla. Semmi más művét nem ismerjük. Se Vasari, sem az olasz művészet más krónikásai nem tudtak róla. Az emberiség számára névtelenül és ismeretlenül tűnt el a világról a tizenötödik század festőművészetének egyik legnagyobb tehetsége, az emberábrázolásnak egyik legnagyobb művésze.