Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 7. szám

Kassák Lajos: Tavaszi felhők

Éjfél már elmúlt. Tardos Menyhért fehérre mázolt kis asztalkája mellett ült és levélírással foglalatoskodott. Úgy ült az éjszaka csöndjében, mintha valahol mélyen, nagyon mélyen a tenger fenekén kuporogna. Gondolhatta volna, a fölszínen most dél lehet, aranyvörös nap ragyog az ég közepén, körülötte enyhe tavaszi fuvallatban könnyű felhőből szőtt kelmék s a széleiken fehér habok remegnek. Gondolhatta volna, talán nem is nagyon messze a feje fölött, mint valami ligeti körhinta, forog, énekel, tarkállik az élet és sejtett is valami ilyesmit, miközben görbült gerinccel előrehajolt s elrágott végű ceruzájával a papírlapon kapirgált. Lassan, meggondoltan rótta egymás mellé hegyesen szögletes, karmokkal és görbületekkel cikornyázott betűit. Időnként megállt a keze, mint a figyelő madarak kissé oldalt billentette a fejét és hallgatózott. Fölismerhetetlen zajokat vélt hallani a sűrű, nehéz csöndben. Aztán, hogy meggyőződött róla semmi nem mozdul körülötte, kissé csalódottan, egyre csalódottabban belemerült az írásba. Eszével nem vette tudomásul a változást, ami időközben végbement benne, a teste azonban, akárha langyos vízben ázna, elpuhult, zsibbadás ernyesztette a tagjait s az ujjai megtorpantak, mintha hirtelen elfelejtette volna a következő betű alakját. Nem levélírás volt ez a szó egyszerű értelmében, hanem testi és lelki vergődés, az akaratnélküli ember harca a végzet rendeltetésével. Mi is történhetett vele, hogy ő, aki emberemlékezet óta nem levelezett senkivel, most itt görnyed az éjszakákban s ahelyett, hogy gyönge testét pihentetné, valósággal robotol, majdnem megvakul a rossz világítástól, ami véresvizes csöppekben hull eléje a plafonra akasztott villanykörtéből.

Mennyi mindenen kellett átmennie, amíg idáig jutott! Megtörte a fogadalmát, amely úgy szólt, hogy soha többé egyetlen hozzátartozójának sem ad hírt magáról és egyiktől sem kér többé semmit. Állta a sarat, tűrte a halmozódó bajokat, nem esett kétségbe a kilátástalan jövő előtt, mert olyan természetű ember, aki inkább összetörik, belefullad a nyomorúságába, semhogy rimánkodással fordulna valakihez. És éppen nem a családjához. Körülbelül húsz évvel ezelőtt, közvetlenül a forradalmak összeomlása után hagyta oda szüleit és egyetlen húgát, aki akkorjában ment férjhez egy szőke, a háborúban félkarját vesztett, iszákos és gyanús ügyletekkel foglalkozó hivatalnokhoz. Külső látszatra emiatt az ember miatt történt a szakítás közte és a családja között. De ez csak a látszat volt, az igazi ok valahol sokkal mélyebben gyökeredzett. Napról napra jobban elhidegedett a családtól, mintha valamiféle belső riadalom szállta volna meg a láttukra, vagy talán az undor bizonyos fajtája volt ez? Hamisan csendültek a szavaik, fenyegetően hatottak a gesztusaik s ha vendég jött a házba, úgy érezte magát előtte, mint aki folytonos hazudozásra, bűntudatos pironkodásra kényszerül hozzátartozói miatt.

Húszéves volt, mikor utoljára átlépte az apai ház küszöbét. Két kezében két hasasra tömött vászonkoffert cepelt és megindult az állomás felé. Mint érettségizett fiatalember, majdcsak talál valami elhelyezkedést a fővárosban. Mindenki úgy mondta, a háború és a forradalmak után új életlehetőségek állnak nyitva a fiatalság előtt s ő minden gondolatával, minden idegszálával új életet akart kezdeni. Istenem, istenem! Olyan titokzatos és olyan sokat ígérő a jövő és az ember egy porszemnél alig jelentékenyebb és alig határozottabb akaratú a világban. A hajnali vonattal indult el, hogy hátat fordítson mindannak, ami okkal, vagy ok nélkül tűrhetetlenné vált a számára, azóta megint lemorzsolódott húsz esztendő s íme most itt ül magára hagyatottan és ismét mindentől megcsömörlötten, kifosztottan és megalázottan, mint más sok ezer árvája ennek a roppant városnak. Fáradt ujjai alól úgy másznak elő a fekete betűk, mint valami szikár, halványszínű növényzet alól a nyüzsgő hangyák. Egymás után igazodnak és elsokasodnak a fehér lapon, hogy látásukra belekáprázik az ember szeme. Vannak pillanatok, mikor Tardos Menyhért nem is tudja, hogy mit cselekszik, kivülevaló hatalomnak van alárendelve, engedelmeskedik, mint az éhbéren tartott szolgák és megadja magát sorsának, akárha valamely erdő sűrűjében tévelyegne.

"Kedves András sógorom! — Így kezdte a levelet. — Kérlek, ne vess meg érte túlságosan, hogy hosszú idők után ismét levéllel kopogtatok be nálad. Hosszú idők után, mondom, mert, ha jól emlékszem rá, tíz-tizenkét éve lehet annak, hogy harmadik kislányotok születéséről értesítettetek s én akkor néhány sorban köszönetet küldtem figyelmességetekért és minden jót kívántam a csöppségnek, akit nem láttam s talán sohasem fogok meglátni. Pedig van úgy néha az ember, hogy a zűrzavaros világban, mintha csak álomból ébredne, egyszerre, s talán csak egy-egy pillanatra magára eszmél és gyámoltalanul visszakívánkozik az Anyja ölébe, vagy pedig arra vágyik, hogy egy nálánál is gyámoltalanabb lényt emeljen a karjaiba és biztató csókkal illesse a homlokát. Így éreztem akkor a te kissé dicsekvő, kissé aggodalmaskodó leveled vétele után, de minderről részletesebben nem írtam, mert nem akartam, hogy félreértsétek szavaimat s amit én boldog szívvel mondtam volna, azt ti cinikus fecsegésnek, vagy kétségbeesett siránkozásnak vegyétek.

Kedves sógorom, mi ketten sohasem voltunk valami nagyon jóban, de azért mégis neked írom ezt a levelet, mert Anna húgom alakja nagyon is elmosódott előttem az utóbbi időben. Nem is tudnám, hogyan szólítsam meg, hiszen szinte testetlenül lebeg az emlékezetemben, talán csak egy fodrokkal díszített selyem szoknyájára emlékszem pontosabban (amit első bálja alkalmával viselt), a fasarkú, fehér evelasztin cipőire, amelyekben úgy forgott a terem közepén (mielőtt a hölgyválasz vette kezdetét), mint egy szépen kifaragott, színekkel ékesített játékcsiga és igaz, a hajába tűzött szalagra is emlékszem valamelyest. Furcsa divat volt akkor. Anna tizenhétéves lehetett, karcsú és csinos, kissé szeles, de mindamellett feltűnően okos kislány és emlékszel rá? A szőke hajkoszorúja fölött, a fejebúbján úgy ült a nagy, halványkék másli, mint az érett gabonatáblák tetejében a kék búzavirág, csipkézett szélekkel és állandó gyöngéd remegésben. Sokáig tudatosan nem akartam Annára emlékezni s ma már alig is emlékszem rá. Csak úgy halványan felidézem magam elé s máris jön a köd, hogy az egészet belepje, mint a" ...

Lassan írt, minden betűt külön-külön kirajzolt a papíron. Úgy látszott, mintha ravasz meggondolások után, óvatosan, egyenként ásná ki magából a szavakat, valójában pedig szinte megszállottan firkált. Mikor az első mondatot megfogalmazta, sejtelme sem volt róla, hogy a húgáról egyetlen utalással is megemlékszik a levélben. Hirtelen abbahagyta az írást, mint aki véletlenül gonosz csínytevésen érte magát. Letette a ceruzát és csontos kezével végigsimított a homlokán, hogy letörülje róla az izzadtságot, ami észrevétlenül, munka közben ellepte. A kis udvari szoba, aminek egyik fala a hátsó lépcsőházra, másik pedig egy üres térségre feszült, semmiesetre sem mondható túl melegnek ebben a nedves párákban és szélkavarásban fuldokló tavaszban. Mégis, Tardos Menyhért mintha fuldokolna a hőségtől s mintha nehéz takarók alá szorítottan vergődne. Arcának két oldalán lázrózsák piroslanak, egészen föl a szeme aljáig, halántékán a vékony bőr alatt látszanak az erek, s a lábait fázósan egymáson keresztbe fekteti és erősen összeszorítja. Gyakorta jelentkeznek a hasonló fázások, amelyeket Tardos Menyhért eléggé jól ismer ahhoz, hogy ne riadjon meg tőlük. Aki annyit éhezett életében, mint ez az elaszalódott ember, az tudja, hogy az ilyen fázások, mint valami földalatti veremből, az üres gyomorból áradnak szét a testben s az ilyen ember télen-nyáron borzongni szokott, láz veri ki a bőrét s a szíve olykor vadul dorombolni kezd, mintha ki akarna menekülni a bordái mögül. Már hallja is a szíve dobogását, két tenyerét a bal mellére szorítja és az arca hamuszürkévé válik, riadtan pislog, mint akit máris megérintett a halál szele. Éhes, de szerencsére az éhség nem okoz különösebb szenvedést annak, aki megszokta. És meg lehet szokni. Fokról fokra lecsökken a test ellenállóképessége, a lázongó akarat fölé kerül a tompult szomorúság s mintegy a nirvána közelében érzi magát az ember. A szabadság, a reménytelen szerelem és az önkéntes mártírium érzése lesz úrrá a máskor nyugtalankodó idegek és kavargó gondolatok felett.

Tardos Menyhért jól ismeri ezeket a pillanatokat, nem ejti meg a kétségbeesés, de nem is engedi át magát a tehetetlen megsemmisülésnek. Lehet, hogy egyszer majd így, maró fájdalmak és hiábavaló erőfeszítések nélkül, holtra éhezetten szédül át a másvilágba, de ennek az utolsó aktusnak még nincs itt az ideje. Még nem teljesedett be fölötte a végzet. Hányszor készült el már az öngyilkosságra és sohasem ért végére az elhatározásának. Mielőtt kioltaná élete mécsesét, a megfeszített tudatban fölszínre kerül a biztató jövő víziója. Nem tudja betenni maga mögött az ajtót, hiszen érzi, hogy ő egy és azonos az egész világgal, nem menekülhet, hiszen az ő életnedvei keringnek a fák törzsében, az ő boldog megelégedését sugározza a nap és az ő szívéből táplálkoznak a mezők virágai és a vizek halai. Mindig készen van a halálra, de egyetlen eltökélt lépéssel nem tud eléje menni.

Amint kissé lecsendesedett a szívverése, újból a papír fölé hajolt, hogy befejezze a félben hagyott mondatot és folytassa a levélírást, mint egy összekuszált végtelen cérnaszál felgombolyítását.

"...vándort, akit haraggal bocsátottunk el magunktól, de aki nélkül mégis üresebbnek, testben és lélekben szegényebbnek érezzük magunkat.

Megállt a keze, nem akarta így folytatni a szív vallomásait. Ilyen kitárulkozás mégis csak sok lenne egyszerre. Maga is meglepődik ettől az ömlengő hangtól, gáttalan áradástól. Mit szólhatnának hozzá, akik majd a levelét elolvassák? Íme hát, tulajdonképpen semmi sem változik az emberben. Amiről közben azt hittük, hogy rég elveszítettük, hogy kidobáltuk magunkból, mint az ócska holmit a zsebeinkből, íme, minden limlom és minden gyönyörű ígéret és minden fájdalmas emlék a helyén van.

A szülővárosára gondol és a földszintes, zsindelytetős családi házra, amelyben életének első húsz esztendejét élte meg és látja maga előtt a szétterült udvart a két vén szederfával, amelyeket menyegzője napján a nagyapja ültetett a földbe és a lakóházzal szemben, az udvar másik partján ott áll a vörös téglából rakott és csillogó kátránypapírral fedett asztalosműhely, ahol ő játékkal és incselkedéssel töltötte el legszebb gyermekéveit.

Ketten voltak gyerekek a családban, ő már hároméves, lármás, bőrébe nem férő legénykének számított, mikor Anna húgocskája megszületett. Alig tud visszaemlékezni a különös nap történetére. Nyár volt és valami furcsa, lefojtott sürgés-forgás, suttogás töltötte be az egész házat. Már napok óta nem látta az anyját, mert betegen feküdt és nem volt szabad bemennie a szobájába. Nagy fájdalom volt ez az ő számára. És az egyik délelőtt, mikor éppen a konyha ajtaja előtt bömbölt, toporzékolt tehetetlenségében, egy fehérkötényes, himlőhelyes képű idegen asszony lépett ki az ajtón és félig mezítelen karjaiban pólyába csavart kisbabát tartott. Olyan volt ez az asszony, mintha az utcavégi kövér mészáros asszonyruhába öltözött volna és a karjaiban a kisbaba olyan volt, mint az áldozati bárány, amelyet később a bibliából ismert meg.

Még derűsebb és vidámabb napok következtek. És a múlt és jelen között nincsenek elválasztó vonalak és az, ami a mozdulatlan időben, húsz, vagy ötven évvel ezelőtt történt, egyszer csak áthelyeződik a jelen pillanatba, mintha az egész világ bennünk lenne elraktározva s csak egy villanás, egy mozdulat, egy hang lejtése kell ahhoz, hogy emlékeink kivirágozzanak. Tardos Menyhért azt hitte, már rég elfelejtette a családi házat, minden hozzátartozó holmijával, embereivel és azok szokásaival. S ahogyan most fáradtan maga elé bámul, hallja az asztalosműhelyben dolgozó emberek zajongását, hallja ahogyan az inasok taszigálják a sikoltó gyalut és ráspollyal élesítik a fűrész fogait és érzi a friss fenyőfa gyantás illatát, látja ahogyan a fatörzset két inas hosszú fűrésszel kettéfűrészeli, az apja vésővel és bunkóval egy ajtórámán faragcsál s aztán Anna jön be a kapun, már iskolás lány, haja két szőke fonatban a vállain előrevetve csüng, nyakán fehér csipkegallérka s a hóna alá szorítva viaszos vászontáska, amiben a könyveit őrzi. Anna figurája, mintha varázslatos erővel bírna, megállítja képzelgő emlékezését. Eléje szalad az udvaron, kitörő örömmel átöleli és megcsókolja. Ettől az öleléstől és csóktól melegség áramlik szét a testében s úgy érzi, nem lehetne olyan kívánsága a húgának, amit ő, akár élete árán is ne teljesítene. Fiúbarátai alig vannak, de ezzel a kislánnyal éjjel-nappal örömmel együtt lenne, gyönyörködne a hangjában, mint ahogyan mélázó hallgatásában is csak gyönyörködni tud.

Szülei olykor megsokallották az ő szolgálatkészségét és leplezetlen örömeit a húga körül s ilyenkor szinte erőszakkal elválasztották tőle.

— Eredj ki a jégre! — mondták neki télen és nyáron azt mondták: — Eredj ki a vízre, vagy eredj ki a mezőre!

Hiába szabadkozott, kituszkolták a házból. S ilyenkor nagyon magányosnak, szinte elhagyott árvának érezte magát a jégen, a nyüzsgő utcákban, vagy a füvekkel és virággal tarkázott mezőn. Örökös elégedetlenségben és örökös félelemben gyötrődött, hogy egyszer még magányosabbá válhat az élete. Később, mint nagydiák belemerült az olvasásba, szerette az északi írók csöndes, sejtelmesen folydogáló történeteit és szerette a költőket, akik a szívükből beszéltek és egyenesen az ő szívéhez szóltak. De mindezt csak a menekülésnek egy formája volt. Olvasás közben sem feledkezett meg róla, hogy a szobája négy falán túl él egy kedves lény, akivel majdnem azonosnak érzi magát, vágyakozik utána s ha a közelébe jut, egyre gyötrelmesebbé válnak pillanatai: Soha semmi különösebbet, vagy tárgyszerűen határozottabbat nem gondolt a húgáról, hiszen olyan különös volt az magában, mint a csoda és olyan tárgyszerű, mint egy szobor, amit a legkiválóbb mester formált remekbe. De akárhogyan ragaszkodott hozzá, óhajtott a közelében maradni, észre kellett vennie, hogy Anna időközben bizonyos változásokon nagy át, miközben a formái kiteljesednek, egyre kiismerhetetlenebb lesz a természete, fátyol borul a tekintetére, a hangja megérdesedik s valami kifürkészhetetlen hűvösség árad egész lényéből. Anélkül, hogy védekezhetett volna ellene, a beszélgetések témái is megváltoztak, már nem csevegtek, hanem vitatkoztak egymással, néha keményebben összekoccantak, de ezeket a jeleneteket mindig Anna provokálta.

Be kellett látnia, hogy utaik szétváltak s ha elszánná magát, hogy fusson a húga után, akkor sem érné utol a tekervényes és hazugságokkal leplezett ösvényeken. Szomorúság, majdnem halált kisértő komorság vett rajta erőt. Ő, aki eddig annyira jókedvű és nyiltszavú volt, lehangoltan jött, ment a házban s mint a megsértődött komondor, felé vakkantott mindazoknak, akik barátsággal közeledtek hozzá.

— Anna — sóhajtott föl most hangosan — Annácska...

Aztán megint a papír fölé hajolt és folytatta az írást.

"Nem akarok többet írni Annáról, maradjon úgy a múltban, ahogyan elhagytam őt. Aludjon jóízűen rózsaszínhuzatos díványán, amelynek a két karfáján két oroszlánfej őrködött felette, amíg ő ezüsttel és arannyal átszőtt álmokat álmodott és maradjon meg úgy, ahogy reggel fölkelt és mosdani láttam a hatalmas lavórban, amelynek a szélén kék zománccsík futott körben s a fenekén egy kinyílott rózsa képe piroslott. Mennyire szerettem ebben a lavórban mosakodni. De mindig csak ő utána. Nem akartam megelőzni, mert hiszen tudtam, hogy ő nemcsak a legszebb, hanem a legérzékenyebb is a házban. S maradjon meg úgy az emlékezetemben, ahogyan a kertben együtt szedtük a szőlőfürtöket s ha belekóstolt egy-egy szembe, elfintorította az arcát, mintha savanyúnak találná. Azt mondhatnám, a mesebeli ravasz kis rókához hasonlított, de még az ilyen ártatlan hasonlattal sem akarom megbántani. Egyszer húsvét vasárnapján vendégek jöttek hozzánk, többek között néhány éretlen, buta kamasz is s ekkor ő úgy viselkedett, hogy nagyon szégyelltem magam miatta. Úgy viselkedett, mint a nagyobbacska lányok általában, oktalanul fecsegett, szeleskedett s mikor szóltam neki, rámdobbantott a lábával s annyira kikelt magából, hogy alig ismertem rá arra az Annára, aki egyre fölényesebben, mondhatnám hidegebben és gőgösebben viselkedett az utóbbi időben. Mikor aludni mentünk, kezet akartam fogni vele, szó nélkül ellökött magától és hallottam, hogy kulccsal zárja be az ajtaját. Nagyon megbántott akkor, de az régen volt és látod, én azóta mindent megbocsátottam neki. Szerettem volna egészen elfelejteni, de ez nem sikerült, mint ahogyan az Apámat és az Anyámat sem tudtam elfelejteni. Ha láthatatlanul is, de érzem, hogy ők is itt élnek állandóan körülöttem. De hogyan is felejthetnénk el azokat, akiknek a vére átáramlott belénk s akiknek az arcát, ha rejtegetve is, az arcukon viseljük. Ők már meghaltak, elhagytak bennünket s már nem tudják, hogy mint egy tükörben tükröződnek vissza bennünk örökre."

Visszaforgatta a levet az első oldalra és az egészet végigolvasta. Úgy találta, rengeteg betű egyetlen szót se mond arról az érzésről, ami vagy egy órával ezelőtt az íráshoz kényszerítette. Mintha nem lenne ura magának. A szavak vadul, az ő akaratától függetlenül sorakoznának föl a papírra, hogy végül is elárulják és vádakkal illessék. Vagy talán gyónás ez a levél? De mi kényszeríti gyónásra és kinek tartozik vele? Fölkelt az asztaltól és sétálni kezdett föl, alá a kis szobában, puhán lépkedett, de olyan idegesen kapkodta a lábait, mintha tüzes blatnin járna. Átkozott egy lyuk ez a szoba, valamikor cselédkamrának készült, de cseléd híján a háziasszony anyja lakott benne s hogy az meghalt, havi nyolc pengőért Tardos Menyhért húzódik meg benne, akár egy elhagyott koporsóban. Sajnos, arról álmodnia sem lehet, hogy egyszer elhagyja ezt a fészket és emberhez méltó lakásba költözik. Valamikor ebből is kijutott a része, de az is már nagyon régen volt. Úgy kezdte a pályáját, mint akinek fölfelé ível az útja s aztán egyszerre befellegzett fölötte az ég és elsötétült körülötte a táj. Gyári és kereskedelmi irodákban hivatalnokoskodott, hosszabb ideig azonban sehol sem volt maradása. Eleinte ő hagyta oda a hivatalokat, legtöbbnyire minden indokolás nélkül, mint akit megszállott az ördög, máról holnapra kilépett az állásából, így csinálta ezt jó néhány évig, aztán megfordult a kocka s onnan is, ahol maradni akart, mint bogaras, egyre ügyefogyottabb lelket, máról holnapra kitették.

Most ceruzával és kopírpapírral ügynököl. Fölkeresi régi irodáit s valóban kegyelemből vásárolnak tőle annyit, hogy kifizetheti a lakbérét és kenyéren, vízen tengetheti kátyúba jutott életét. De így is meddig? Addig, ameddig lótni-futni tud, ha egyszer megbotlik valamiben, elvágódik, mint a félhalott s aztán mindennek vége.

Belefáradt az ide-oda tipegésbe, friss levegőre szomjazott, odalépett az ablakhoz és kinyitotta az arasznyi kis üvegtáblát. Keskeny vállait alig hogy belepréselhette az ablaknyílásba, fél testével kidűlt a párákkal és erjedő illatokkal telített éjszakába. A négy emelet magasságból egészen közel érezte magához az indigószínű eget, hidegen ragyogó csillagaival, ködösen mutatkozó csillagképeivel és a holddal, ami éppen a ház fölött ragyogott s mint egy sárga, fényeshéjú háromnegyed alma domborodott az égi terítőn. Kint a szabadban erősebb széljárat lehetett, időnként az udvarba is becsapódott egy-egy áramlat, illatokkal és sejtelmes neszeket hozott magával.

A bérház aludt. Az üvegezett ajtók és ablakok vakon csillogtak a gyönge holdvilágban, majd egy kisgyerek sírta el magát valamelyik lakásban s nemsokára a földszinten, lent a pokoli mélységben, megszólat a csengő a házmester konyhájában. Az éles berregés lerombolta az előbbi csend képeit és hangulatait, mintegy halomba dobálta az egészet és Tardos Menyhért szemei előtt csak pillanatok múltán jelent meg újból a csillagos ég, a falak néma komorsága és az udvar feneketlen mélysége. Hallotta, hogy nyitódik a kapu s aztán egy magányos nő fordult be a lépcsőházba.

Tardos Menyhért visszahúzódott az ablakból és csöndben figyelt. Az ablak rámája mellett szépen kileselkedhetett a lépcsőházra és ellenőrizhette, hogy az érkező nő melyik lakásba tartozik és melyik ajtó mögött fog eltűnni. Följött, egész a harmadik emeletig s aztán éppen a Tardos Menyhért ablakával szemben lévő lakásba ment be. Az ember egyre izgatottabb lett. Kíváncsi volt rá, hogy ki lehet az a nő, hogy ilyen későn egyedül jön haza. Talán pincérlány, vagy más ilyesvalaki, éjjeli foglalkozású, bizonytalan egzisztencia. Ismét kihajolt az ablakon és előremeresztette a szemeit, mintha mindenáron át akarna látni a falakon, amik most eltakarják előle a nőt.

Nem hiába leselkedett és nem hiába várakozott. A szemben lévő falban kivilágosodott egy ablak, éppen olyan hosszú, keskeny rés, mint az ő szobájának az ablaka. Belülről, mint egy ritkaszövésű háló, függöny takarta az üveget, de a mintázatain át eléggé jól be lehetett látni a szobába. Nem mélyen, de a megvilágított terület azért elegendő volt ahhoz, hogy a leselkedő ember legalább is részben kielégítse kíváncsiságát. A szobában körülbelül annyi bútor lehetett, mint az övében, egy sezlon, egy szekrény, egy kis asztalka, egy, legföljebb két székkel. A nő az asztalhoz ült, papírból falatozott, aztán cigarettára gyújtott, hátradűlt a széken és hosszú ideig maradt mozdulatlanul. Csak a kezét emelte föl időnként, hogy ajkai közé vegye a cigarettát, aztán megint mozdulatlan maradt. A füst sűrűn, kékesszürke árnyalatokban gomolygott előtte.

Tardos Menyhért a világért nem mulasztotta volna el egyetlen mozdulatának a megfigyelését. Különös nyugtalanság vett rajta erőt, érezte, hogy arcán tüzelnek a lázrózsák s az ujjai mozognak, mintha el akarnának szabadulni tőle, mint valami mohó, kis állatok át szeretnének szökni a szomszéd ablakhoz és bekéredzkedni, mint akik fáznak és félnek így magukra maradtan az éjszakában.

A nő vetkőződni kezdett. Levetette a blúzát, színes ing volt rajta, keskeny vállpántokkal és mély kivágással a mellen. A bőre fehér volt, szinte vakított a villanyfényben. Odalépett az ablakhoz s miközben a haját igazította, kinézett az égre, fölnyújtott nyakkal és nyitva felejtett szájjal bámészkodott. Az ember úgy gondolta, illő lenne visszahúzódnia a szobába, de nem mozdult a helyéről. Mintha beledagadt volna a szűk nyílásba, nehezen lélegzett s a szemei üvegesen fölakadtak. A nő néhány pillanat múlva ellépett az ablaktól és eltűnt a falak mögött, hogy aztán még mezítelenebbül átlépjen a lámpa fényhasábján. Nyújtózott és ásítozott. Mikor a lámpát eloltotta, az egész házat egyszerre elnyelte a csönd és a sötétség. Az égen megritkultak a csillagok, a holdkaréj alig hogy átlátszott egy terhes felhőgomolyag mögül.

Tardos Menyhért visszalépett az ablaktól.

Egyhelyben állt, de olyan pózban, mint aki kemény elhatározásra jutott magában és éppen nekiugrani készül gyűlölt ellenfelének. Sokáig állt így megmeredten, az arca fakó volt s a vállai ernyedten előreestek. Aztán hirtelen lendülettel felemelte a jobbkarját és olyan mozdulatot tett, mint aki rossz gondolatokat hesseget el magától ... Talán csak nem bolondul meg vénségére? Ha eddig megtartóztatta magát minden utálatos bűntől, most már gyilkolni és önmagát megöngyilkolni is hiábavaló lenne. Okosabban tette volna, ha mindjárt elfordul az ablaktól, felzaklatta a szívét, s most elgyöngülten összecsuklik. Félig ájultan ereszkedett a székre. Lehet, hogy egészen másképp alakul az élete, ha merő véletlenségből egyetlen olyan nővel összeakadt volna, aki vonzalmat mutat az irányában s akitől nem kellett volna tartania, hogy minden látszat ellenére végül is elfajul és gyalázatba fullad szerelmük. Hogyan is remélhette volna, hogy valóban akad egy nő, aki jó szívvel vonzódik hozzá s aki mellett ő szívében elégedettséggel, örök bizalmas közelségben kitarthatna? Akikkel eddig dolga volt, mindössze néhány olcsó utcalány, egy öreg cseléd, aki félig részegen, félig az öngyilkosság gondolatával eltelten adta oda magát s végül egy hivatali társnőjére is gondolnia kell, aki valósággal üldözte szerelmével, de aki elől ő valamiféle belső kényszerből, utálatból vagy félelemből menekülni volt kénytelen. Így záródna, ha felállítaná szerelmi mérlegét. Nem is szólva arról a régi, nagyon régi történetről, ami kamaszkorából maradt az emlékezetében.

Az érettségi után bankettet rendeztek, ahol összejöttek a fiúk mind, virággal a gomblyukukban és sétapálcával a kezükben. Ifjú hódítók, akik most ültek le először belső gátlások és félszeg pironkodás nélkül a vendéglő asztalához. Ittak, mint a kefekötők, tréfás köszöntőket mondtak volt tanáraikra és énekeltek, előbb holdvilágos, édesbús népdalokat, aztán műzenével kísért sikamlós, kétértelmű szövegeket. Az asztal végén, ahol a hírességek ültek, már a nőkről volt szó és a dévaj, legénykedő hangulat az egész társaságot hatalmába ejtette. Mindenki mesélni tudott valami félelmetes és mégis mohón kívánt kalandról, úgy feszengtek, mint a háborút viselt hősök és készültek rá, hogy hajnalban átrándulnak a nyilvános házba, hogy bemutassák magukat, mint a város jövendő aranyifjúságát. Mikor a tervek megvalósítására került a sor, a gyávábbak, a szemérmeslelkű anyámasszony katonái nyomtalanul szétpárologtak. Az elég szépszámú társaságból vagy öten, hatan maradtak együtt, akik valóban meg akarták valósítani tervüket. Tardos Menyhért is köztük volt, nem azért, hogy kimutassa bátor elszántságát, hanem mert ahhoz is gyáva, hogy idejében és észrevétlenül megszökjön társaitól.

Előbb egy hajnali pálinkamérés következett, ahol az igazi lumpokhoz illően még magukba öntöttek néhány pohárka komisz, bűzös italt. Tardos Menyhért is ivott, bárha csöppet se kívánta a pálinkát. Talán most kóstolt bele életébe először, de ha nem akart a társaság céltáblája lenni, nem maradhatott el a többiek virtusa mögött. Mintha tüzet nyelt volna, az ital égette a torkát s úgy érezte, a feje megdagadt időközben, alig bírta el a nyakán, lecsuklott, hol az egyik, hol a másik vállára. Új, fekete ruhája gyűrötten és pecsétesen lógott a testén, sétapálcáját elhagyta valahol, a gomblyukában csak egy sárgult, zöld levélke hervadozott. Tele volt tárgytalan szomorúsággal s valami megmagyarázhatatlan félelemmel. Sohasem hencegett a kalandjaival, mint ahogyan valóban nem is veszített el még semmit gyermekes ártatlanságából. És most — kérdezte magától — mi következik most? A drasztikus szavak, amiket eleddig az inasaiktól hallott, a képek, amik olykor nyugtalan álmaiban megjelentek előtte, most mint a szörnyű valóság közelednek felé, hogy belegázoljanak az életébe és letapossák azokat az ideálokat, melyeket kedves könyveiből merített és a saját lelkében, mint elvetett magok megfogamzottak, tovább éltek és szelíd, tarka pompával virítottak. Talán a fiatal borjúnak lehetnek az övéhez hasonló érzései, mikor hajcsárai a vágóhídra hurcolják. Nem egyszer látott ilyen jelenetet, a paraszt kötélen vonszolja maga után a gyönge, tehetetlen állatot és az sír rémületében úgy, hogy könnyek homályosítják el a tekintetét és a lábai inognak, mintha térdre akarnának csuklani.

Világos délelőtt volt, mikor a nyilvánosház kapuján bezörgettek. Hatan voltak. Részeg, összekuszált legénykék, gyorsan, lázasan dobogó szívvel a kabátjuk alatt és éhes, mohó pillantásokkal a tekintetükben.

Kertes, kis udvara volt a háznak, néhány pázsitszelettel, néhány rózsabokorral, amely mély zöld és halvány sárga színekben pompázott. Ez volt hát a hely, ahol a fiúk számára az életnek egy éj szakasza kezdődik majd el talán szerencsésen, talán nagyon is szerencsétlen következményekkel. Valamennyien izgatottak, gyámoltalanul összezavartak voltak ezekben a pillanatokban. A ház külső frontja mögött, melynek a kapuján éjjel-nappal vörös lámpa égett s mint egy vérző szív, tompa, sejtelmes világosságot árasztott magából, barakszerű, fülkékre osztott deszkaépület zárta be félkörben a virágzó udvart.

A fiúk, mintha csak most nyitották volna ki egészen a szemeiket, tudatukba csak most fogadták be az udvart a maga valóságában, ahogyan az előttük elterült. Egy cingár, fekete fiú állt a csoport élén, hosszúkás madárfejével, nyakán az elgyűrt keménygallérral s kezében ezüstgombos sétapálcájával, mint egy szánalmas vezér, egy bábfigura, aki most lépett le a kisvárosi színház deszkáiról. Ő vitte a szót, tárgyalt a nőkkel, akik az udvaron tanyáztak, rendetlen színes ingekben, majdnem mezítelenül, száraz, kibontott hajjal, festékmaradványokkal a képükön és gyulladásos nehéz szemhéjakkal. Ők voltak a vöröslámpás ház elvarázsolt királykisasszonyai. Némelyek öreg tehenekhez, mások részeg mészárosokhoz, megint mások furcsa, beteges színű, hatalmasra nőtt húsosan puha növényekhez hasonlítottak.

Tardos Menyhért utolsónak maradt a sorban. Alig hallott valamit a többiek vitájából, kezeit zsebre dugta, vállai közé húzott nyakkal, vörösre izzott fülekkel vizsgálódott maga körül. Mintha csapdába ejtették volna, menekülni szeretne, de tudja, hogy hiába minden erőfeszítés. Tökéletesen körül van zárva s néhány lépésre tőle ott állnak és ülnek az irtózatos nők egy ingben és tüzes bélyeggel a homlokukon. Látja, hogy az egyik, félhordóból alakított trónuson ül s miközben hatalmas kövér lábait ócska lavorban áztatja, foltos ökörszarvfésűvel fésüli a haját, amely bronzszínű és kócos, akár egy összehányt szénaboglya. Micsoda monstrum, gondolta Tardos Menyhért és úgy érezte, rögtön elállna a szívverése, megfulladna levegő hiányában, ha az a nő most fölkelne a helyéről és megindulna felé, hogy pörsenéses, hatalmas karjaival magához ölelje. S óh, ha az a másik indulna meg felé, akkor is meg kellene halnia. Valósággal az ördög menyasszonyának látszik, szögletes fejére úgy símul rá a zsíros, fekete haja, mintha fénylő szurokkal öntötték volna nyakon, a karjai meghatározhatatlanul hosszúk és úgy köhög beszédközben, mintha egy megkínzott kutya ugatna ki a szájából.

A tárgyalók nem tudtak eredményt elérni s ekkor valamennyien, mintha egyet gondoltak volna, rávetették magukat Tardos Menyhértre, a félszeg, ügyefogyott borjúra és előbbre cibálták, mint az áldozati jószágot, egészen közel az elvarázsolt királykisasszonyok színe elé.

— Látják, ez még egészen ártatlan! — mondta a madárfejű fiú. — Azért hoztuk magunkkal, hogy árban kedvezményeket kapjunk érte cserében. Menyuska, föláldozunk, hogy bolyongó lelkünk bejuthasson a paradicsomba!

A nők gonoszul nevettek és visszautasították az ajánlatot. Trágár, durva megjegyzéseket dobáltak az áldozatul szánt fiúra, de Tardos Menyhért, ha hallotta is a szavaikat, semmit nem fogott föl az értelmükből, hiszen máris félig halott és félig őrült volt a rémülettől. Tűz és vérszagot szimatolt a levegőben. Erőlködött, hogy kiszabadítsa magát barátai kezeiből, rugdalózott, valakinek ököllel az arcába vágott s aztán, mint a menekülő állat, nekivetette magát a futásnak, ki a kapun s anélkül, hogy valamit is látott volna maga körül, zihálva, szédülő fejjel rohat végig az utcán.

Napokig nem mozdult el hazulról. Mély szomorúság fonta be a lelkét, nem volt étvágya és megromlottak, gyalázatosan összezavarodtak az álmai. Nem kívánta látni az Apját, nehézkes, csoszogó járása és végtelen káromkodásai miatt gondolni sem akart rá és elhúzódott az Anyjától, akin észrevette a lomposságot, a külsőséges, ízléstelen cicomáskodást és félt, valósággal rémüldözött attól a pillanattól, hogy véletlenül kettesben maradhat a hugával. Nem haragudott rá, csak félt tőle, hogy a szemeivel, amelyek az utóbbi napokban olyanok lettek, mint a röntgenszemek, átlát a csalafintaságain, fölényes modora és rejtőzködő simasága mögött fölfedezi igazi lényét s akkor ő is, maga a kifürkészhetetlen titok is, örökre elveszett a számára.

Az egyik nap aztán be is következett az örök elválás pillanata. Tardos Menyhért magányosan, öregesen hátrakulcsolt kezekkel sétált a ház végében. Alkonyat volt. A fiú nem gondolt semmire a tompa kék ég alatt, az illatozó kert pázsitján eléggé jól érezte magát, szinte azt remélhette volna, ha sikerül kihevernie a nevezetes délelőtt benyomásait, élete vonala ismét visszakanyarodik fejlődésének régi irányába. Megállt, hogy érdeklődő tekintetét körülhordja a tájon s ekkor, mintha váratlanul fejbeütötték volna, fájdalmasan fölszisszent.

Anna a kert végében, a vén körtefa alatt összeborultan állt egyik közös fiú-ismerősükkel és csókolóztak. A fiú jóval magasabb volt s Anna csak úgy ért föl az ajkaihoz, hogy lábhegyre állt, karcsú testét kecsesen, mint egy gyönyörű ajándékot, magasan fölnyújtotta. Könnyű, fehér ruhácska simult rajta, haja zilált volt s az egyik kezében hosszúszárú, vörös pipacsot tartott, mintegy jelezvén, hogy kettesben most érkeztek vissza az országúton túli gabonaföldekről.

Ez után a jelenet után Tardos Menyhért befejezte otthoni életének sorát. Napokig az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, de sehogysem tudott annyi erőt összegyűjteni, hogy fölkösse, vagy vízbefojtsa magát. Azóta is nem egyszer nekikészült, hogy végrehajtsa ezt az utolsó cselekedetét, de mindmáig nem sikerült neki.

Itt ül a fehér kis asztalkája mellett, az elhalálozott öregasszony szobájában s ujjai a félig megírt levél papírján motoszkálnak, úgy mint akik eltévedtek, mint akik fáradhatatlanul tevékeny, de éppen most semmi elvégeznivaló dolgot nem találnak. Tardos Menyhért összecsuklottan ült, aztán véletlenül ráveti tekintetét a levélre s mintha hirtelen egy ajtó nyílt volna ki előtte, megindulnak a gondolatai és megint folytatni kezdi az írást.

"Apám és Anyám elhaláloztak és bevallom, ma már ismét csak a régi kisfiú őszinte, meleg szeretetével tudok rájuk gondolni és egyben kérlek téged is (talán Annát is, ha nem esik majd különösebben nehezére), gondoljatok rám is majd némi szeretettel, ha meghaltam. Mostanában elég gyakran fantáziálok a halálról. Bizonyosan nem csodálkodnátok ezen, ha látnátok, hogy mennyire megöregedtem, kihullott a hajam és sovány vagyok, mint a nádszál. Szeretném látni a gyerekeiteket, sajnos, körülöttem nem él senki, akit magamhoz ölelhetnék és nem maradnak utánam ivadékok, akik ha olykor átkozódva is, de mégiscsak megemlékeznének rólam.

Még sok mindenről írhatnék neked, kedves sógorom, de inkább befejezem a levelem, mert tartok tőle, hogy utóbb is hangosan elsírom magam. Igaz, ha üvöltenék, azt sem hallaná meg itt senki, éjszaka van s most mindenki fáradtan és meggyötörten alszik ebben a hatalmas bérkaszárnyában. Mint egy börtönben, valamennyien be vagyunk ide zárva és bizonyosra veszem, hogy egyikünk sem jut ki többé a szabad világba, ahol a gyümölcsfák virágoznak, a tehenek langyos tejecskével itatják bocijukat, a pacsirta fölszáll egész a felhők közé, hogy dicsérje a napot, amely minden gyönyörűségeknek éltető forrása. ne csodálkozz rajta, hogy így írok, hiszen valamikor talán arra is gondoltam, ha Isten akarná, költő is lehetne belőlem. Még ma sem apadt ki bennem a versek iránti szeretet és végezetül ideírok nektek egyet, amit a napokban vágtam ki az egyik újságból. "Tékozló fiú" volt a címe, kérlek olvassátok el s talán ez a néhány sor elmondja helyettem mindazt, amit én nem tudtam beleírni a levelembe.

"Atyám kertjében üdvözöltem a hajnalt
gyermek voltam, ki nől és erősödik a fényben
bársony füveken sétáltam, mint a szelíd állatok.

Mikor jött és honnan érkezett a varázslat
hogy senki nem ismer rám, amint itt állok
a koldus bőrében s a legyőzött hős álarca mögött?

Egy torony ablaka néz be éjszakámba
egy alvó, kis patak tükrözi képemet.
De hol van az ösvény, melyen idáig jutottam?

Ha nem félnék ellenségeim bosszújától
elsiratnám legszebb éveim, mikor még
tiszta és mély voltam, mint a hegyvidéki kutak
melyekből, óh, hányszor merítettem elhagyott hazámban."

Kedves sógorom, csókold meg helyettem Annát és csókolom a gyermekeiteket. Elgondolom, hogy milyen szépek és vidámak lehetnek."

Fáradt volt, annyira, hogy alig tudta tartani magát a széken. Szépen, kalligrafikus betűkkel még aláírta a levelet s aztán, mint aki kimerült valami nyomasztó részegségben, ráborult az asztalra s a következő pillanatban már aludt is. Kapkodó, rendetlen ütemben lélegzett s a pórusaiban, mint a harmat, megcsillant a veríték, ami gyöngeségének forrásaiból szivárgott föl állandóan.