Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 6. szám

Dallos Sándor: Apám

Anyám mindig a lágy líra volt, röpítő érzés, lázas heroizmus a családért és ragyogó romantika, ő adta nekem a fantázia csapongását, de mint élet teljes egészében apámból vétettem, a férfivalóm édesapámé volt. Kettétört élet volt ő, polgári életbe szorult vándor, ő már tudta, hogy a kóborlás, az ösztönök után való menés nem ad boldogságot s egésszé és töretlenné akart nevelni maga helyett. Szinte soha le nem vette rólam aggódó tekintetét s gondolatainak mindig visszatérő, örök refrénje ez folt: — A gyerek! A gyerek!

Ez én voltam.

Hárman éltünk körülötte: anyám, öcsém meg én, de tudom, ezer jellel kimutatta, hogy én vagyok neki a legfontosabb. Engem akart maga helyett nagyszerűvé, megingathatatlanná építeni, akinek ne kelljen megalázkodnia senki előtt. A jeles bizonyítványokat úgy fogadta, mint diadalának fényes előjeleit s ezek voltak talán legnagyobb s egyben utolsó igaz boldogságai életének. Úgy tudta, pap leszek s most látta maga előtt a papi élet biztonságát, nyogodtságát és rangosságát, megnyugodott. Ki tudja, talán egy jövendő főapátot álmodott meg bennem. S mikor aztán ez a szándék elhervadt s más komolyat nem tudtam mondani neki, fölrémült előtte életem kettétörésének lehetősége, a rangos álom szertefoszlott, ő megijedt s egyre romló bizonyítványaim nem voltak alkalmasak rá, hogy álmokat lehessen rájuk építeni. Mintha valami miazma, valami rettentő bacilus lappangana bennem, úgy kérdezett meg:

— Mi van veled? Mi történt veled? Mondd el!

Hogyan mertem volna elmondani? Anyámnak, de még a legjobb diáktársaimnak se árultam el magamból semmit, azok előtt is inkább alakoskodtam, hogy mertem volna hát apámnak elmondani, mi van velem? És ha erőt is vett volna rajtam az őszinteség, azt hiszem hiába mondtam volna el mindent, mert a rémületnél és a borzadásnál nem jutottunk volna tovább. Ez talán még iszonyúbb lett volna neki, mert annál, amit ő képzelt, az ébredő szexualitásnál sokkal súlyosabb és komorabb dolgok álltak mögöttem. Hát azt feleltem:

— Nem tudom.

— Mi akarsz hát lenni?

Mi lehetett a válasz?

— Nem tudom.

Nézett rám égő tekintettel: én voltam legnagyobb csalódása életének.

Soha semmit nem vallottam be életemből neki, először félelemből, azután szánalomból. S ő figyelt, kutatott, lesett, de én szisztematikusan védekeztem.

— Mi van veled?

Mindig az volt a válasz:

— Nem tudom. Valahogy nem fog a fejem.

De nem hitte, nem. Egész idegen dologról beszélgetést kezdett velem s látta, hogy villan az agyam s ezen a téren nincsen hiba. Éjszakákat tanácskozott rólam édesanyámmal, pár ilyen tanácskozást, alvást mímelve, végig is hallgattam, de mind megfejthetetlen talányba veszett el, s mindnek ez lett a vége:

— Szörnyű! Szörnyű ez!

A faluban persze hogy szétfutott nimbuszom összeomlásának híre, s ő nem tudott többé büszke lenni rám. Ha kérdezősködtek rólam, csak legyintett.

— Eh!

Sohase láttam könnyet a szemében, csak akkor, mikor rólam volt szó. Azt hitte, nem szeretem, pedig nagyon szerettem. Mennél jobban szenvedett miattam, annál jobban szerettem, de köztünk állt az őszinteség-hiány s ez a szeretet mind mélyebbre húzódott bennem, mindinkább betokolódott. A végén már szinte úgy kellett ráébrednem eleven apámra, annyira csak fogalommá vált bennem a személye.

Mégis leérettségiztem s akkor sürgetően és többé elodázhatatlanul előállt a kérdés: milyen pályára menjek? Választanom kellett valamit, mert akkor még nem tudtam, nem mertem kimondani az én fantasztikus álmomat, noha már csaknem két éve kifejezett formában hordtam magamban. Semmiféle polgári foglalkozás nem vonzott, de nem lehetett szántóföldeken mindig szerettem kóborolni, volt is bennem valami hajlamosság a velük való foglalkozásra, hisz ezeknek az árnyékában nőttem fel és ezek álltak hozzám minden más életforma közt a legközelebb s ezért mikor apám felkérdezett, s láttam a kétségbeesett szemeit, kürülmatattam magamban, hogy mire döntsek s mivel, mondom, még leginkább a földdel való munkát szerettem s volt is erről szó néhányszor, kimondtam apámnak a megváltó igát, hogy gazdatiszt leszek. Kimondtam. Szép színekkel festettem le ezt a foglalkozást, áradoztam róla és fogadkoztam komolyan, de csak azért, hogy megmentsem őt. Azért, mert sajnáltam. istenem, hogy távolodtunk egymástól, mennyire mind jobban és jobban fantommá vált apám! Javarészt hazugság volt ez a sok áradozásom, mert nem kívántam az egészet, hisz leginkább szerettem volna kiállni a piacra és prédikálni, mert ekkor vert bennem mind erősebb gyökeret a szó, hogy evangéliumom van. Erre az időre esnek a revelációk, amelyeket Ady Endre versei támasztottak bennem, s Móricz Zsigmond egy roppant novellája, a "Szegény emberek", amelynél nagyobbat ember alig írt még, de apámért való szeretetemben, egy őszülő és fájdalmas férfi megesettsége miatt érzett bűntudatomban elhatároztam, hogy feláldozom magam s apám álmainak teljesedéséért beállok egy foglalkozásba: gazdatiszt leszek.

Most öröm következett és csend. Szegények voltunk, de az iskoláztatás költségei könnyű terhekként tűntek fel apámnak ahhoz a roppant nyomáshoz képest, amely az életéről leszakadt..

Gazdasági gyakornok lettem hát s ez a korszak az ő örömének esztendeje volt. Jártam a gazdaságban, én írtam a havi jelentéseket, amelyek az ő kezéhez futottak be, hisz ő vezette akkor az uradalom központi irodáját s ezek lehettek neki a boldogság teteje, mikor az én komoly munkámra, az én számadásomra ráírhatta a megjegyzést: "átvizsgálva, rendben". Ilyenkor mégis örülhetett s gondolatban bizonyára látott, amint egy háromezer holdas birtokot vezetek. De azt nem tudta, hogy én néha hevertem a fűben, és úgy éreztem magam, mint egy halott, akit most énekelnek fel a ravatalán.

De csináltam. Még azt is megcsináltam, hogy beiratkoztam az akadémiára. Még kollokváltam is. Még vizsgáztam is. Még a második évre is felmentem. Másfél esztendőn keresztül próbáltam a dolgot, az áldozatot, az öncsalást, másfél évig festettem gyermekkorból maradt szép színekkel a pályát ragyogóra magam előtt, két állás is várt rám, mindkettő apám becsületességének és elismertségének eredménye lett volna, de akkor egyszerre csak eltört az erőm és nem ment tovább. Nem érdekelt a dolog s végzetesen üres lett az életem. Hát egy szép napon otthagytam az egészet s mint egy megjelölt senki, mint egy ijesztő kísértet hazaállítottam, hogy nem tudom csinálni tovább.

Ez volt a világ összeomlása. Apám megdermedten meredt rám, egy szót se szólt, csak megrendült egész testében, mintha homlokon vágták volna, mintha minden elváltozott volna benne egyszerre, kibuggyant a könnye és elfordult tőlem. Vége volt minden álmának, hiába élt.

Szörnyű volt ez.

Ó, titokzatos lény az ember, teste-lelke csupa csodálatos és felderítetlen összefüggés és én mai napig is azt hiszem, hogy ekkor, ebben a pillanatban, a lelki-testi megrázkódtatásnak ebben a mindent megmozgató és széttépő pillanatában indult el testében a rém, kezdődött meg a végzetes sejt osztódása, amely lassan eluralkodott rajta, maga alá gyűrte és halálba vitte. A rák. Mai napig is azt hiszem, hogy végső elemzésben én öltem meg édesapámat. Ó igen, a csíra talán benne lehetett, de ha én fel nem forgatom, talán sohase ébredt volna fel. Én ráztam meg az életét, mint az orkán a fát s én nyitottam kaput a felébredő rémnek. Nem tudom valóság-e ez, vagy csak az én önvádló képzelgésem, nem tudom, az orvostudomány mit szól ehhez, a tény az, hogy az én remek apám ott előttem egyszerre megöregedett s ettől a pillanattól kezdve állandóan lefelé hullott az élete. Ezután sohase tudta egészen összeszedni magát, nem volt életének semmi célja se s én, ha nagyon-nagyon fölkérdezem magamat, csaknem azt kell mondanom: mind a mai napig nagyrészt azért vesződöm, próbálkozom, álmodom, dolgozom, vannak idők, mikor leginkább azért, hogy bebizonyítsam apámnak: édesapám, nekem volt igazam. Holott ő már tizenkét esztendeje halott, de állandóan itt van körülöttem és folytonosan tart a viaskodásunk.

Mint ahogy állandó viaskodásban telt az a több mint két esztendő is, amelyet polgári bukásom után még otthon töltöttem. Állandó viaskodásban, amelyben mindig az ő szégyene és az én "őrültségem" volt a tét s amelyben roppant csaták és izzó jelenetek estek. Több mint két évig mint harcra állandóan kész két ellenség álltunk egymással szemben s a szívünk mélyén zokogva és rajongva szerettük egymást. Kegyetlen ütközeteink voltak, szinte vérig menő tusáink, harcai két azonos gyökerű, egymásból fakadt embernek, akik közül az egyik vándorlások, hangulatok és kisszerű megtapadás közben elvesztette már az életét, amelyre született, a másik meg valami egészen fantasztikus, egészen irreális módon készült a világnak neki.

Fantasztikus módon, mert ezentúl csak a gondolatnak, az érzésnek és az írásnak éltem s három esztendőt szabtam magam elé, hogy elinduljak. Most már bátran és erősen mondtam ki minden érdeklődőnek a szót:

— Író leszek.

Mert szent volt ez a szó nekem és letorkoltam azokat, akik erre nevettek, ellenvetést csináltak vagy gúnyolódtak. És csaknem mindenkit le kellett torkolnom, mert csaknem mindenki ellenem volt. Én lettem az emberek botrányköve. Az íróságot mindenki úgy fogta fel, mint egy csendes mellékfoglalkozást, üres órák kellemes időtöltését, olyan jámbor szórakozást, amelyet szabad idejében űz az ember, mint a kertészetet. Példákat hoztak fel és igyekeztek jóakaratúlag meggyőzni. A tapasztaltság fölényéből, a polgári érvényesültség kiült trónszékeiből úgy szóltak hozzám, mint egy-egy orákulum s hogy látták, semmire se mennek velem, csak goromba szavakat kapnak, elcsendesedtek, szótlanul csóválták fejüket s úgy kezeltek, mint egy elveszett embert, mint egy megrögzött iszákost vagy mint valami csöndes őrültet, aki nem tudja magáról, hogy őrült s nem akarják felvilágosítani. Ó hogy utáltam ezeket a kenetes és bölcs embereket! A legfőbb kérdés mindenfelé az volt, hogy miért élek odahaza, miért nem állok meg a magam lábán. Ha így eldobtam mindent magától, ám jó, de csináljam ezután egyedül az életemet és ne egyem apám kenyerét. Megjegyzem, ezek a panaszlók mind idegen emberek voltak, akiknek semmi közül se volt hozzám, de akik mind jónak látták, ha megmutogatják velem szemben erkölcsi fölényüket. Ezeknek aztán néha viták és undorodások közben elmagyaráztam, hogy Jézus is három évig készülődött, mielőtt kilépett a világ elé s én is ezt teszem. Az agyakban meghűlt a vér erre a kijelentésemre és szörnyülködve mondták:

— Jézushoz hasonlítja magát!

S ebben volt is valami, csak, persze, nem úgy, ahogy ők gondolták. Nem. Csak az írás akkora szentség volt nekem, hogy csak olyan alázatos és tiszta valóval mertem hozzányúlni, mint az igaz pap az ostyához, nyiladozó lelkem minden meglátása leigázó kinyilatkoztatás volt nekem, valami szentséges dolog történt bennem, valami evangélium — igen, mindig azt mondtam magamnak: evangéliumom van — s valóban jézusi példára szabtam a három évi elmélkedési és készülődési időt magam elé, hogy azután azzal, ami tisztára érett, kilépjek a világ elé. Nem szégyenlem elmondani, mert ha naivan és fantaszta módra is, de becsületesen csináltam s szerelmes menyasszony nem készülődhetik úgy az esküvőjére, igaz pap az első miséjére, mint én az íróságra készültem.

Ott ültem az asztal előtt s írtam vagy kint kóboroltam a határban és elmélkedtem vagy ültem az egyszerű emberek közt s beszélgettem velük. Nem törődtem semmivel, ez volt a legcsodálatosabb világ, ezerszer átéltem minden régi élményemet és láttam, hogy a vonal egyenesen idevezet, amit most csinálok. Nem tévedtem el. Körülöttem világ változott, őrjöngött a pénz, szelídebb hullámai hazáig elcsaptak és mindebből nem vett észre az öntudatom semmit. Csak az emberek, azok közül is csak a szegény emberek érdekeltek, azokhoz jártam, elfogtam a vándorokat, öreg, kóbor koldusok és koldusasszonyok voltak a társaim, meséket hallgattam, panaszokat, háborús élményeket; mindent faltam körülöttem, ami hozzáillett ahhoz az emberarchoz, amely bennem élt és amely az érzett evangélium lényege volt.

Egyetlen leánytársam volt, aki minden dolgom helyeselte, aki mindenben nekem adott igazat s én minden érzést, minden eredményt hozzávittem, neki mondtam el a rajongásaimat, terveimet, testetlen álmaimat.

Így éltem két évig valami ragadó erő sodrában és alig-alig ért el valami realitás. Apám feljajdított egy napon, kínosan hányt és beteg lett, sorvadni kezdett és iszonyú kínjai voltak — alig vettem észre. Tudtam róla, persze hogy tudtam, de nem vált termékennyé bennem a tény. Ott nyöszörgött az ágyban, vagy a karosszékben a kályha mellett. Nem zavart, nem rendített meg, valahogy túlságosan közel volt, nem volt az eddigi életemben háttere ennek — sohase volt beteg —, fogalmam se volt, hogy a haldoklás felé megy és nem volt bent az arca abban az arcélben, amely az emberről bennem égett. Apám — apám volt és én egy távoli és egyetemes fantomért lobogtam. Leírjam? Igen. Az akkori eszmekörömben nem találtam apám helyét, lélekben távol éltem tőle és idegen volt izzó és készülődő életemnek. Ó, szerettem, hogyne szerettem volna, de ez más volt. Csodálatos! Míg kint a szegények közt a részvét és a megértés ezer húrjával jártam, odahaza leginkább vak voltam és süket. Csak ültem az asztalnál látomásos szemmel és elmerülve s apám az ágyból vagy a kályha mellett álló karosszékből szomorúan nézett. Olyan szomorúan, mint egy ember, aki minden álmában és végül önmaga testi valóságában is megbukott. Mindig engem nézett s lehunyt szemhéja mögött is én voltam előtte, mint valami drága Júdás, akit nem tudott nem szeretni. S mikor nagyon megkívánt, mikor nagyon vágyott legidősebb gyermekének közelségére, akihez minden álmát kötötte s aki ugyan minden álmát összezúzta, de aki mégis a vére és önmaga folytatása volt, a hozzá mégis csak legközelebb eső élet, akit — érezte szegény — már nem sokáig láthat, megszólalt szép, meleg, fáradt hangján:

— Mit csinálsz?

Föltekintettem és néztem őt.

— Írok — mondtam.

Lehet, hogy most gondolkodott, folytassa-e a beszélgetést, folytassa-e a közeledést, de a szeretete mindennél erősebb volt.

— Légy szíves, adj nekem egy kis meleg teát, fiam.

Mert ebben az időben csak ezt bírta. S egyre nézett, le nem vette rólam egy pillanatra se a tekintetét. lehet, legtöbbször csak azért szólt, hogy a mozgásomat lássa, a karom lendületét, a derekam kiegyenesedését, a feléje forduló arcomat, az övéhez hasonló testemet: hogy lássa a fiát megmozdulni érte. Én felálltam, a termoszból teát töltöttem neki, odaadtam, de megszállott szememben nem ő volt. Nem! A magam láza, a különálló és készülődő életem töltötte be a szememet, idegen élet. Mennyi önvád maradt meg szívemben ezekből az időkből! Mennyi keserves szégyenkezés! Sohase tudtam egészen megbocsátani ezeket az időket, mikor apám reszketve keresett engem és én érthetetlenül bezárkóztam. Úgy vannak előttem ezek a hónapok, amelyekben apámat a rák marta, hogy szinte alvajárónak, valami hipnotizált idegennek látom bennük magamat. ott szenvedett mellettem s keresett a pillantásaival engem az életemhez legközelebb álló férfi, a legmélyebb és legfájdalmasabb ember, apám, akivel össze kellett volna ölelkeznem, egybe kellett volna vele ömlenem, a protoplazma titokzatos mélyéig azonosulni kellett volna vele s a halálos szépség izzásában, a szeretet és az összetartozás szinte túlvilági elragadtatottságában kellett volna felkiáltanom: — Édesapám! Ne féljen, mert itt vagyok!

De képtelen voltam rá. Egyetlen mentségem van: nem tudtam, hogy a halált hordja magában. Valami fátyol volt a szemem előtt és nem vettem észre, hogy egy lassan haldokló ül szemben velem. Én, aki esztendőkön keresztül úgy megismertem a halált, apámban nem vettem észre. Bizonyára az Isten akarta így, hogy az életnek ezt a legsötétebb és legfájdalmasabb formáját is megéljem s hogy az emberi bűntudat sohase hagyjon el. Nem tudom. De bizonyos, hogy ezekért az időkért halálomig vádolom magamat s számítok rá, hogy a pusztulás felé marsoló életemet senki se fogja kísérni. S ha így lesz, alázattal elviselem. El, mert velem, aki esztendők gondolkodó távlatából immár tökéletesen azonosultam édesapámmal, éppen úgy kell a dolgoknak történniük, mint ővele történtek. mert minden parányommal apám vagyok már. Akkor? Akkor idegen voltam. Csak álltam ott előtte bezárkózott szemekkel, ő elvette tőlem a teát, de nem ivott belőle, csak nézett, búcsúzkodva egyre nézett. Egyszerre valami fájdalmas, jóságos és mosolyt imitáló, de mégis valami végtelen lelki magánosságtól megfacsart vonás jelent meg a szája körül s halkan megkérdezte:

— Te nem érzel ebből semmit?

S feledhetetlen, felülről fakadó gesztussal magára mutatott, magában a fájdalmak közt pusztuló életre s arra, hogy egy ember, az apám, haldoklik előttem s jajgatva szeret most is, mindezek után is.

— Semmit nem érzel?

— Dehogynem! — mondtam távoli hangon. — Dehogynem!

S egyszerre láttam az arcán, hogy fél.

— De hiszen meggyógyul, édesapám! hamarosan meggyógyul!

De csak nézett rám kutatva s látta, hogy nem tud feloldani, hogy valami távoli lidércláng vagyok csak s holdmesszeségű, nehéz mosoly jelent meg az arcán.

— Milyen különös ember vagy te, fiam! — mondta csöndesen. — Milyen furcsa! Egészen idegen.

S egyszerre mintha finom hamuval szórták volna be az arcát, olyan lett mint egy szomorú sziklasziget a tengeren; nem volt senkije. Senkije! Ő, ment a halál felé bandukolván, a test vágyai kihalnak, az együtt töltött élet emlékei is kevesek s a feleség ilyenkor nem elég. A hála, az összetartozás, a nőhöz húzó szeretet ilyenkor másodrendű dolog, hisz az élet ilyenkor már titokzatos ösztönök sodrában árad s vér, velő és ideg szerves rokonságot keres, az élő és rokon anyag melegét, mit tudom, talán azért, hogy kihülő önmagát megfürdesse benne, hogy megérinthesse a drága életet, amelyet alkotott és hogy vigigcsurranhasson rajta a mosoly: íme, test a testemből, vér a véremből, íme, itt maradok! Bizonyos, hogy haldokló időmben én is a gyermekemet kívánom majd elsősorban magam mellé, hogy nála melegedjem, hogy ijedelmem az ő fiatalságában és erejében vesszen el. Ő is így volt. Hagyatkozni akart, át akarta belém plántálni magát és én nem tudtam lenni lágy viasz, hogy átvegyem az életét.

— Ugyan, édesapám! — mondtam. — Ugyan! Hisz itt vagyok.

De nem voltam ott. Nem. Nem tudtam feloldódni. Nem tudtam gyermek lenni mellette és öblöt adni neki, ahol a fájdalmas apa kikössön. Talán jó lett volna panaszkodnia. Talán szeretett volna rámbízni valamit. Talán szerette volna meglátni bennem a csírát, hogyha nem úgy sikerültem is, ahogy ő akarta, mégis úgy mehet el, hogy bizonyosság marad utána s nem kell miattam aggódnia. De ezt nem érezhette. Se magához nem foghatott, se a jövőmet nem láthatta. Mindössze annyit tudtam neki mondani:

— Hiszen itt vagyok!

S mit tehetett? Bólintott rá, belenyugodott.

— Jó — mondta. — Köszönöm. Csak menj és dolgozz.

Vajon a kiszolgálást köszönte-e meg vagy azt, hogy mellette állónak vallottam magamat? Visszaültem az asztalhoz és dolgoztam tovább; kergettem a fantomot, a távoli embert, mikor a legcsodálatosabb ember itt volt előttem.

Csak egyszer tudtam tökéletesen átérezni őt, egyszer tudtam feloldódni, egyszer voltam, egész életemet neki adva, a fia. Ez egy téli hajnalon történt, mikor elutazott azzal, hogy megoperáltatja magát és kivágatja gyomrából a fekélyt. Mert akkor még csak fekélyről tudtunk valamennyien. Míg ő élt, mindannyian egy szobában aludtunk, noha volt másik szobánk is, ahol mi gyermekek meghálhattunk volna, de ő szerette, ha körülötte lélegzünk, szeretett maga körül érezni bennünket. Ekkor is együtt voltunk hát valamennyien, mikor ő hajnalban felkelt és öltözködni kezdett, hogy elinduljon a menekülés vagy a halál felé. Korán indult a vonatja. Kint tiszta volt az ég, fogyóban ragyogott a hold és kemény tél sziszegett. Első mozdulására ébren voltam s ahogy édesapám magas, szép alakja ingott ide-oda a beszüremkedő hodfényben, egy pillanatra lehullt szememről a hályog s megérezte, hogy egy szent, kétségbeesett emberi test imbolyog ott előttem és készül a titokzatos kés alá. Egy magányos ember, aki negyvennyolc óra múlva ott fekszik majd fehér falak közt a műtőasztalon hanyatt, teljes egyedülvalóságában, szemben az istennel. Édesapám! most átborzongott, átjajdult a szó rajtam, átjárt, megrázott, megszégyenített. Édesapám! Most a fia voltam és a szívem fájt érte. Most egyszerre láttam, mennyiszer eladtam, mennyiszer megcsaltam, hogy az egész életét én tettem tönkre. Vertem és nem vert vissza. Bujdostam előle és ő mindig nyitott tenyér volt nekem. Elzárkóztam előle és ő mint idegent is szeretett. Szerettem volna megkérni és megengesztelni, hogy ne haragudjék, szerettem volna egyetlen pillanattal mindent jóvá tenni, egyetlen pillanat melegségében megmutatni neki magamat, hogy ott majd, ott a hűvös operáló-asztalon, mielőtt elveszíti az öntudatát és a bizonytalan mezsgyékre lép, benne lehessek. Bűntudat vert, felálltam s míg anyám és öcsém csöndesen pihegve aludtak, odaosontam apámhoz, megfogtam a kezét, a balkezét, amely ebédek alatt mindig ott pihent előttem a fehérre terített asztalon, lehajoltam rá és megcsókoltam.

A hold sütött be a szobába, odarajzolta a padlóra az ablak elnyújtott rácsait s apám fölegyenesedett.

— Mi az, fiam? — kérdezte csöndesen.

Akkor megrázott a fájdalom és sírni kezdtem.

— Vigyázzon, édesapám! — suttogtam remegve és könyörögve és bocsánatot kérve. — Vigyázzon magára!

Megdöbbent a hangomtól. Nem érthette. Fölkapta a jobb kezét és tétovázva, keresve úgy nyúlt felém, mint a vak, olyan bizonytalan mozdulattal. A szememet érte el és a keze nedves lett a könnyeimtől. Elkapta.

— Ó — suttogta egyszerre reszketve az örömtől, két keze közé fogta a fejemet és szeme a félhomályban lázasan az enyémet kereste — te sírsz? Fiam, te sírsz?

Csodálkozott és sírva fakadt ő is, remegett és azt hiszem, boldog volt. Hosszú idő óta először volt boldog miattam. De szép pillanat volt! A fejem ott pihent a karján és ő csöndesen simogatta a hajamat.

— Ó — motyogta ámultan és hangjában nagy örömmel — hát ilyen vagy? Ilyen vagy, kedves fiam?

Talán akkor fedezte fel hosszú idő után, hogy nem vagyok rongy és hogy szeretem. Végtelen hónapok óta akkor érezhetett először a vérének. Megtalált és nem eresztett el s rögtön rangot adott. Rögtön megmutatta, hogy én vagyok a legidősebb fia, aki legközelebb áll hozzá. Mert mikor anyám és öcsém felébredtek s öltözködni kezdtek, hogy kimenjenek vele az állomásra, ő nyugodt és tiszta hangon ezt mondta:

— Maradjatok. Csak a Sanyi kísérjen ki.

Meglátta akkor anyám, hogy találkoztunk, hogy apám embernek tart, fiának és büszke rám? Megérezte, hogy ezen a hajnalon egy halál felé hajló ember mégis arca diadalát ülte a fiában? Megérezte, s ő is boldog volt tőle? Lehet, mert csak ennyit mondott:

— Jó.

És mi kiléptünk apámmal a tiszta hideg éjszakába. Négy óra lehetett. A falu mélységesen aludt, egyetlen hang se hallatszott sehonnét se, csak mi lépteink kopogtak a megfagyott sáron, amely kemény volt, mint a beton. Mentünk egymás mellett szótlanul. Hegyes, sziklaszerű felhők vonultak a hold előtt s a hold úgy vágta őket mint egy görbe bárd, mint a gyermekkori törökmézes csattogó kése. Kertek, fák, házak földre tapadva hallgattak, óriási jegenyék álltak glédát a vasút felé vezető úton s az égen, a hold körül volt valami halálosan szép. Élet és halál jégtrónon ültek felettünk s mozdulatlanul, mint valami szörnyű bálványok, néztek le a világra, amelyben csak mi ketten jelentettük a mozgást, apa és fia, csak mi igyekeztünk valahová. Két vándor a télben, mintha befagyott óceánon vinnénk magunkat, az árva emberi testet ítélet alá. Apám szeme szürke volt, végtelen nyugodt és tiszta, az enyémben hold réme úszott. Mert néha olyannak tetszett, fenyegetőnek és ijedelmesnek, mintha egy halott ember arcát vetnék fel a hullámok a torlódó jégtáblák közül. Mentünk és féltettem apámat a hajnal felé tartó kísérteties éjszakában. Szinte attól féltettem, hogy valami, a néma és dermedő égből áradó erő mindjárt elsodorja mellőlem. Hogy elfogja a fájdalom s akkor a halál megragadja és leteperi, mert az árnyékok mögül lesve les rá. De most nem fájt testében a rák. Valami morfiumos orvosságot kapott az útra az orvostól, abból vett be indulásunk előtt cseppeket. Hát olyan volt most, mintha nem is lenne beteg. Szinte derűsen lépkedett, ott tudott maga mellett s emlékezete a múltban járt, legényes, szép vándor-múltjában, mikor kóborolt és mikor még valami csodát keresett ez a gyönyörűszép, Isten jókedvében megformált legény. Halk, révedő mosoly volt az arcán.

— Látod — mondta és nem rám nézett, hanem a holdra —, egyszer, talán harminc évvel ezelőtt, ugyanígy ballagtam egyszer Norvégiában, éppen ilyen volt az ég. Trondhjemben történt, az egy kikötő odafent s ott voltunk a főapáttal, ami mellett akkoriban, hisz tudod, mint huszár szolgáltam. Akkor éjjel nem tudtam aludni, felöltöztem hát és kimentem... és ugyanilyen volt minden. Megszólalásig ugyanilyen. Csak éppen a hegyek állottak másfelől és előttem villogott a fjord...

Mosolygott.

— Akkor én azt hittem, hogy ott maradok; egy leány miatt maradok ott. Mert volt ott egy leány, az apja kocsmáros, de azt hiszem, nem voltak norvégek, hanem valami finnek, mert a leánynak finn neve volt. Csak nem tudom biztosan, hogy hívták. Riri? Adel? Ajnó Hauru? Katajavara? Nem tudom bizonyosan már, sok név kavarog a fejemben abból az időből. Régen volt és sok minden történik az emberrel harminc év alatt. Csak azt tudom, hogy ott akartam maradni miatta és úgy volt, hogy talán feleségül veszem. Akkor éjjel ahogy így bandukoltam, egyszerre csak ő jutott az eszembe, s az, hogy bezörgetek az ablakán és bemegyek hozzá. Ott más a lakások beosztása és könnyen megtehettem. Hát odamentem és bezörgettem; nem messze laktak a parttól. — Ki az? — kérdezte. S én azt mondtam norvégül: — Én. — Mert tudtam valamit norvégül, általában minden nyelvből megtanultam egy keveset; sokfelé megfordultam.

Elnézett messzire, míg, mint valami két vándor, bandukoltunk. Olyan szép volt ott a holdfényben, egész valószínűtlenül szép, szinte nem is erről a földről való, mint valami holdhomlokú legény. Mosolygott.

— Bementem — folytatta, mintha csak a holdnak mesélné, — s az egészben az volt különös, hogy a lány azt se kérdezte, mért jöttem, mit akarok, semmit se kérdezett, csak megölelt és helyet engedett az ágyában maga mellett. Bizonyosan szeretett és bizonyosan azt gondolta, hogy elveszem feleségül. Olyan volt az egész, hogy bizonyára azt hitte. Én meg, mikor jöttem el tőle, azt mondtam neki: ez a búcsútalálkozásunk volt, holnap én innét elutazom. Mert az volt bennem, hogy nem jövök ide többet, mert ha idejövök, valóban elveszem. És akkor a házasságtól nagyon féltem. Hát emlékül otthagytam az óraláncomról egy amulettet neki s eljöttem. ott állt az ablakban és integetett utánam. Én akkor örültem, hogy így döntöttem, de másnap valóban elutaztunk s mikor a kikötőből integetett utánam, egyszerre fájni kezdett, hogy nem maradtam ott. Egyszerre az volt bennem, hogy ott kellett volna maradnom és hogy a legszebbet, amely örök lett volna, most vesztettem el...

Maga elé nézett s én csaknem zokogtam. Édesapám vall! Élete legtitkosabb, soha el nem mondott részeit vallja meg nekem. Felfedi magát, legényi magát nekem, a fiának. Miért teszi, Útba igazít? Vagy kitüntet? Meg akar ajándékozni? Vagy arra gondol, hogy ha meghal, hát erről a dologról, ezekről a dolgokról egyedül csak én tudjak? A legidősebb fia, akit megtalált s akiben most bízik?

— És? — kérdeztem zavartan.

— Semmi — mondta. — Semmi az egész. Nagyon sokszor voltam így. Csaknem mindig így voltam, de ennek nincs semmi értelme se. Az embernek mindig jó lenne ott maradni mindenütt. Tízezer példányban kellene élnie minden embernek, ha utol akarná érni magát. S minden példány más és más. Erre rájöttem, megnősültem és most ti vagytok. Egy az élet. Vándorolni talán a legszebb, de az életben meg kell állapodni, mert kifárad az ember és... a legszebb a gyermek...

Mi pönghetett az agyában? Mért mondta ezeket? Szerettem volna megkérdezni és szerettem volna elbeszélgetni vele, de egyszerre csak hirtelen felém fordult.

— Te, mit gondolsz, — kérdezte különös arccal —, mit gondolsz, mi ez?

A gyomrára mutatott és az szemében már megint szürkéllett az aggodalom.

— Fekély, — mondtam gyorsan. — Egyszerű fekély. Kioperáltatja édesapám és rendbejön.

— Azt hiszed? — kérdezte. — És ha felvágják a gyomrom és látják, hogy rák és hozzá se nyúlnak, csak bevarrják az egészet, mert már nem lehet rajta segíteni? Akkor? Itt vagytok hárman és nem vagytok sehol, amink van, abból egy évig se élhettek el, ha nekem meg kell halnom. Ha... rák...

Arca fakó volt és homloka a nagy hidegben izzadt.

— Kísérj el! — mondta egyszerre és félrefordította a fejét — Légy ott velem holnapután, mert én egyedül, ezzel a tudattal, nem merek... Valaki legyen velem... Te. A legidősebb fiam...

Úgy összeforrtunk! Olyan egyek voltunk! Olyan jó volt! Olyan jó volt édesapám fiának lenni! De szegények voltunk. Kevés pénzünk volt, nagyon kevés pénzünk és nem lehetett elmennem. Nem lehetett. Apám jött rá pár pillanattal később, hogy gondolatban számolt, kísérletezett. Megrázta a fejét, mosolyt próbált az arcára.

— Milyen ostobaság! Persze, hogy nem lehet. Több mint másfél millióba kerülne.

Mert akkor még milliósok voltak.

— Igen — mondta és kihúzta magát, mintha elvetne magától valamit, amibe már beleélte magát —, szegények vagyunk és egyedül megyek. Az egész csak gyengeség. Persze. Szépen elmegyek egyedül. Édesanyád meg is ijedne, ha nem mennél haza s innét a vasútról csak hétórás vonat után mehetne fel valaki megmondani, hogy velem jöttél...

És már mosta el, már temette be az álmát, hogy vele legyek; a szegénység subája ott volt a nyakán.

De fájt nekem!

— Én lélekben ott leszek édesapám — mondtam egyszerre, mint egy esküt. — Én holnapután egész délelőtt semmit se csinálok, csak ülök otthon, nem, fent leszek a hegyen, úgy gondoljon rám! Egész délelőtt Szombathely felé nézek és magánál leszek!

— Jó — mondta. — Jó. Mégis: jó gyerek vagy...

De már magányos volt, egyedülvaló, társtalan, már egyedül látta magát elkínzott és pucér testtel feküdni a hófényű lámpák alatt a műtőasztalon s azzal a tudattal, hogy odakint nincs senkije.

Már elhallgatott és csak mentünk némán egymás mellett, arca szürke volt és a szeme tompa.

— Ó — mondta —, az embernek semmise sikerül. Az ember: csak szegény.

Aztán beértünk az állomásra, már ott sétáltunk a sínek között, a hegyeken fagyos hófoltok világítottak, az ér kiöntéseit hályogosra takarta a jég, a hold vágtatott felettünk és a világban nem volt egy gyűszűnyi irgalom se. Páran, akik kint voltak az állomáson és szintén utazni akartak, csodálkozva látták, hogy apám összekarolva sétál velem. Köszöntek neki, ő fogadta az üdvözléseket s azt mondta nekem:

— Ezek nem szeretnek téged. Azt hiszik, könnyelmű vagy és züllött. Sokat uszítanak engem ellened.

S mikor bejárt a vonat, megállt előttem, csaknem fejjel volt magasabb nálam, vállamra tette a kezét.

— Idehallgass, fiam, neked kell ezeket a dolgokat elintézned. Az irataim ott vannak az irodám íróasztalában, a bal alsó fiókban. Szerződés biztosítás... Milyen keveset hagyhatok!

És mindent elmondott. Hogy mi hol van, mi mire való, hogy a fizetése meddig jár még halála után, egyéb helyekről mennyi pénzt várhatunk, mennyi még a fajárandóság, a tej, a gabona s a lakásban meddig maradhatunk.

— Érted?

S még egyszer elmondta az egészet.

— Érted?

— Igen.

És sírtam.

— Ne sírj — mondta. — Mindenre el kell készülni s nem szabad érzékenykedned. Most te vagy a legidősebb férfi a háznál s csak anyádat kijátszani ne engedd.

Akkor megölelt. Kétoldalt megcsókolt.

— Isten áldjon meg, édes fiam.

Én visszaöleltem szorosan.

— Isten gyógyítsa meg, Édesapám!

Elindult a vonat s mint egy jeges döbbenet maradt vissza bennem, hogy apám homlokcsontja szinte egészen kihűlt s rajt a verejték is hideg volt.

Fél! — gondoltam. — Szegény!

S másnap egész délelőtt ott álltam a hegyen, Szombathely felé néztem, mert odament, szinte testben is ott voltam mellette s míg koncentráltan odaéreztem magam, mondogattam, hogy hallja meg:

— Itt vagyok! Itt vagyok!

Soha ilyen közel nem voltam hozzá, mint ezen a napon, mikor távol volt. S azzal mentem haza, hogy mindennek sikerülnie kellett, pedig akkor már vonaton ült édesapám és utazott hazafelé. Délután váratlanul betoppant azzal, hogy nem volt otthon az orvos, akihez ment, öt napot kellett volna rá várnia, hát ő inkább hazajött. De én láttam, hogy nem a várakozás miatt szökött meg. Én tudtam, hogy nem merte megoperáltatni magát, mert félt, hogy megtudja: rákja van és mikor megtudja, nem lesz mellette senkise. Félt egyedül belenézni a halálos ítéletébe és látni akart még egyszer bennünket.

— Meg különben is, mondok nektek valamit. Nem fáj az én gyomrom tegnap óta egy szemernyit sem. Nagyszerű csöppek ezek! Miért nem kezdte ez az orvos mindjárt ezzel a kezelést?

Tudta ő, hogy azokban a cseppekben morfium van? Azt hiszem, nem. S ha tudta, akkor tudatosan becsapta magát. Mi öleltük, örültünk neki; a kutyánk, eszét vesztve örömében, szinte a szájáig ugrált apámnak s ő csak egyre azt mondogatta:

— Milyen öröm! No de milyen öröm gyerekek! Hát szerettek engem?

Játékot kezdtünk vele, mint egy gyermekkel s ő játszott. Az egész délutánt elbolondoztuk. Ő csak fölnézett néha, megnézett bennünket, az ismert bútorokat, mosolygott:

— De jó köztetek!

S én úgy álltam mellette, hogy az életem édes kút volt és itattam belőle:

— Igyék édesapám! Igyék, kedves édesapám!

Így kellett volna mellette állnom akkor is, mikor meghalt. De mennyire másként álltam a halálos ágyánál! Milyen hidegen! Milyen gyalázatosan! Milyen közömbösen! Mintha egy idegen ember hagyatott volna öcsém karjaiba ott az ijedelmes ágyon és lehelte volna ki egyre halkuló lélegzettel a lelkét, míg én tárgyilagosan figyeltem a halált. Ó, sokáig mint a facsaró fájdalom fájt nekem ez a gyötrelmes viselkedés, míg végre eljutottam odáig, hogy nagyjában meg tudtam magamnak magyarázni és föl tudtam menteni magamat.

Csak azt kell még előbb elmondanom, hogy én hoztam apámat operáltatni Budapestre, a még órákig mozdulatlan test előtt végigéltem a gyermek minden fájdalmát, övé, azé a szenvedő és öntudatlan emberé voltam egészen s három hét múlva én vittem ujjongások közt haza, hogy megélt.

Abban az időben súlyosan egészséges voltam és korlátlanul fiatal. Testi épségemet egyetlen disszonancia sem zavarta s a lelkem, a képzeletem csordultig telve volt a csodálatos jövő igehirdető tartalmával. A realitásokhoz, gondokhoz, körülöttem történő nehéz és materiális mindennapokhoz nem volt semmi közöm, nem volt semmi vonatkozásom sem. Hitem volt csak és bennem az érzett ige, a földuzzadt, sok, fájdalmas és eszmei szépség. Egészen elvont életet éltem. Körülöttem levő dolgokat csak úgy vettem maradandóan tudomásul, ha azok intenzitásban s rezgésszámban elérték az állandóan megfeszített lélek izzását bennem. S mivel a legutolsó ilyen észrevevésem apám dolgáról az volt, hogy megoperálták és az orvos szava, hogy meggyógyul, én ebben éltem, ezt tudtam s a valóság dolgai ezzel simává intéződtek, bennem. Újból kezdtem élni a magam fűtött életét és ki se pillantottam belőle, noha naponta szemben ültem édesapámmal és naponta sokat beszélgettem vele. A jelenet, amely az elhalasztott operáció előtt kettőnk közt történt ott a szobában és az állomásra menet, elraktározódott és élt bennem, mint roppant melegség apám iránt, ott is álltam gyógyuló apám mellett, de életem csak abban a körben és addig a fokig volt lágy és érzékeny, valóság és belső élet csak addig egyezett, ameddig akkor, illetőleg az operáció és az orvos megmentő szava után eljutottunk s azon túl süketen és vakon álltam a dolgokkal szemben, egyszerűen nem tudtam követni az eseményeket: nem láttam őket. Egyetlen húr nem volt bennem apám halálára. Nem voltam elkészülve rá s olyan lehetetlennek tartotta, mint hogy egyik pillanatról a másikra én essem össze. Apámat az én világomban megmentették és noha naponként szemben ültünk: nem vettem észre, mi történik vele. Ez a tulajdonság ma is megvan bennem. Valami izzó belső történés, például napokig, hetekig, vagy hónapokig tartó írás alatt olyan tökéletesen le tudok zárulni a környezetem számára, mintha ezer kilométernyire élnék innét. Látom, de tulajdonképpen nem érzékelem őket, az az állapotuk van bennem valóságként, amelyet lezárulásom előtt láttam s ha hirtelen mégis felrántanak és cselekednem kell, részt kell vennem az életükben, úgy cselekszem, mint egy idegen s csak idő múltán tudok a régi és igazi valómmal köztük lenni.

Apám halálakor is ugyanígy voltam. Mikor legutóbb körülnéztem, még az volt a valóság, hogy apám a gyógyulás útján van. Egy percig se tudtam hinni a halál lehetőségében s mikor hirtelen haldoklása rámtört nem voltam fölkészülve rá s egy szinte álmából felzavart idegen ember állott a katasztrófa előtt.

Mindez azonban csak az egyik rész. A másik az, hogy fáradt voltam s a fáradt ember a legrosszabb ember, mert a fáradt ember a végsőkig önző. Apám az utolsó két hét alatt erősen köhögött. Nem tudtam én azt, hogy ez a köhögése jelenti a véget, mert tüdőáttéttel lépett fel és már csoda se segíthet, orvos járt rendesen a házhoz, ő se mondta és csak azt tudtam, hogy köhög, gyakran köhög, éjszaka sokszor szólít hol engem, hol anyámat, csak ezt tudtam és állandóan kialvatlan voltam, állandóan fáradt. Ez a köhögés belevette magát a fülembe, mint valami távolból jövő konok zaj, nem hagyott aludni, mert mindig vártam, mikor csattan fel újra s ha meg mégis elaludtam, a legszebb álomból rázott fel. Meggyűlöltem ezt a köhögést, mint egy hóhért, mint valami különálló személyt és sokszor kívántam az álmos ember rimánkodó kínjával: ó, csak hallgatna el! Csak negyedóráig hallgatna el, míg olyan mélyre süllyedt az álomban, hogy nem riaszthat fel többé! De nem hallgatott el, inkább mindig sűrűbb lett. Az utolsó időkben már nem volt öt perces szünet sem s reszkettem. Egy egészséges ember hogy köhöghet ennyit! Mert hisz egészséges! Testem a kialvatlanság tompa gyulladásaiban élt s egy éjszakáig tartó csendért bármi odaadtam volna. Istenem, ha most történnének előttem ezek a jelek, de tudnám, hogy mi van mögöttük, de tudnék jó, szerető, gyöngéd és kétségbeesett lenni! De akkor nem tudtam, az Isten akkor elvette tőlem, hogy a családdal együtt érezzek. Teli és fáradt életem nem ismerte fel a jeleket s a lélek nem tudott felhangolódni bennem.

Mindezek a megokolások nem mentségkeresések, csak adatok egy tény elé, magyarázatai egy szörnyű állapotnak, egy kegyetlen valóságnak, amelynek súlya sokáig irtózatosan nyomott, amely miatt sokáig utáltam magamat s amely miatt esztendőkig kétségbeesetten és hiába küszködtem a lelkiismeretfurdalással.

Azon a napon, mikor édesapán meghalt, reggelre kelve alig aludtam valamit. Fáradt voltam, a szemeim égtek s úgy vágtam neki a dolognak, amely a mindennapokból rám várt, mint egy lerázhatatlan kötelességnek, mint valami kényszermunkának. Lehet, hogy valami hülés is lappangott bennem, de ezt nem tudom bizonyosan. A vágott fa éppen aznapra fogyott el — apámnak állandóan nagyon melegre kellett fűteni a szobát — s öcsémmel, aki tizennyolc éves lehetett akkor, nekiláttunk a fűrészelésnek és a fahasogatásnak. Minden tagom nehéz volt, a munka nehezen ment, de valami versírásnak is a közepén voltam, hát iparkodtam, hogy minél előbb túl legyek a dolgokon. Az öcsém komoly, objektív látású, kemény gyerek volt, apámon, aki ideálja lehetett, nagy szeretettel csüngött s ahogy a bak másik oldalán velem szemben húzta a fűrészt és csöndesen dolgozott, egyszer csak megállt a munkában s azt mondta:

— Édesapánkkal valami komoly baj van. Szedjük össze magunkat, mert én azt hiszem, szegény nem sokáig viszi. Napok óta figyelem már s úgy látom, az utolsó idejét éli. Te vagy az idősebb, beszélj vele szépen, te értesz a szavakhoz és vedd rá, hogy hívattassunk hozzá papot. Én nem tudom megtenni — mondta és kínjában csikorított a fogán — mert én itt mindjárt mindent összetörök.

S állt előttem csontos, az enyémnél sokkal markánsabb arcával.

— Mit mondasz? — kérdeztem tőle hitetlenül.

Nézett rám a szép szürke szemével, szeretett engem, máig is tűzbe menne értem, úgy szeret, de akkor valami harag volt az arcán, kis utálat és valami idegenkedés.

— Beszélj vele — mondta szinte parancsolólag —, hogy hívathassunk hozzá papot.

Én álltam vele szemben és lefricskázta.

— De bolondokat beszélsz! — mondtam neki. — Mi van veled? Nem látod, hogy gyógyul?

— Nem — mondta. — Te éjszakánként alszol és nem látsz semmit. Éjszaka alszol, nappal írsz, meg kint jársz, azt hiszem szerelmes vagy, neked fogalmad sincs a dolgokról. De én hallom, amint köhög és látom, hogy napról napra fogy.

Ez burkolt szemrehányás volt, támadás s engem elfogott a düh.

— Hallgass! — mondtam. — Semmit se értetek a dologhoz! Hát ki volt vele az operációnál? Te vagy én? Ki beszélt a professzorral? Te vagy én? Kinek írtak elő mindent és kinek mondták meg, mit kell csinálni? Neked vagy nekem? Ostobaság! Hogy képzelitek, hogyha valakiből kivágnak egy tenyérnyi szétesett rákot, az máról holnapra rendbejön? Beszéltek és beszéltek és minden lépésnél kétségbeestek, mert apám nem emelget még súlyzókat és eszik meg egy sonkát. Nekem odafent megmondták, hogy legalább három hónap, míg rendbejön. Hol vagyunk még! Éppen a felén! és én se alszom! Ne félj, én se alszom!

Így beszéltem. Egy pillanatra sem ébredtem meg. Az öcsém csodálkozva bámult rám.

— Édes bátyám — mondta olyan hangon, mintha valami ismeretlen csoda lennék — hát nem látod? Vagy csak becsapod magadat?

— Eh — mondtam — dolgozzunk. Nincs értelme ennek.

— Csodálatos! — mondta az öcsém. Nem hiszed. Jó. Hát akkor majd édesanyánk.

És fűrészeltünk. Bennem mind az fájt, hogy az öcsém azt hiszi, én aluszom. Elvégeztük a munkát, én széthasogattam, behordtam a fát és elmentem, mert valóban: találkám volt délelőttön.

— Kezét csókolom édesapám —mondtam és az az ember feküdt előttem, akit hazahoztam —, tizenegyre hazajövök és megvágóm a tésztát nekünk, meg elkészítem édesapám ebédjét.

Mert én vágtam akkoriban a tésztát. Anyám mindig ott ült apám mellett, beszélgettek s leginkább én készítettem el apám előírt ebédjét is. Ebben az időben tanultam meg jól főzni. Elmentem és tizenegyre visszajöttem, megvágtam a tésztát, megfőztem édesapám ebédjét és énekeltem. Ezt a munkát szerettem és mindig énekeltem közben.

Beadtam az ebédje és ettünk. Apámnak én segítettem, én tartottam ültében a tányért előtte s akkor vettem észre, hogy a szoba tömjénszagú.

— Mi az? — kérdeztem. — Miféle szag ez?

Apám mély, bátor, tiszta szemmel nézett rám. Szeme alatt nagy barnaság volt és arcán valami tiszta fény.

— Meggyóntam, fiam — mondta. — Nagyon jó volt. Régen meg kellett volna tennem, azóta sokkal könnyebben érzem magamat.

A plébános volt ott, magas, csontos arcú, tiszta pap, meggyóntatta, míg én találkán jártam, megáldoztatta, föladta rá az utolsó kenetet — ó, azóta szeretem ezt az aszkéta arcú papot, mindig nagyot köszönök neki, ha otthon vagyok, szeretnék egyszer elmenni hozzá, fölmondani neki őszintén az életemet s mikor rám jön a vágy, hogy éljek a szertartásokkal, mindig őt képzelem magam elé, neki tudnék meggyónni, a bajaimat felsírni, egyedül csak neki, aki apámat útravalóval látta el, istennel és az arcát fénnyel — de akkor azt mondtam, tárgyilagosan és mint egy kezelő orvos:

— Ha édesapámnak ez megnyugvás, akkor valóban jó, hogy megtette. Néha csodákat művel az ilyesmi.

Apám nézett rám és nem tudom érezte-e a halált és így sértette-e a beszédem, vagy az élet ígéretét olvasta ki szavaimból és hitt nekem? Nem tudom. Ő már akkor mindenesetre nyugodt volt és bölcs és nagy, hisz az a legnagyobb dolog a mi vallásunkban, hogy szépen, nyugodtan és Istenhez térve tudunk meghalni a szárnyai alatt. Hogy az utolsó pillanatban el tud nyomni minden kétkedést és fénybe megy bele az ember, fényes országúton be a mindennel kibékítő mennybe, ahol várják az embert, úgy képzeli, várják és fogadják:

— Megjöttél, öreg Dallos Sándor, Sándor és Ferenc fiaid apja?

— Megjöttem.

— Fölvetted az utolsó szentségeket?

— Fölvettem.

— Megbékültél mindenekkel?

— Megbékültem.

— Látod, milyen jó ez? Gyere be szépen és mosolyogj velünk.

S az ember belép a fénybe, amely az örök Istent és a szelíd Jézust körülveszi és — mosolyog. Ez a mi hitvallásunk. Hazamegy az ember. Nem megsemmisülni megy, hanem élni és mosolyogni.

Lám, apám máris aludt. Szelíden aludt, nyugodtan, tiszta arccal, mint egy gyógyuló. Nem köhögött. Érdekes, egyáltalában nem köhögött, mintha a szentség a mellére szállt volna s bent a gennyesedő tüdőt rendbe hozta volna. Aludt. Öcsém kerülte a tekintetemet, anyám a csöndben olvasott. Abból a leánykori imádságos könyvéből olvasott, amelyet apám áldatott meg neki még ismeretségük elején, nem tudom, Lourdesban-e vagy Rómában. Abból az imádságos könyvből, amely apám régi érintését viselte magán és régi, leányi vágyakozások emlékeit apám után. Mindez most tolul itt emlékezetembe, akkor nem volt különösebb jelentősége neki. Öcsém arca kemény volt és nemes; tiszta, szép férfiarc. Sokkal idősebb és határozottabb, mint ami korához képest járt volna neki. Én az asztalnál ültem és elmerülten írtam.

Így jött el a délután és így jött el az este. Szép békésen folyt az élet s kívülről mintha valami szelíd, jó tenger locsogott volna a fal tövében. Valami jó, barátságos és mesékkel teli tenger. Anyám behozta az uzsonnát, később belepett mindent a szürkület, átpuhult a szoba, aztán az ispán-majorban (ez volt a neve) vontatott, elzengő hangon kiáltani kezdett a tehenes, hogy megfejt, lehet menni a konvenció-tejért s ablakunk előtt megindult a majorbeliek vándorlása. Hozzánk is benyitott az öreg cselédasszony, aki a tejjárandóságunkat szokta hazahozni, levette a konyhában a polcról a kannát, csörrent az edény, aztán csukódott a konyhaajtó és csönd lett. Nem gyújtottunk ki. Nagy csillagok jöttek az égre, azokat néztem. Apám feküdt, felébredt és a másnapi ebédet beszéltük meg.

Minden ment a rendes kerékvágásban.

nem tudom, hány óra lehetett, hat vagy hét, de már alig szűrődött be valami derengés az ablakon s ahogy a tűz búgott a kályhában, az olyan volt, mintha valami nagy hajón utaznánk, mikor egyszer csak két szó között fuldoklani kezdett a sötétben apám, nem kapott levegőt és olyan hang jött a torkából, mint mikor egy keskeny, de mély gödör vizet nyel.

— Mi az? — kiáltottam fel. — Mi az?

Odarohantam az ágyhoz, anyám nyomban kigyújtott, én fölkaptam fektéből apámat és rázni kezdtem. Ijedten. Durván. Szinte eltörtem. Most azt hiszem, azért ráztam akkor úgy minden erőmből, mert azzá a valósággá akartam rázni, aki bennem élt.

— Mi történt?

Akkor pillantottam meg. Egy sápadt, verejtéktől elöntött, teljesen idegen arcra esett a tekintetem. Egy gyámoltalan, elesett, személytelen arcra. Igen, a halál rajta ült, kezdte birtokba venni már. Azt hiszem, akkor veszítettem el magamat s ekkor szakadt meg a kapcsolat először köztem és haldokló apám között. Mikor láttam: haldoklik. Mikor láttam: itt a vég. Hihetetlen volt. Idegen dolog. Nem tudtam érzéssel követni a rohamot. Kihűltem. Egyszerre mintha egy csillagról néztem volna. Okos lettem. Csak gép, agy, gondolat, matematika. Vezényeltem az öcsémnek:

— Szaladj az orvoshoz! Mondd neki, hozzon magával kámforinjekciót!

Tudtam, még diákkoromból tudta, hogy ez a szer való a légzési nehézségek ellen.

Az öcsém szaladt, én dörzsölni kezdtem apám szívét és aztán a tarkóját hátul. Amilyen hirtelen jött a fuldoklási roham, épp oly hirtelen el is múlt. Csak a kezdet volt.

— Tessék — mondtam. — Nem veszedelmes.

De valami ijedelem maradt bennem, valami figyelő hidegség. Lefektettem apámat s ültem.

— Mi történt, édesapám?

— Nem kaptam levegőt — mondta csöndesen.

— Semmi — mondtam. — Előfordul.

De olyan voltam, mint egy ember vasból és jégből. Nem én voltam. Én ott tartottam, hogy apám gyógyul. Nem voltam készen semmire és csak lestem ott. Az arcát lestem. Összehúzott szemmel és egyetlen rezdülés nem kerülte ki a figyelmemet, de az érzésemig, a belső valómig semmi nem hatolt. Bent lezáródtam. A pulzusát fogtam.

— Rendes.

Zokogni kellett volna akkor, felordítani:

— Édesapám!

Mert múlt el. Haldoklott. Már lassan ment elfelé és már alig volt valami idő, amit köztünk tölthetett. De ebből nem éreztem semmit. Egyetlen ilyen húr nem mozdult meg bennem. Nem jutott eszembe ezek közül semmi se. Csak ültem. Aztán jött az orvos, injekciót adott apámnak, receptet írt és én láttam rajta a szer nevét: uretán. Hogy ezt labdával a végbélbe adjuk be. Jó. Mentem a patikába és mondtam: uratán. És a patikus nézett rám csodálkozva, hogy ezt csak így mondom s hogy ilyen nyugodt vagyok.

— Legyen erős — próbálkozott felém. — Ez...

— Igen — mondtam és most jövök rá, hogy untam az egészet, teher volt és kérdeztem tőle valami hétköznapi közömböset, talán azt, hogy kik vannak alsóspartin nála. Nem tudom. De szörnyű lehettem. Valami rémületes idegen. A gyógyszerész csak nézett.

— Mi van magával?

— Jó éjszakát.

Hazamentem, az orvos utasításai szerint beadtam a gyógyszert, de a hanyatló szervezet már nem bírta meg. Apám szomorúan mosolygott.

— Hiába...

Keményen mondtam:

— Ugyan! Nyugalom!

Küzdöttem? Igen, azt hiszem, küzdöttem. De nem úgy mint egy gyermek. Nem. Mint egy orvos. Hideg és jégtiszta aggyal. A szervezetet figyelve. Nem szörnyű?

Apám nem szólt, csak nézett engem és aztán lassan elfordította rólam a tekintetét. Megnyálazta nyelvével a szája szélét és azt mondta magának hangtalanul, csak a szája mozgásáról olvastam le:

— Tudtam...

Élesen láttam. Biztosan. Azt mondta. Csalódott bennem az utolsó pillanataiban is. Aztán anyám keze után nyúlt, aki ott térdelt mellette, megfogta és mosolygott. Olyan volt ez a mosoly az arcán, mint egy bágyadt, irreális rajzú szirom.

— Jolánka!

És aztán csak anyám kezét fogta. Csak ő maradt neki. Vele kezdte és vele végezte. Hogyan lehet, hogy még most sem ébredtem fel? Hogy nem ordítottam fájdalmamban, mint egy állat, hisz annyira szerettem? Hogy nem tudtam neki még egyszer megmutatni magamat, hogy magával vihessen? De nem láttam s nem éreztem. Csak hideg agy, precíz ideg voltam. Ó de fáradt, de szörnyű fáradt voltam! Csak vége legyen már! Vége! Csak nyugalom jöjjön már! Nyugalom! Csend! Semmi! Béke!

Kimentem gépiesen, hogy megint küldjek az orvosért. Aztán visszajöttem.

— Nos?

Akkor már apám nyugtalan volt, az arca ijedt. Hófehér és ijedt. Féltenyérnyi nagy, barna árnyék a szeme alatt. A halál barnája. De erről az ijedtségről, erről a változásról az öntudata még nem tudott. Ez a sejtek, az anyag ijedelme volt. Az anyagé, amely még kapaszkodott.

— Ültessetek fel — mondta.

Aztán az öcsémhez fordult, nem hozzám.

— Támassz meg, fiam...

Felült és nézett. Már nem az volt, akit felismertem. Már más volt. Valami fenséges idegen, másvilági idegen, valami messziről jött, különös vendég. Öcsém a két karjában tartotta, ölelve hátulról, én mellette álltam, anyám tőlem balra térdelt és még mindig fogta apám balkezét. Az óra ment, a lámpa sercegett, kint teljes fénnyel világított a hold s a házunk előtt elfutó telefondrótok olyanok voltak a fényében, mint valami idegpárok, amelyek szisszenő irammal rohannak át a világon. Éjjel volt Tíz perccel féltizenegy előtt. Apám ült és nézett a lámpába.

— Érdekes — mondta egyszerre egészen érthetően, mint ahogy máskor szokott beszélni s a hangja tűnődő volt.

— Milyen különös...

Elhallgatott s mi vártuk, hogy a mondatot befejezze. De nem fejezte be, csak mozdulatlan szemmel nézte a lámpafényt.

— Mi az, Sándor? — kérdezte édesanyám. — Mit akarsz?

Ránéztünk és akkor észrevettük, hogy már nincs öntudat a szemében. Anyám kiáltani akart, de befogtam kezemmel a száját és visszanyomtam a térdére.

— Csitt!

Megint az a rettenetes hideg tisztánlátás fogott el és csaknem összeeső fáradtság. Milyen szörnyű belső fáradtság!

Apám egyszerre valami állomások nevét kezdte kiabálni, aztán leesett a feje és szájából vékony, hideg nyál csurrant elő. Rá öcsém kezére, de ő nem vette el a kezét. Én apám pulzusát fogtam, amely egyre gyengült és anyám meredten engem nézett. Egy perc telhetett el így, akkor a pulzus megszűnt s én eleresztettem apám kezét. Anyám felsikoltott:

— Jaj!

— Csönd! — fenyegettem meg sziszegve, mert hallottam, hogy fel lehet kiáltani a halottakat s akkor nehezen tudnak végezni. — Ne kiáltsa fel!

S hirtelen eszembe jutott — milyen szörnyű az emberi agy! — hogy olvastam én valahol: mikor már a csuklón nem lehet érezni a szívverést, a nyaki verőéren, a carotison még kitapintható. A hüvelykemmel odanyúltam, megkerestem, megtapintottam. Semmi különös érzés nem volt bennem, csak fáradtság. A carotis még három-négy lágyat vert, aztán elállt. Akkor elvettem a kezemet apám nyakáról s mélyet sóhajtottam:

Ma éjszaka csönd lesz és alhatom.

Ezt gondoltam s ez verte az életemet esztendőkön keresztül. Ez a szörnyű gondolat, ez a gyalázatos, ez a rettenetes hideg és önző gondolat míg meg nem értettem, hogy nem én gondoltam el, hanem a testem fáradtsága és hogy egyáltalában ezen az estén nem én cselekedtem, hanem csak a test, hús, csont, agy, a meglepett ideg. Nem engedtem, hogy anyám hangosan sírjon, kívántam a csöndet. Apámat kiterítettük. És megállítottam az órát, mert tudtam, hogy szokás az ilyesmi. De ez se én voltam. Elmentünk még éjszaka koporsót venni, apámat felöltöztettük, lefeküdtünk, kialudtam magam, de ez a szörnyű állapotom akkor se változott. elmentem intézkedni a temetésről, megásattam a sírt, beszéltem a pappal, kántorral, hazajöttem és csak akkor, mikor megláttam a gyászpompába vont házat, a súlyos, fekete drapériákat, a nyolc égő gyertyát a koporsó mellett, fejnél a két lobogó kandelábert, a nehéz temetőszagú díszeket, a halál egész ősi ornamentikáját akkor roppant csak szét agyamon a szörnyű burok, csak akkor zuhant rám egész erejével a valóság és akkor hangosan zokogni kezdtem, mint egy asszony. Aminek el kellett volna osztódnia hetekre vagy hónapokra, ha nyitott szemmel járok, aminek lassan kellett volna átgyúrnia értelmemet és életemet, az most mind egyszerre, egyetlen pillanat alatt vonat meg, mint mikor egy ember átalussza vagyonának pusztulását és csak arra ébred, hogy nincsen semmije.

Ilyen voltam.

Bementem a halottas szobába, fölhajtottam a szemfödelet s a gyertyák pislogó és a kandeláberek elsuhanó, szélszerű fényében ott feküdt előttem apám. Keze összekulcsolva a mellén, rajt egy barna gyökérből faragott olvasó, arca visszakapta ismerős, régi vonásait, haja ezüstben csillogott, arca sima volt, szinte üde; nemrég járt ott a borbély, aki holtában megborotválta. Ha nem lett volna az egész arc olyan mozdulatlanul viasszerű s a lehunyt szemhéjak nem lettek volna olyan nehéz, kékkel árnyékolt sötétbarnák, azt lehetett volna hinni, hogy csak aluszik. Huszonhat évvel ezelőtt készült, szép vőlegényruhája volt rajta, hófehér kemény gallér, nyakkendő, a ruha ujjaiból vakító kézelő látszott ki s a test, amely annyit szenvedett s amely a hosszú betegség alatt olyan ijedelmesen lefogyott, ebben a világias, holtához annyira nem illő öltözetben — sajnos, vallásunk nem ismer külön halotti öltözetet — olyan volt, mintha finoman és gúnyosan mosolyogna. Mosolyogna itt mindene és lesné az élőket, hogy mit csináltak körülötte. Olyan volt, mintha lezárt szempillái alól nézne s belül remegőn kacagna az én kétségbeesésemen.

— Édesapám! — mondtam úgy, mintha élőhöz szólanék.

S egyre csak úgy tetszett, mintha mosolyogna, mintha kicsúfolna s mintha a szája szélén gúnyos szöglet rajzolódna ki. Mintha azt mondaná:

— Nos, fiatalúr, erre nem számítottunk? Különös dolog, mi? Kicsit különös!

S én szorongva megint szólítottam:

— Édesapám!

S most egyszerre magam előtt láttam őt, amit ölbe kap kicsi koromban, amint gondolkodva és szeretettel igyekszik elűzni a félelmeimet, amint a jeles bizonyítványokat ragyogó arccal olvassa, amint később egyre elkomorul, mert egyre siklom ki a kezéből s amint ez a komorság mind szomorúbb lesz, mind fájdalmasabb, mind mélyebb barázdákat vág az arcára s amint ez az arc elváltozik egész addig, hogy azt mondja elforduló tekintettel...

— Tudtam...

— Édesapám! — kiáltottam fel és közelhajoltam hozzá, hogy az arca óriásivá szökkent a szememben s mintha nagyítón keresztül néznék, tisztán láttam rajt a bőr durva recéit, az archajlatokat, melyekből a borbélyszappan ismert illata áradt és az alsó szájszél tömött, szinte aszfaltszerű kékjét, amelyről a haláltusában apró, száraz bőrcafatok tépődtek fel, az egész rettenetes összeomlást, amelyet közelről ez az arc mutatott; az oszlás megkezdte már finom, hangtalan munkáját. Kétségbeestem.

— Édesapám, ne haragudjék! Édesapám, értsen meg engem! Édesapám, én itt vagyok, én itt állok és sírok, édesapám!

S eszembe jutott, hogy nem tudom mióta nem csókoltam meg. Nem, mert — egyszerre emlékeztem rá — valami halk és soha ki nem mondott idegenkedés, az ép test ösztönének öntudatlan, rémült idegenkedése tartott vissza — hát a testem, a sejtjeim titokban mégis tudták az egészet — s most egyszerre jóvá akartam tenni mindent, ráborultam a szájára, megcsókoltam, egész testem tiltakozott ez ellen, a sok ostoba, barom ideg borzadt, de megcsókoltam újra és újra, a száját, két arcát, homlokát és aztán a rózsafüzérrel átfont kezét, a bal kezét, amely az asztalnál mindig előttem pihent, amelyet talán jobban ismétlem, mint az arcát és amely a legutóbbi összebékülésünket is közvetítette.

— Bocsásson meg nekem!

Talán egy óráig is bent lehettem és egyre sírtam. Ez a sírás valamit kihozott. Valamennyire megkönnyebbített. Összerázott, élővé tett és olyan eltéphetetlen kapcsolatot teremtett köztem és apám között, amely máig is fennáll, halálomig fenn fog állani s amelyet pillanatnyi szünet nélkül érezvén, esztendők múlva, mikor már a próbákat megfutottam, az jutott eszembe: egész életünkben csak az hiányozhatott, hogy egyszer jól és őszintén kisírjam és meggyónjam magam édesapám előtt. De ezt valahogy sohase tudtam megtenni. Egyetlen nagy alkalom lett volna rá, mikor azon a téli hajnalon az állomásra kísértem és olyan közel voltunk egymáshoz, mint talán életünkben soha, de akkor belőle buggyant elő a vallomás, talán az egyetlen dolog, amelyet anyámnak sohase mondhatott el, amelyhez férfi és legbizalmasabb pillanatában a fia kellett, akiben megérezte a megértő hasonlóságokat s én akkor már nem beszélhettem. S úgy adódtak mindig a dolgok, hogy felnőtt korunkban sohase tudtuk egymást eléggé megközelíteni. Pedig szerettük volna s így annál keservesebb, hogy alig-alig lehetett még a földön két egymáshoz annyira hasonló férfi, aki egy fedél alatt lakott, apa és fia volt, szerették egymást, kívánták egymás közelségét és véletlenek, dacok, gyávaságok és rosszul sikerült alkalmak miatt olyan távolra kényszerültek volna egymástól, mint apám meg én.

Visszahajtottam a szemfödelet, azon keresztül megcsókoltam még egyszer apám kezét s kiléptem a halottas szobából. Arcom forró volt, a kezem remegett s mikor kint megpillantottam anyámat, akiről egyszerre láttam, hogy végighallgatta apámnak mondott vallomásomat, megint sírva fakadtam.

— Édesanyám!

Ő odajött hozzám, megölelt, Cirógatta a fejemet s azt mondta:

— Sírj csak, fiam! Ez kell!

Öcsém ott ült száraz szemekkel a fotelben, a testvér kitárt mélysége volt az arcán, egész testében reszketett, hogy sírni tudjon, de tőle meg a könnyeket vette el az Isten. Minden fájdalma megvolt, csak sírni nem tudott, mint ahogy általában mindig az hiányzik, az árnyalatnyi többlet, ami legjobban kellene az embernek. De arcán ott volt a legmélyebb és legkinyitottabb testvériség, úgy, hogy beletakaródzhattam volna, mint valami illatos és meleg lepelbe.

Így halt meg édesapám s így kellett váratlanul abbaszakítanom a készülődésemet és nekivágni a vándorútnak akkor, mikor nem számítottam rá. Többé leszek, ha a készülődésre szánt három évet otthon eltölthetem? Jobban felkészülve indulhatok neki az utamnak s az otthonnal, élő apámmal a hátam mögött minden szebb s igazabb lett volna? Nem hiszem, sőt éppen az ellenkezőjét hiszem.

Mert minden, amit addig éltem, elmélet volt és lelki lángolás, testem töretlen volt és lelkem megalázatlan: személyemben érintetlen voltam. S én azt hiszem, testnek-léleknek össze kell zúzódnia, minden igéért meg kell szenvednie és minden igét és minden fogalmat önnön életével kell megélnie, hogy ki is mondhassa őket. Én azt hiszem, addig nincsen semmi és nem történhetik semmi komoly dolog, míg a lélek épülete, amellyel az ember elindult, teljesen össze nem omlik, porig romokban nincsen s az ember, aki össze-vissza halmaz alatt hever, lassan újra nem építi magát a romok köveiből. Ugyanazokból, amelyek előbb is alkották, de minden mozdulatában a megszenvedettség és az alázatosság mozdulatával s téglát úgy rakva téglához, hogy arcát érintse valamennyihez s a köveket úgy rakja egymás fölé, mint feje párnáit, amelyeken már szenvedve nyugodott.