Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám · / · Bálint György: Jegyzetek a pátoszról

Bálint György: Jegyzetek a pátoszról
2.

Hogy mi a különbség a pátosz és a pátoszmentesség között, azt talán egy példa mutatja a legjobban. Vegyünk két hasonló tárgyú jelenetet, két magyar elbeszélő költeményéből, a Buda halálá-ból és a Két szomszéd vár-ból. Mindkettő ugyanazt írja le, halálos párviadalt két gyűlölködő ellenfél között. Arany így mondja el Etele és Buda végső harcát:

Etel is szó nélkül, csak ölü-sirással
Ránt ellene szablyát; küzdenek egymással;
Messze a viadal késő zaja csattog;
Nézi a két tábor fölöttük, alattok.

Ott nem az Istenkard által Buda vívik,
(Kezében acélja csak acél tudnillik;)
Emberül ő harcolt maga emberségén;
Bajnok vala ifjan s bús élete végén.

Harmad szeren amint zúdultanak össze:
Etel Buda kardját kiröpíté messze;
Odalőn az; testét veszni hagyá hátul
megfutva halálnak mereven arcátul

Még egyszer üvöltvén, Etele szökellik,
Vállközön a kardját belemártá mellig;
Arccal, Buda ki volt, a porba merüle,
Iszonyú csendesség fagya meg körüle.

Izzó és drámai dolgokat mond el ez a néhány strófa, de hangjában mégis kevés az izzás és a dráma. Kiegyensúlyozottan, hűvösen írja le a testvérgyilkosságot Arany, egyenletesen és közvetlen hangon. A tökéletes mesélő hangja ez, az esemény fölé emelkedő nagy elbeszélőé, aki a legtragikusabb pillanat feszültségében még zárójeles magyarázó mondatot is iktat leírásába, jelezvén, hogy Istenkardja Buda kezében csak közönséges acél, melynek csodatevő erejére ebben a válságos percben nem számíthat. Nézzük, hogy ír le Vörösmarty egy hasonló esetet, a két szomszédos vár megmaradt két vendetta harcosának végső leszámolását:

Megrettent a készületet sejdítve s hiúzként
Félreszökött Tihamér s a halált kikerülte; utána
Kardját másodszor megemelve siet vala Káldor,
S hogy diadalra jutand, ébredt bizodalma, de hónaltt
A fölemelt kar alatt sérté meg Sámson az űzőt;
És sűrűen omlottak ütései; mint az eső jég
A vert ház tetején, hangzott szakadatlan az ős kard
Ellensége vasán s tagjait megtörte. Kifáradt
S nem viva már Káldor; sajgó jobbjában az éles
Kard hatalomtalanul maradott s viadalmát
Végzé a győző az acélt torkába merítvén.
Elhullott Káldor s habzó hörgéssel akarván
Átkos imádságot s kérelmet mondani, elhalt
A gyászok szerzője s kinyúlt a sági fenyéren.

Nyugtalan, zaklatott leírás ez, az olvasó úgy érzi, maga is részt vesz a harcban, vele történik. Bekapcsolódik az esemény lüktető ritmusába, szubjektív ügyévé válik, mint a zene. Arany leírása festői és plasztikus, — apollói; Vörösmartyé zenei, — dionizikus. "Mint az eső jég. A vert ház tetején, hangzott szakadatlan az ős kard Ellensége vasán" — ebben a mondatban a szavak is kopognak könyörtelen monoton ritmusban, mint a végzet. "Hatalomtalanul maradott" e két szó zenéje érezteti az elomlást, az összecsuklást, a tehetetlenné válást. Arany leírása mindent megmutat és megmagyaráz, Vörösmartyé belehipnotizálja lelkünket az esemény hangulatába. Arany leírása pátoszmentes, Vörösmartyé patetikus. Arany többnyire csak balladáiban válik patetikussá, ezekben a kicsiny és mégis hatalmas remekművekben, melyek sokkal közelebb állnak a tragédiához, mint az eposzhoz. Vörösmarty még nagy eposzaiban sem epikus, bármit ír, mindig sajátosan tragikus költő. Az ilyen pedig gyakran találja meg a pátosz hangjait; gyakrabban és törvényszerűbben, mint az epikus. Az igazi epikustól alapjábanvéve idegen a pátosz. Hiszen a megrendülés hangja ez, válsághang, tragikus konfliktusok hangja. Az eposzé más: bölcsebb, közvetlenebb, harmonikusabb, még ha fájdalmas eseményeket mond is el. Ilyen az eposz világa is, mint ahogy egy németül író magyar esztéta jellemzi nagy tanulmányában a Theorie des Romans-ban: "Tágas e világ, de mégis olyan, mintha az otthonunk lenne, mert a tűz... A lélek ha kalandozni indul, nem ismeri még a keresés igazi kínját és a megtalálás igazi veszélyét; nem tudja még, hogy elveszítheti önmagát és önmaga keresésére kell indulnia... A lélek még nem fedezte fel magában a mély szakadékokat, melyek zuhanásra csábíthatják, vagy felhajszolhatják úttalan magasságok felé... Az istenség... úgy áll az ember mellett, mint apa a fia mellett és a cselekedet a lélek köntöse, mely tökéletesen ráillik." Ilyen az eposz világa e meghatározás szerint. Mi szüksége lenne pátoszra e boldog és kiegyensúlyozott világnak, melyben nem kiált fel megrendítő ritmusban a lélek szenvedélyes szenvedése? E kiáltás jellegzetesen tragikus; abból a korszakból való, mikor a lélek már megismerte magában a végzetes szakadékokat, mikor az ember bizonytalan harcban áll az istenekkel és önmagával. A meghatározás csak a homéroszi világra illik tökéletesen, de a történelem később is teremtett többé-kevésbé epikus korokat, mint ahogy teremtett legalább annyiszor tragikusokat is. És mennél tragikusabb egy kor, annál gyakrabban szólal meg patetikusan. A szánalom és a félelem felkeltésének művészete a tragédia, Arisztotelesz szerint s még hozzá úgy kell felkeltenie ezeket a fájó indulatokat, "hogy csupán hallgatva is összerázkódjunk". Az előbb bizonytalannak és nehéznek mondtam a pátosz meghatározását: itt mindenesetre megkaptuk a pátosz szerepének, jelentőségének hiánytalan összegezését. "Csupán hallgatva is összerázkódunk" tőle, nemcsak szemléljük, hanem át is éljük amit elmond, mert a lelkünk legmélyén, ama bizonyos szakadékokban érezzük, hogy rólunk van szó tulajdonképpen, mindig rólunk van szó, amikor valamilyen indulat vagy tett szabálytalansága és fájdalma kiált fel az ellenséges istenek felé. Szabálytalan és fájdalmas tettek és indulatok, ellenséges istenségek világa a tragédiáé. "Az ő világa nem a jelenségeké, — írja Babits Mihály Aiszchyloszról — ő lefelé ás, a mélységbe, ahol az erkölcsi dilemmák lakoznak. Megmutatja a legborzasztóbbat, a végletest. Íme a legmélyebb emberi szakadék... Az ember egyedül maradt egy idegen világban. Először megdöbben. Aztán kezdi körüljárni önmagát, mint egy szigetet. Aiszchylosz: a sorsára rádöbbent ember lírája. Szofoklész már nem annyira líra. Ő már kívülről néz és körüljár s döbbenés helyett csodálkozik." A tragédia a válságok műfaja és a pátosz a válságok hangja. "A szenvedés tanítja megismerésre az embert" — mondja Aiszchylosz és egy mai pesszimista filozófus, Giuseppe Rensi ebben látja a tragédia lényegét. És akit a fájdalom tanított meg gondolkozni és közölni, az nem kerülheti el időnként a pátoszt. Mert bármit írjon is le, bármennyire fölötte álljon is az anyagnak, mégis köze van hozzá, részt vesz benne. Megfigyeli az életet, ez természetes, — de közben megrendíti az élet. Az olvasóval ismeretet közöl, de egyben átviszi rá a maga megrendülését. Megfigyel és leír a tragikus író — de mennyire másképp, mint az epikus. Legtárgyilagosabb szavain is átüt időről időre a pátosz, mert maga is összerázkódik attól, amit lát és "csupán hallgatva is" összerázkódik vele együtt a közönség.