Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám

Nagy Adorján: Ifjúság és színház

Der Meister eines Baues gräbt den Grund
Nur desto tiefer, als er hoch und höher
Die Mauern führen vill Goethe...

A film hatalmas lendületű előretörése, a rádió felfedezése, tökéletesedése óta minden társaságban, ahol színházról csak szó került, mindig akadtak ketten-hárman, akik több-kevesebb hozzáértéssel, rokon- vagy ellenszenvvel, meghúzták a színház felett a lélekharangot. És igaz: volt olyan színház, amelyik megbukott, de volt nem egy százas szériákban sikereket arató színház is. És a vita elcsendesedett, vagy inkább szakértő térre terelődött át és ma már, mintha a Technikának két gyermekét, filmet és rádiót az örökbefogadó Színház lassan-lassan szabadjára engedné, hogy most már egyedül és önállóan folytassák a maguk útját.

A színház életképességének vitája valahogy önmagától intéződött el, de a vita szavai, a lélekharang kongása, az életveszedelem szuggesztiója behatolt a színfalak közé és hajsza indult a közönség kegye, vagy, ha úgy tetszik: a kenyér után. Az írók minden színpadszerű ok nélkül százfelé tagolták sokszor nagyon is rövid mondanivalójukat; a rendezők "ötlábú borjút" keresve törekedtek kápráztató, keresettnél keresettebb színpadképek, nyakatekert ötletek után; a színházak gazdasági irányítói bérletrendszerekkel, hangzatos kommünikékkel, jegyirodákkal dolgoztak és a színészek — ez a legbefolyásolhatóbb emberfajta — szintén kivették részüket a harcból, talán a legegészségtelenebb módon: minden reményüket a pénzbe vetették és mintha az utolsó pillanatok kétségbeesésével egyszerre akarnának felhabzsolni mindent: "pendliztek", filmeztek, rádióztak, lehetőleg egyszerre, összeköttetéseket építettek ki, hogy nevük állandóan szerepeljen napilapok, színházi újságok hasábjain, hiszen minden leírt sor: reklám és a reklám: pénz...!

De bármennyire kétségtelen, hogy a színházi emberek felsorolt ténykedéseinek mindegyike, ha jóhiszemű is, ha pillanatnyi sikereket eredményező is, egyben bomlasztó és a színház lényegére törő erőket is rejt magában, a legalaposabb érvelés is csak pusztába kiáltott szó, ha máról holnapra akar változtatni a dolgokon. Mert például: hiába mondaná bárki is a reggel 6 órától fél 10-ig egy filmműteremben, 10 órától 2-ig a színházban, délután 3—5-ig a rádióban próbáló és este valamelyik színházban fellépő sztárnak, hogy már évek óta sablonba merevedett, hogy ez a munka a fejlődésnek, az átélésnek (a színjátszás egyetlen lényegének) még lehetőségét is kizárja — hiába minden, ha este a kis kapunál tömeg várja! Más kérdés, hogy miért vár és milyen ez a tömeg?! Hogy a színpadi alakítás rendkívüliségét, nagyszerűségét ünnepli-e, vagy csak a napilapok és színházi újságok nyomtatott betűinek szuggesztiója állítja sorba őket?! A válasz felesleges. Hiszen ma már a közönség legműveltebb rétegében is alig akad, aki a szerző mondanivalóját a színész munkájától el tudná választani és ezért egészen gyönge vagy közepes alakítások is sikert aratnak, ha a színész "jókat mond". Vagy véletlen az, hogy kiváló esztétikusaink, pl. Kárpáti Aurél, olyan ritkán írnak tanulmányt egy-egy színészalakításról? És ugyanakkor a napilapok hasábokat szentelnek színészeink privát-életének. Vagy véletlen, hogy lemosolygott, "békebeli" ötlet: színészverseny rendezése valamelyik klasszikus szerepen keresztül?! Nincsenek véletlenek; íróink tollát — igazán hódolat a kevés kivételnek —, színházaink irányítását ez az egy szempont vezeti: mi kell a közönségnek?! és arra csak nagyon kevesen és nagyon halkan gondolnak, hogy ha mindig ez lett volna az irányadó: nem születtek volna meg Wagner remekei, Madách sohasem írja meg a Tragédiát és örök feledés borul Bánk Bán-ra...!

Viszont: öngyilkos rövidlátás azt állítani, hogy a színháznak nem kell megvívni a maga harcát: a színház, a film, a rádió elsősorban szórakozás és ezen a síkon mindegyiknek meg kell teremtenie, ki kell harcolnia a maga létalapját és nem lehet semmiféle elmélet elefántcsonttornyában ölbetett kézzel várni, hogy a ma még nagyrészt színházi eszközökkel dolgozó két konkurrens majd egyszer úgyis megtalálja a maga különálló útját, mert közben megtörténhetik, hogy a színházat és közönséget elválasztó hézag áthidalhatatlanná mélyül. Végre is: éppen napjaink bizonyítják, hogy intézmények nem maradnak meg csak azért, mert régiek, még ha akár évezredesek is! Igenis: harcolnunk kell a közönségért, mert közönség nélkül nincs színház és kell a közönség áldozatkész kegye, mert a színházhoz eggyel több dolog kell, mint a háborúhoz: pénz és szeretet! Már pedig ma a kis kapuk előtt várakozók tömege nem a színházat szereti, hanem a társadalom kedvenceit becézi, ha ugyanakkor a színész-alakításokkal szemben minden érzékét elvesztette és jóformán minden igényét feladta. Ennek az igénynek — szerintem a színház igazi szeretete alapjának — felébresztése, megteremtése, kiharcolása nem történhetik tüneti kezeléssel, pillanatnyi sikerekkel, hanem évekre terjedő céltudatos munkával.

Ebben a megállapításban már benne rejlik a helyes módszer meghatározása is: céltudatos munka, ha még oly rossznak tartja, sem rombolja le máról-holnapra a megszokott eljárásokat, a "tüneti kezelést", hanem lépésről-lépésre feleslegessé teszi. A világháború óta minden intézmény átmeneti időt él, éljen azt a színház is, de éljen és ne aludja át: készítse elő a jövőt. És mert senkitől sem lehet kívánni, hogy mentalitása máról-holnapra megváltozzék, hogy szórakozást találjon abban, ami nem szórakoztatja, forduljon a színház azok felé, akikben még semmi sem alakult ki, akik még szűzi őszinteséggel tárják ki lelküket a külső világ minden benyomása előtt: forduljon az ifjúság felé, neveljen magának új közönséget.

A gondolat köztudomásúan nem új: közel négy évtizede, hogy a nemzeti Színház minden esztendőben klasszikus ifjúsági előadásokat rendez, a múltban is, ma is táblás házakkal, az ifjúság nagy lelkesedése közben. Ezeknek az előadásoknak negyvenéves múltja, nagy népszerűsége jogossá teszi azt a föltevést, hogy a mai közönség zöme első színházi impresszióit ezeken az előadásokon szerezte. Már most: ha az utóbbi években egyre gyakrabban hangzott fel a panasz, hogy közönségünkben nincs komoly és kitartó érdeklődés éppen a klasszikus művek előadásai iránt, ha azt látjuk, hogy inkább a látványosságot keresi és értékeli, mint az igét, ha színészeink magánélete sokkal szélesebb érdeklődést kelt, mint alakításaik — akkor felmerül a kérdés, hogy nem éppen ezekben az első színpadi impressziókban rejlik-e a hiba?!!

A kérdést rövidesen eldönti, ha a klasszikus ifjúsági előadások születésének körülményeit, létrehozó alapelvét megvizsgáljuk: Wlassics Gyula báró, az akkori kultuszminiszter, a középiskolákhoz rendeletet adott ki, amelyben a képzőművészi érzék, képességek, ismeretek megalapozásának és fejlesztésének módjait írta elő. Rupp Kornél főgimnáziumi tanár, a "Tanulók Lapjá"-nak szerkesztője, lelkes cikkekben a színházra is alkalmazni kívánta a miniszteri rendeletben lefektetett gondolatot és kérte a Nemzeti Színházat, hogy délutáni előadásokon adasson el néhány klasszikus darabot, kizárólag az ifjúság részére. És a Nemzeti Színház 1899. április 5-én meg is kezdte az ifjúsági előadások sorozatát. A darabok kiválasztásának alapelvét Horváth Cyrill, kiváló irodalomtörténészünk, a mozgalom támogatása és kiterjesztése érdekében írott cikke világosan megjelöli: "aki látott egy kitűnő Bánk-Bán-t, Coriolánus-t, Tudós nők-et, Ember Tragédiájá-t és látta jól, az látott annyit, amennyire az iskolában sokat, igen sokat lehet építeni..." és Horváth Cyrillnek kétségtelenül igaza is volt: az irodalom tanításának felmérhetetlen értéket jelent a színházi előadás alátámasztása, nincs tanár, aki olyan világos és soha el nem mosódó képet tudott volna rajzolni, például Gertrudis királyné alakjáról, mint Jászai Mari, vagy akinek szava nyomán úgy sírt volna fel a magyar nép panasza, mint Újházy Tiborc-alakításában. Hogy pedig a tanítás szolgálatában hibátlan munkát végezhessen a színház, minden darab előtt bevezető eladásokat tartatott (az elsőt Jókai Mór mondotta), amelyben az előadó ismertette, méltatta az író, a darab jelentőségét, mondanivalóját stb. És bizonyos, hogy ezen a téren nem is volt semmi baj, csak az kérdés, hogy ezek az előadások és felolvasások szolgálták-e a színház szeretetét is, a jövő közönségének kiképzését?

Két tény figyelembe vétele pontos feleletet ád erre a kérdésre: a Nemzeti Színház — újabban a főváros is — minden évben értesíti az iskolákat, hogy milyen darabokat mutat be az ifjúsági előadások során ezt a hirdetést kiteszik a fekete táblára és a középiskolák 10—17 év közötti tanulói jelentkezhetnek, tetszés szerint, senkit sem utasítanak el, sőt! az iskolák még hiúsági kérdést is csinálnak belőle, hogy milyen nagy náluk az ezirányú érdeklődés. Azzal már senki sem törődik, hogy a 10—14 éves gyermek mit ért meg Bánk "bánki sértődéséből", vagy Hamlet töprengéseiből. Csak egyszer figyelnék meg padagógusaink — és ez a második tény — a színház legérzékenyebb felületéről, a színpadról, ahol a közönség minden megnyilvánulása olyan felfokozottan érezhető, hogy az ifjúsági előadások alatt milyen krákogás, mozgás, nyugtalanság keletkezik a nézőtéren a klasszikus darabok legszebb, legmélyebb részleteinél, eszükbe jutnának Salamon Ferenc szavai: mert valamint "azon gyermek, aki 10—12 éves korában át nem élt érzelmekről és oly tárgyakról ír verseket, melyek fogalomkörét meghaladják, legföljebb ügyes verselővé válhatik, költővé nem..." úgy az a gyermek, aki 10—12 éves korában neki érthetetlen, idegen érzelmek, indulatok interpretálásának végignézésével kezdi a színházbajárást, sznob lehet, de igazi közönség soha.

Ne vezessen félre senkit az a tomboló siker, amely egy-egy ilyen ifjúsági előadáson a nézőtéren felharsan. Nagyon sok esetben csak a felgyülemlett motórikus energiák levezetésére szolgáló kitűnő alkalom ez és semmi több. Viszont senki sem akarja azt állítani, hogy a gyermek nem megy örömmel az ifjúsági előadásokra, csak az a baj, hogy nem azt kapja, amit vár: nem kap zavartalan örömet, a színházi élmény nem teljes, előidézője: színpad és nézőtér közös áramköre meg-megszakad, kihagy és ezek a szakadások, kihagyások, a serdülő kor kicsinységiérzés-talajára hullva, könnyen váltanak ki, ha nem is ellenszenvet, de — talán még az ellenszenvnél is gyilkosabb — közömbösséget. Pedig, hogy a gyermek lelkében felgyülemlett energiák egyik kiélési formája az aktív és passzív színjátszó-ösztön, senki sem tagadhatja, ha megfigyelt egy gyermeket, amikor valami törött széken elhelyezkedve minden gesztusa, még a lélegzetvétele is olyan, ahogy ő a világokon keresztül száguldó sofőrt vagy pilótát elképzeli, vagy csak egyszer részt vett egy Vitéz László előadáson, ahol a kiskorú nézők legszívesebben épp úgy keresztül lőnék az intrikust, mint Texasban tették. És ha a modern pedagógia a gyermek ösztöneit kutatva igyekszik a jövő állampolgárának tanítását, nevelését irányítani, akkor a színháznak egyenesen életbevágó érdeke, hogy a gyermek kettős formájú színjátszó ösztönét vizsgálja és a maga céljai érdekében befolyásolni igyekezzék, hiszen — mint Julius Bab megállapítja: "Kezdetben vala a közönség...!"

A gyermekek kétirányú színházvonzódása közül az aktív színjátszó ösztön az előbb megnyilvánuló: a két-hároméves gyermek még sírva fakad Paprika Jancsinál, amikor már otthon, felnőtteket utánozva, bábuival szinielőadásokat rendez. Ennek az ösztönnek nevelő erejét már a középkorban felismerték, például a tizenegyedik századból származó Mikulásnapi szokások a gyermekek barátjának, Szent Miklós püspöknek tiszteletére rendezett előadások emlékét őrzik. Később a morális célhoz praktikus törekvés járul és az egyházak nevelőintézetei előbb a humaniorák majd, a reformáció elkövetkeztével, a vallás tanításainak elmélyítésére használták. Hogy milyen eredménnyel, azt úgy a klasszikus műveltség gyökéreresztése, mint a vallási harcok hevessége eléggé bizonyítják. De nevelőintézetek falain kívül is színpadra került a gyermek: előbb a kifejezetten gyermekszerepeken kívül a női szerepeket bízták rájuk — nőnek nem volt szabad színpadra lépnie — később már önálló társulatokat is alapítottak, még pedig olyan népszerűséggel, hogy még Shakespeare társulatának is komoly versenytársai voltak. Ezek a gyermektársulatok a rokokó korában, Voltaire "sičcle des petitesses"-ében virágzottak legjobban, amikor is a gyermek színjátszó készségét a felnőttek szórakoztatására a gracieuse pikantériának szolgálatába állították, amíg egy botrány véget nem vetett a lelkiismeretlen üzelmeknek.

A világháború óta az iskolai színjátszás is, az önálló gyermektársulatok intézménye is új életre ébredt. Az iskolai színjátszások pedagógiai és didaktikai értéke kétségtelen. A jövő színházának közönsége szempontjából is csak örömmel üdvözölhetjük. Sajnos, az iskolai színjátszás legnagyobbrészt elemi iskoláinkra korlátozódik és tanítóságunk kiváló pedagógiai kultúráját bizonyítja, hogy a gyermek ezirányú adottságát a nevelés szolgálatába igyekszik állítani. Kár, hogy nemes munkáját darabok írásával is nehezíti, pedig nagy költőink verseiből hangulatos jelenetek állíthatók össze. A legtöbb vers egy-egy kis dráma, amelyben a cselekményt összekötő vagy magyarázó verssorokat a beszéd nevelésére és az önfegyelmezés elsajátítására kiválóan alkalmas szavalókórusokkal vagy konferáló beiktatásával lehetne előadni. Hogy az ilyen előadás mennyivel közelebb hozná a gyermekhez Arany egy-egy költeményét vagy pl. Tompa Virágregéit, arra nézve nagyon ajánlatos elgondolkozni Paul Valéry szavain. Egyszer meginterjúvolták, hogy mit őrzött meg gyermekkori emlékeiből és a válasz így hangzott: "Semmi gyermekkori emléket nem őriztem meg. Memóriám nagyon rossz, vagyis inkább nagyon különös: tények és szavak nyomtalanul törlődtek ki belőle, de gondolatokat és benyomásokat hibátlanul őrzött meg..." Valéry nem áll egyedül megállapításával, gyermekkorunk benyomásai végig kísérnek egész életünkön, mert nem a lecke sivataghomokjába rajzolt szavak, hanem oázist fakasztó élmények és hatásuk nemcsak a vizsgákig terjed; a kereskedő, a hivatalnok, a mérnök nem a keserves biflázások fölényesen fanyar mosolyával fordul majd el a könyvesboltok kirakataiban szemébe tűnő költőink versesköteteitől, hanem még áldozatok árán is igyekszik visszaidézni a kedves órák emlékét.

Középiskoláink tanrendi túlzsúfoltsága mellett az ilyen természetű élmény-gyűjtés lehetetlen és legfeljebb csak nevelőintézetek követhetnék az angol példát: Mathews, a Hailbury College tanára, színtársulatot alakított a kollégium ifjúságából, osztotta közöttük a céljának legjobban megfelelő klasszikust és próbákon egy-egy hangsúly fejtegetése közben megvilágította a szöveg nyelvtani, irodalomtörténeti hátterét, költői szépségeit; egy-egy gesztust, egy-egy kortörténeti szokást, kifejezést megvitatva, nemcsak a költő gondolatainak lélektani mélységeit, filozófiai jelentőségét tárta fel, de bőséges alkalmat talált arra is, hogy a kor művészetét, irodalmát, szokásait, szóval: egész életét tárgyalja... Nem valószínű, hogy akadhat pedagógus, aki a tanításnak ezt a módját akármilyen szempontból is kárhoztathatná és ha középiskoláink nem használhatják is ki a módszer előnyeit, cserkészcsapataink, a maguk minden évben megrendezett műkedvelő-előadásai során ezen a téren is sokat segíthetnének, pótolhatnának.

De amilyen lelkes híve vagyok a céltudatos szórakoztatás elvén épült iskolai színjátszásnak, olyan mélységesen ítélem el az iskolák falain kívül szereplő gyermektársulatokat! Még akár a kenyéririgység vádját is nyugodt lélekkel vállalom, de egyszer már meg kell mondani, hogy a gyermek színjátszó készségét a saját anyagi előnyükre kihasználó vállalkozókat csak kárhoztatni lehet. Az ilyen előadások szövege igen-igen ritkán éri meg a betanulásra fordított fáradságot a játéktól, szabad levegőtől, gyakran a tanulástól is elvont időt. Jellemfejlesztés terén pedig egyenesen felmérhetetlen kárt, sőt rombolást idéznek elő, mert felületes, könnyű munka nyomán az érdemen messze túlemelkedő és minden ellenfél nélkül kivívott siker ját. A saját hiúságát tömjénező rokon, ismerős, a gyermeki báj által megvesztegetett jóhiszemű közönség nem gondol arra, hogy tapsa nyomán elbizakodottság, önhittség: szerencsétlen jövendő csírái sarjadnak. És téves hit, hogy a gyermek-színész képességei felnőtt korában is megmaradnak, illetőleg művészi irányban tovább fejlődnek. Nagyon eltérítene munkám céljából, ha részletezni akarnám az okokat, amelyek a művészi kifejlődést egyenesen lehetetlenné teszik, talán elég, hogy három évtizedes színházi szolgálatom alatt nem találkoztam olyan gyermekszínésszel, aki ezen a pályán mint felnőtt is jelentékeny eredményt tudott volna elérni: rutinosak lesznek és azok is maradnak. A francia Baron vagy az olasz Duse, ha nevelési körülményeiktől eltekintünk, csak szabályt erősítő kivételek...

A gyermek színházszeretetének elhanyagolása épp oly hiba, mint a csak üzleti alapon történő kihasználása. Amint a modern pedagógia a gyermek ösztöneinek, érdeklődéskörének figyelembe vételével igyekszik a jövő állampolgárát felnevelni, úgy a színház is csak akkor ját helyes úton, ha az első lehetséges pillanattól kezdve lépésről-lépésre vezeti be a gyermeket a színház formanyelvének ismeretébe. Az új út nem töretlen; alapjait, ha más okból, ha más céllal is, ott rakták le, ahol az utóbbi időben, talán az egész emberiség történetében is páratlan krízisen esett át a gyermeki lélek: Oroszországban. Zenzinov, szovjet író megállapítása szerint, 1923-ban Oroszországban nyolc millió volt az elhagyott gyermekek száma, mert szüleiket vagy lemészárolták, vagy menekülés közben veszítették el. Országutakon, utcákon csatangoltak, éjszakára pajtákban, hidak alatt, elhagyott vagonokban, pályaudvarokon húzódtak meg. És ahol a szülők túlélték a katasztrófát, a megmaradt tűzhely ott is csak tűzhely volt: élelem és fűtőanyag nélkül. Saljapin, az oroszok imádott énekese azt írja emlékirataiban, hogy családjával együtt répalevélből főzött teán élt és pár kiló lisztért, egy darabka húsért egész estét betöltő koncerteket adott vidéken. Ha a kiváltságos Saljapin így élt, hogy élhettek a többiek, a százezerek, a milliók...

Ilyen körülmények között született meg egy asszony, a régi világ középosztályához tartozó Henriette Pascar lelkében az a gondolat, hogy ezeket a szerencsétlen gyermekeket legalább néhány órára kiragadja az élet borzalmas realitásából: "Fiam volt és benne szerettem minden gyermeket..." írja könyve előszavában (Mon Théátre Moscou.-Paris. 1930.). És burzsuj-gondolatnak bélyegző rosszindulatú megjegyzések ellenére, bizottságok és formaságok papírhegye alól, gyermekszínházat hívott életre Moszkvában, mégpedig felnőtt, hivatásos színészekkel. Színházának alapelve nagyon egészséges, de mint rövidesen bebizonyult, reá nézve nagyon veszedelmes volt: a színház nem katedra!... Ennek az elvnek meggyőződéses védelme adta kezébe az emigráció vándorbotját, mert csak néhány évig tűrték, hogy színházából nem volt hajlandó szószéket csinálni... Csak a gyermek lelkét tartotta szem előtt és annak adottságai alapján építette ki programját: meséket, kalandos történeteket adatott elő és mert nagyon kevés megfelelő darabot talált, úgy segített magán, hogy a gyermekek körében népszerű írók műveit dolgoztatta át színpadra, mint a Mowgli, a Fülemile (Andersen), Tom Sawyer (Mark Twain) stb.

A gondolat, rendszertelen töredékekben, magyar színpadon sem új a Koldus és Királyfi, Kis Lord, Karácsonyi álom, Jancsi és Juliska stb. már színre kerültek nálunk is és ennek az elgondolásnak megfelelő darabok voltak, de a gondolat rendszeresítése az, amit meg kell valósítani, még pedig azzal a nem elégszer hangoztatott alapelvvel, hogy a színház nem katedra! Csak szórakoztassunk ezekkel az előadásokkal és ne akarjunk tanítani! Ha a gyermek szellemének fejlődésvonalát, érdeklődéskörét figyelembe vesszük, tanul magától is. Pedagógusaink tanácsát kikérve a színház pontos képet kaphat úgy a gyermeklélek érdeklődésének változásairól, mint az egyes fejlődési fokon legnépszerűbb ifjúsági írókról is, már most, ha ezeknek legismertebb munkáit színpadra dolgoztatja át, olyan darabokat nyerhet, amelyeknek világában otthonos a gyermeki fantázia, problémáit megérti, szereplőit ismeri, sőt a szereplőkről, a helyzetekről meg van a maga önálló elképzelése, amelyet ha összehasonlít a színész, a rendező munkájával, akkor a dráma forma-nyelvének megismerésén kívül megtanulja a színpad kifejező eszközeinek kritikai szemléletét is.

A színház versenytársai között gyakran emlegetik a sport-eseményeket is és bizony színész és rendező csak irigységgel szemlélheti azt a nagy közösségélményt, amely egy-egy football-matchen megnyilvánul. Bizonyos, hogy ennek a nagy népszerűségnek, közös élménybe való összeforradásnak gyökereit kutatva, igen sok a mai társadalmi berendezkedés, gazdasági leromlás és bizonytalanság hatása alatt elfojtott energia-kiélésre bukkanunk, de bizonyos az is, hogy a közönség legnagyobb részének múltjában, legkedvesebb, legzavartalanabb gyermek-éményeiben megtaláljuk a rongylabda-emléket is: négy-öt gyermek összeverődött az utcán, a téren és megindult a match, ami pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy a mai sportközönség tapasztalatból tanulta meg a játék alapelemeit, nehézségeit, finomságait: megtanult bírálni és értékelni. Motorikus energiának levezetése során propaganda született, fejlődött, érlelődött és eredménye: a football ügyét minden áldozatra kész odaadással szolgáló lelkesedés.

Minden gyermek hall mesét, olvas történeteket és a mesék és történetek színhelyei, szereplői, jelenetei megelevenednek lelkükben és ha azt akarjuk, hogy lelkük egyszer megérjen a költők bonyolultabb szavának, átfogóbb elképzelésének megértésére is, akkor a gyermekilélek fantázia-képeiből kell kiindulnunk... De ez a kiindulás, kapcsolódás korántsem jelenti akár a darabok nyelvezetének, akár a színjátszás stílusának "gyermekességét". 1930 nyarán kongresszusra gyűltek össze a világ katolikus ifjúsági műveinek írói és kiadói és megbeszéléseiknek egyik szomorú megállapítása volt, hogy a gyermek nem akar hinni a felnőtteknek és Francis Kay adta meg a problémára a választ: "hiába gügyögnek tündérek helyett benzinkútról, felhőkarcolókról, a gyermek mindaddig el fogja utasítani magától az ilyesmit, amíg gügyögnek..."

A magyar színházi kultúra dísznövény, de a politika üvegházában sarjadt és nőtt naggyá. Ezt az üvegházat szerte szórta a világfelfordulás, a dísznövény körül sarjúhajtások keletkeztek és a színház mindaddig helytelen úton jár, amíg a sarjúhajtások ellen hadakozik, ahelyett, hogy a talaj alapos megművelésével igyekeznék a dísznövény gyökéreresztését, életerejét biztosítani...