Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 6. szám

Gyergyai Albert: Írás és olvasás

" On ne montre pas sa grandeur pour ętre une extrémité, mais bien en touchant les deux la fois, et remplissant tout l'entredeux." (Pascal)

Válságos időkben mindannyian úgy védekezünk, ahogy tudunk: keressük legmélyebb énünket, azt, amit létünk alapjának tartunk, kiszórjuk hajónkból mindazt, ami másodlagos és nélkülözhető, hogy csak minden erőnkkel ezt a mélyebb ént megtehessük. Vannak, akik úgy védekeznek, hogy átengedik magukat az árnak: hadd vigye őket, ez az élet, beleolvadni a közösségbe, a többségbe, vagy akár a tevékenyebb s többnek látszó kisebbségbe. Mások a föld és az ősök sokszázados erejéhez menekülnek, hogy, habozó Anteuszok, az őselemtől kapjanak életkedvet. Megint mások a család, az otthon szűk, de szilárd zárait választják... E sorok írója mindannyiszor egy-egy könyvből merített vigasztalást: volt idő, hogy az Etikából, máskor meg az Imitatióból, nem egyszer Jób könyvéből és most legutoljára Babitsból. E már külsejükben is oly szép, komoly, sötétkék tanulmánykötetekben — az Ezüstkorban s utána az Írás és Olvasásban — lap-lap után emelkedett elragadtatva s egyre feljebb, — "egyedül lebegett a világ fölött, cézári dőzsölésben", mint a költő mondja. Amit hetek és hónapok óta hiába keresett mindenütt, meddő viták és múló lapok szólam- és papírhalmazában, erőforrást, magáraeszmélést, valami tisztább régiót, azt itt sorra megtalálta, félre nem érthetően, mindennél meggyőzőbben, — mert ebben a két kötetben egy nagy lélek önmagán érzett és lelkéből lelkezett élményei szóltak hozzá. Megtudta, nem: felfedezte, még pontosabban: újraélte, mint egy hirtelen látomásban, amely egy sejtett, vagy elfeledett, vagy talán csak álmodott tájat varázsol elénk hirtelen, hogy mily lelki járványok, micsoda veszélyes világnézetek és miféle árulások sodortak bennünket e mai válságig; hogy nem szégyen egyedül állni, szemben akár az egész korral és csak magunkhoz híven; hogy az igazi gondolkodó "ott kezd méltó lenni e névre, mikor függetleníti magát korától"; hogy az emberszeretet olykor ijedten hallgathat el, "de a Jogot nem lehet túlordítani, sem a Logikát megfélemlíteni"; hogy hiába minden divat s megvesztegető elmélet, a Nemzet épp úgy nem veszhet el, amíg tiszta tudata akár csak egy töredékben él tovább, mint ahogy az Irodalom is sokszor csak pár kiválasztottban lobog; hogy mennyi erő és vigasz van a régi, az igazi ősök, a régi, az igazi kultúrák tanulmányában, Ágostonban és Vörösmartyban, Balassában és a középkor himnuszaiban; s hogy nincs az a babona, veszély, vagy súlyos fájdalom, amit a lélek le ne küzdene, ha nem futó felhőkre néz, hanem örök csillagaira. Közhelyek? Nem, szárnycsapások, egy nagy lélek győzelmei, a Szellem győzelmei ellenein. Az ily látvány, más korokban, ódát, költői levelet fakasztott volna a kortársakban. De aki e sorokat rója, nem költő, kritikusnak is gyenge s ezért hideg elvontságok s körmönfont ész-érvek helyett csak mint személyes kalandról próbál itt vallani e kötetekről. Úgy élt bennük heteken át, mint egy szebb és jobb világban, ahova alig-alig értek a megélhetés vagy a világpolitika problémái, s úgy fordul feléjük, mint mások az ő földjük, vagy családjuk felé, mert e két könyv mostanában vagyont és otthont jelentett neki.

Hozzájuk fordul, hálával, de micsoda kerülő után. Babits, a költő, állandó diákkori bálványa, akihez sose lett még hűtlen, idegen vagy új költők kedvéért. Viszont, mihelyt tanulmányokról van szó, hányan vagyunk, akik ösztönösen idegen nyelvű és kultúrájú kritikusok és gondolkodók után kapunk, ismeretlenre szomjazón, talán némi sznobságból is, bár egyben őszinte vágyódással sose hallott témák és eszmék után, főképpen a fiatalkorban, mikor naponta újabb útra mennénk. Így kerültek a Babits-tanulmányok egy sorba előkelő idegenekével, de csak egynek a legelsők közt, sose teljes kizárólagossággal, mit adhat nékünk, gondolhattuk régen, egy költő, egy hazai költő, ha kritikát ír: beszámolókat saját problémáiról, olvasmányairól, műhelytitkairól, míg mi, akkor, a magunk problémáit, a magunk könyveit keresgéltük, térben és időben távol eső s titokzatos irodalmakban! S amikor most kezünkbe kapjuk Babits valamennyi tanulmányát, káprázva s szégyenkezve vesszük észre, hogy kár volt annyit fáradoznunk s felesleges oly büszkének lennünk, mivel a külföldön harácsolt s felfedezetlennek vélt palántáink ott díszlenek Babits kertjében, régtől fogva s szebbnél-szebb változatokban, mint az ő földjének s éghajlatának eredeti és természetes vegetációja. A prousti illat-elmélet például szinte teljesen benne van már Babits egyik ifjúkori, 1905-ről kelt elmefuttatásában, a Szagokról, Illatokról szóló csodálatos költői rögtönzésben. Julien Benda harsány tétele az Írástudók Árulásáról lényegében nem mond többet — ellekezőleg: kevesebbet — mint Babits háborúbeli cikke a Veszedelmes Világnézetről. André Gide legeredetibbnek látszó s leghatásosabb eszmesorai — a ritkáról s az egyéniről, mint esztétikai, mint műértékről, vagy pedig a "természetes" és a "mesterkélt" kapcsairól — a legrégibb Babits-dialógusnak kedvelt és sokrétű motívumai. S maga a plátói dialógusforma s akárhány babitsi gondolat az ihletről, a tudatról, a műformáról, Valérynél is felbukkan, de később s költőtársától függetlenül, csak úgy, ahogy maga Babits az egész világirodalmat látja, ahol "a költők egymásnak felelnek idő és tér távolságait át". Valahogy úgy jártunk Babitssal, mint Babits járt volt Vörösmartyval: francia s angol költők után jutott vissza a magyar poétához s "idegen kincsek látása eszméltette saját gazdagságunkra". Az ily kerülők, úgylátszik, együtt járnak a fiatalkor gőgjével s kalandszomjával s talán az a legnagyobb hasznuk, hogy — mint a megtért tékozló — utána annál tisztábban látjuk hazai, el nem idegeníthető javainkat. Horváth János mondta egyszer, hogy a német szellemtörténetnek nem egy divatos elmélete, mait ma nagy újságként bámulnak s alkalmaznak nálunk, csírájában, spontánul már Arany prózai irataiban is fellelhető. Ki tudja, idővel, mily visszhangok, micsoda újabb gondolatláncok felelnek nálunk, vagy akár másutt a babitsi eszmesorokra — folytatva őket, kezet nyújtva nékik, népek és nemzedékek felett?

Mert ennek a két kötetnek, minden Babits-tanulmánynak legmegvesztegetőbb varázsa, hogy seholsem zárt tavak, inkább végtelen vízrendszerek, sokszoros hálózattal és távlatokkal, s legkisebb gondolaterükön is érzik, milyen mélyről törhetett fel s hogy nem nyugszik az Óceánig. Babits énjének ez az egyik, bár nem egyetlen jellegzetessége, ez rokonítja őt, mint költőt, az ő kedves Vörösmartyjával s talán ezért érezzük egyrészt a legnagyobb magyar, másrészt a legpáratlanabb európai tanulmányírónak. Amellett tanulmányt, kritikát mindenütt, nemcsupán nálunk, leginkább még filozófusok, tudósok, tanárok írnak, ritkábban maguk az írók és csak elvétve a költők. Vagyis maga az a tény, hogy Babits, a költő, kritikus és filozófus is egyszemélyben, máris különleges helyet, sokszorozott erőt ád néki. Már most ehhez, épp Babitsnál, egy egész sor képesség és kedvező körülmény járul, amit, ilyen szerencsés együttesben, sem itthon, sem külföldön nem találunk. Baudelaire vagy Gide nagy alkotók s elsőrangú kritikusok, de csak a maguk területén, mélyebb filozófiai hajlam nélkül. Charles Du Bos kitűnő esztéta, de mint alkotó, csak naplót írt. Thomas Mann nagy kritikus és regényíró, viszont mint költő alig-alig számít. Velük szemben Babits kíváncsisága ma is oly friss, mint ifjúkorában, polihisztori, szinte végtelen: s ő egyszerre tudós és költő, egyszerre alkotó és ítélkező. Műveltsége, jól tudjuk, akárhány irodalomtörténészével versenyezhet: olvassuk el Balassa-arcképét, amely egész filológiai lecke, éspedig egy céhbeli filológusnak. Gondoljunk Bergson-tanulmányára, az elsőre, magyar nyelven, vagy a magyar ritmusról szólóra, amely a szaktudósnak is díszére válna! Elképezelhetünk olyan tudóst, esztétikust vagy filozófust, aki alapos szakismeret mellett finom érzékenységgel is rendelkezik, akár minden oly adománnyal, amire jó kritikusnak szüksége lehet; azonban elképelhetjük-e céhe, szakja, műveltsége béklyói nélkül? elképzelhetünk oly filológust, aki, míg csak a múltról van szó, bámulatos elmeéllel fejti ki a remekművek szépségeit, viszont egyszerre csődöt mond, tudákos lesz, elvont és aránytalan, mihelyt tudását s módszereit az élő irodalomra alkalmazza. Mihelyt a jelenkor irodalmáról, vagy csak a közelmúltról van szó, a "pozitívnek" tartott tények épp olyan csalókává válnak, mint a tudós ajkakon a leglíraibbak tetsző elméletek. Az előbbiekre legjobb példa az apokrif Ady-vers története, csupa filológiai "tény", mögötte egy műhelytréfával; a szép elméleteket viszont a Szellemtudományról szóló cikk cáfolja, az, ahol Babits oly tisztán hallja "a szók és az ajkak diszharmóniáját". Babits nem rabja semmi céhnek, sem elméletnek, sem szakműveltségnek, benngyökerezik a múltban, benne él a jelenben s szabadon olvas, ítél, gondolkodik, épp oly szabadon, mint amikor versel. Mintha egész pályafutása, minden belső hajlandósága erre az útra terelte, ehhez a célhoz segítette volna, — hogy egy szép nap úgy nézhessünk legnagyobb élő költőnkre, mint legelső bíránkra és gondolkodónkra!

E páratlan szabadságot, e különleges sokoldalúságot mintha csupa végletes és ellentétes adomány támogatná. Nagy költőket leginkább spontánnak és tudatlannak képzelünk el, termő gyümölcsfák módjára, gondolattalan, — s annál nagyobbra tartjuk őket, minél kevésbé eszmélkednek — Babits viszont nemcsak művelt, hanem öntudatos alkotó is, igaz: a tudat végső mezsgyéjén, ott ahol újabb homály örvénylik. Nagy gondolkodóktól, általában, megtagadjuk a valóságérzés, az életábrázolás képességét: Babitsnak nemcsak versei vagy elbeszélései, hanem még legmagasabb, legelvontabb tanulmánya is az élet forró szeretetét, a szépség érzékletét lehelik. Nem egy lapja, első tekintetre, aprólékos, eltökélt, hajszálhasogató filológiának tetszik; s csak ha jobban megnézzük, vesszük észre életbefúrt gyökerei. Akárhány Babits-alkotás apokaliptikus látomás, a lélek vakmerő kirándulása ismeretlen pólusokra — és lám, ugyanez a Babits az ész, a szép okosság nevében harcol kora szellemi szörnyeivel, bár ugyan maga is bevallja, hogy úgy küzd az antiintellektualizmus ellen, "mint aki magával küszködik". "Hogy tudott, — kérdezi Arany, Bánk bán alkotójáról szólva, — hogy tudott annyi számítással költeni?" Hogy tudhat Babits, kérhetjük megfordítva, ennyi költői képességgel számítani, — vagyis tervelni, elemezni, elmélkedni és ítélkezni? Mi hát e lebegő egyensúly, ez a sokszólamú egység az ész és a vízió, a gondolat és az élet között? akit jobb szó, vagy jobb ismeret híján eddig hol poéta doctus-nak, hol magister Hungariae-nek, hol csak humanistának hívtunk, nem mondható-e, épp így, egészében, a mi legautentikusabb lángelménknek? "On ne montre pas sa grandeur — így Pascal — pour ętre une extrémité, mais bien en touchant les deux la fois, et remplissant tout l'entredeux." A nyugalom a szenvedélyben, a messzelátás a szakszerűségben, az alkotásnak munkává, mesterséggé szilárdítása s ugyanakkor valami magas szemléletté való finomulása talán csak vérbeli művészeknek s köztük is a nagyoknak sajátossága; s az, aki e sorokat írja, nálunk és ma, Babitson kívül, különösen két alkotónál tapasztalta. Az egyik Bartók, a muzsikus, a másik Ferenczy Noémi, a képzőművész...

Mit jelent ez a két könyv? És mit jelenthet utódainknak?

Ha csak mint történelmet nézem őket, jelentik egy ma nem épp népszerű, bár tündökletes kor Summáját, a nagy századfordulóét, amelynek most lehetünk a végén s amelynek Babits Ezüstkora csodálatos elégiával hódol, prózában. Felvonulnak a nagy nevek, valamint a nagy elméletek, idegenek és itthoniak, örökkévalók és efemerek, oly gazdagon és végeláthatatlan, hogy tíz írónak is telnék belőlük. Ez a Babits-tanulmány jelzi a magyar Bergson-kultusz kezdetét; ez az Ágoston vezetett egy nemzedéket a hitélet új forrásai felé; ez a Kant-cikk tanúskodik, háborúban, 1918-ban, a magyar író, a magyar lélek forró békeszeretetéről; ez a két Vörösmarty-arckép tárta elénk az igazi Vörösmartyt, akit addig, Babits előtt, csak szokványos mezében ismertünk; s ez a Magyar Irodalom jelölte ki a helyünket Európában, mint ahogy annakidején Széchenyi jelölte ki a nemzet helyét. Egy egész kor: Ibsen és Tolsztoj, Nietzsche és Meredith aranykora, "szent öreg fények nagy fáklyásmenete", amely káprázón világít mind a két kötet lapjain. Egy percre mintha Babits is szeretne közéjük csatlakozni; csakhogy ő a mi korunké is, az újabb, a "héroszi irodalomé"; s míg egyfelől átmenti a múlt és a félmúlt óriásait, ugyanakkor már felülről bírálja "az elboruló, barbár életet".

Jelentik, a kor történetén kívül, egy ember lírai vallomását, jobban mondva: élettörténetét, de nem a külső események, hanem az eszmék régiójában. Látjuk egy nagy szellem regényét, a tanuló fiatalét, aki csupa "kincses forrongás"s úgy indul el, boldogan, az Eszmék birodalmának meghódítására. Látjuk a férfit, bízón vagy csüggedezve, de azért mindig megőrizve valami örök szomjóságot, valami "szent nosztalgiát. Olvassuk el "Az én könyvtáramat", Babits beszámolóját könyveiről: van-e, lehet-e ennél a pár lapnál teljesebb biográfiája egy léleknek? S nem fontosabb-e ez a pár lap és a két kötet rokonlapjai minden külső és részletes családi vagy származási adaléknál? Mások is írtak autobiográfiát, mások is vibráltak, készséggel s érzékenyen, minden szellemáramlat gyengébb vagy erősebb fuvallatára. De — hogy csak a két végletet nézzük — Sainte-Beuve klasszikus "Hétfői" inkább egy kort vázolnak, mint egy lelket, egy kor "mérsékelt halmait", nem pedig legmagasabb ormait; Amiel híres naplója viszont csak írójának szolgál tükörül. Babits e két kötetében állandó a kölcsönös lélekáramlás; nála Tóth Árpád szava szerint, "lélektől-lélekig" járnak a témák s így sorakoznak és teljesülnek egész élet- és lélekrajzzá.

De ez az élet és ez a lélek nemcsak holmi tetszőleges kortársé vagy szemtanúé, hanem Babits Mihályé, a magyar urak és bírók ivadékáé. Minden tanúság értékes, ha értelmes, ha elfogulatlan, ha tisztánlátó, — hát még Babits tanúsága, Babits tiszta szeméé, azé a csodálatosan mély, borongó tekintetéé, amelynek bírói csalhatatlan fényét csak a szenvedés enyhíti — a magáé, a másoké, az egész emberiségé: "nyugodt és végtelenbe sóhajtó fájdalom — s amely az igazi lehivatásnak minden betűvonásnál és kézjegynél biztosabb jele! Képzeljük el, micsoda kincs lenne egy Arany-tanulmány Petőfiről, mint ahogy valóban nagy kincsünk Arany tanúsága Katonáról. Nos, Babitsnál garmadával lelünk ilyen tanulmányokat és tanúságokat: Adyról és Kosztolányiról, Balassáról és Aranyról s a legeslegszebbet Vörösmartyról, — egy nagy költő hitvallását a Szépségről, a Költészetről, e Szépség és e Költészet időleges megtestesüléseiben. És ha már választani kéne e két kötet annyi sok kincse között, talán épp e költőnek költőkről szóló arcképeit választanám: itt mintha egyszerre láthatnók Babitsot és Vörösmartyt, Babitsot valamint Aranyt és e testvérpárokon túl magát az örök Poézist, fényével és egével, titkaival és távlatával. S ezek a lapok nem csupán a babitsi ízlés és ítélet bizonyítékai, hanem, ami együtt jár velük, a babitsi prózának, a babitsi stílusnak is remekei. Mintha nem is esztétikai elemzések és ítéletek lennének, hanem csupa izgatott, gyönyörű soliloquiumok, prófétai látomások, valami szőlőhegyi virulatban. Vajon nem e stílusban van-e az egész babitsi mű nyitja?

De mit is jelent nekünk Babits maga, könyveiben és könyvein túl, költészete, műveltsége, szellemvilága javain túl? Stílust; állásfoglalást; formát — egy formátlanul széthulló világban. Mert — úgy-e tudjuk — a stílus nemcsak a jólszerkesztett mondatok tudománya s a szavak épp úgy együtt élnek a bennük rejlő eszmékkel, mint a lélek a testtel, mint az erős gondolat a cselekvéssel. Mi mindent lehetne kihámozni a babitsi próza titkos vagy nyilvánvaló kapcsaiból — mikor maga is szívesen vallja, hogy prózájának használt "a vers palaestrája" s mikor verset, regényt és tanulmányt egyazon kincstárba sorol, ha igazán érezhető bennük "a nagy költészet szárnysuhogása"! A prousti "Jeunes Filles" egy kevésbé ismert része, az, amely Bergotte, az író beszédmódját és stílusát vizsgálgatja, különös, mély kapcsolatokat talál egyrészt Bergotte hangsúlyozása s e hangsúly írásba-rögzítése, másrészt az élő s írott nyelvezet s író kora, családja, egész érzésvilága közt. Melyek azok a kedvelt szavak, hangsúlyozások vagy fordulatok melyeket Babits hazulról, Dunántúlról, vagy pedig magyar és idegen költőtestvéreitől hozott s amelyekből, éppúgy mint Bartók magyar vagy arab népdalmotívumokból, ő is új zenét fakasztott verseiben és prózájában? S ugyancsak Proust azt is említi, hogy Bergotte egyéni, örökölt és tovább fejlesztett stílsajátságai egy egész írói nemzedék beszédében és gondolkozásában élt tovább, sokszor tudatos gyönyörűséggel, még többször egészen öntudatlanul. Nem így vagyunk-e mi is Babitssal, a babitsi stílussal, akkor is, mikor nyugodtan emelkedik a gondolat szárnyain, s még inkább mikor idegesen, öntépően, szinte szárnyverdesve röpköd, nyomatékos, keserű és oly zengő ismétléseivel, elnyújtott mondatsóhajaival, képviharaival, eszmetöréseivel, önnön visszhangjaival, a gondolat- és felkiáltójelek tűzijátékai között, hol az önzetlen megismerés, hol még belsőbb sebek hevületében! Olvassuk el a fiatal Babits illatszimfóniájának a végét: mintha egy buja virágoskert egymásbaomló szirmai záporoznának. S olvassuk a mai Babits egyik Vörösmarty-cikkének töredékét, azt, ahol az új Vörösmarty felfedezését érzékelteti: minden kis mondat mint egy harangszó, amelyet a következő visszhangoz, erősít és még tovább visz, hogy aztán valamennyi, együtt, a felfedezés zengő-bongó s mámoros ünnepévé váljék! Ki más ír ma így, magyar nyelven? S nem vagyunk-e mind az ő adósai, nemcsak művei szépségéért, hanem egy-egy fordulatért, képzettársításért, eszmefűzéséért, e formai fogásokon túl új képekért és eszmékért s mindezen kívül és felül egész életünk stílusáért?

De a gondolat egyben tett is, "jóval inkább, mint a puszta látás vagy érzés"; a lírában, ahogy Babits látja, egy mitológikus lény, egy nemzet lélegzik; s szavakból, szép szavakból áll, "amit világnézetnek neveznek". Vidékről, Dunántúlról hozott hosszú, lelkes levelet a posta, lelkes, művelt, fiatal magyartól, aki versel, olvas, tépelődik és talán tanácsot, bátorítást vár. Mit adhatnék jobb tanácsot neki, mint hogy olvassa Babitsot, engedje magárahatni e szellemvilág befolyásait s iparkodjék kifejteni ebből a két tanulmánykötetből a babitsi stílust, vagyis magatartását az élettel szemben. Higgyen az életlendületben, amely győz a holt anyagon; higgyen "az egyén erejében, az igazság független voltában, a céltalan művészet érdemességében, a Morál időtlenségében", — mindabban, amit a Ma elvet, a Holnap tán újra fellel. Legyen, mint Babits, soha meg nem elégedett, keresse, mint Ágoston, azt a hely és időnélküli világot, melyet csak a tiszta szemlélet, csak az Igazság birtoka adhat. S ma, amikor "barbár erők feszülnek körülöttünk a sötétben", óvja s ha lehet: gazdagítsa azt a szellemi örökséget, amelyet ez a két kötet még sok-sok nemzedéknek tartogat, akár mint terített asztal, ahol mindenki felüdülhet, akár — ha végképp fordul a világ — mint a breton legenda katedrálisa, amelynek harangja — lélekharang — az óceánból is fel-felhangzik...