Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 3. szám · / · Figyelő

Vas István: Különös társaság
Hemingway regénye — Pantheon

A magyar olvasók közül bizonyára többen emlékeznek még Hemingway másik, Búcsú a fegyverektől című jelentős regényének szűkszavú, mégis művészi stílusára, üde, kissé amerikánus erotikájára és érzelmességére, melyek olyan magasra emelték ezt a könyvet a világháború regényeinek sivár tömegéből. Hogy a háború mennyire döntő élménye lehetett Hemingwaynek, mutatja az a hangulat, amely átterjedt ebbe a regénybe is. Nemcsak azért, mert főhőse a háborúban szerzett sebe következtében alkalmatlan a szerelemre, de az egész regényben van valami a húszas éveknek a győztes államokat jellemző, még kissé ittas és már fanyar, kiábrándult, tanácstalan lelkületéből. Hősei a háború után Párizsban ragadt amerikaiak, elzüllő angolok, egy szép angol lady, aki rengeteget iszik és mindenkinek odaadja magát, egy amerikai író, aki zsidó és még hozzá ökölvívóbajnok is, egyéb amerikai újságírók, gazdag emberek, nagyvilági és félvilági nők, egy egész társaság, amely teniszezik, iszik, táncol, folyton szórakozni akar, tisztátalan és összevissza szerelmi ügyekbe bonyolódik, mindig van pénze és sohasem tudja, mit csináljon, szóval a föld aljanépe. De Gorkij csavargói, Tolsztoj patriarchális grófjai, Proust arisztokratái tárgyilagosan nézve talán sokkal többet érnek? Hemingway ki tudta párolni ennek az emberfajtának, ennek az időtöltésnek artisztikumát, sőt, — bár kikerüli a gyárakat, részvényeket, üzleteket, — talán igazi poézisét annak az amerikai életformának, melynek valaha Walt Whitman volt a költője. Ma sokkal inkább Hemingway. A tengeren túl talán maradt még valami egészséges nyoma annak, hogy egykor a "korlátlan lehetőségek" hazája volt, de ami belőle Európában tovább él, látszólag életvidám és tarka, valójában nagyon sivár és kiábrándult kedélyű, akár Hemingway különös társasága. Az egyszerű olvasó vagy még egyszerűbb magyar író ugyan bizonyára álmélkodva és irigykedve néz mesebeli életük után. Mintegy nekik, hogy egy kis változatosságért Dél-Amerikába vagy Spanyolországba rándulnak-e, Páristól Pampelonáig és Biarritzig a legelőkelőbb nemzetközi szállodákban laknak, nemesebb ügyhöz méltó szorgalommal igyekeznek naponta és éjjelente minél több drága kávéházban, vendéglőben, bárban megfordulni. S hogy mennyit isznak és milyen finom holmikat! Whiskyk, brandyk, pálinkák, portoi és malagai borok, pezsgők csodálatraméltó mennyisége és pedig csak úgy félvállról, mellékesen elfogyasztva. Igaz, hogy amint magukra maradnak, kibírhatatlan unalom, tanácstalanság, kényelmetlen önállóság fogja el őket és sietnek bármikor, bárkivel tenniszezni, inni, eltölteni a fenyegető időt. Művészi sűrítése ez ugyanannak az életmódnak, melyet jól ismerhetünk közvetlen szomszédságból is, ahol a társas élet már elvesztette minden igazi örömét, fűszerét s csak arra szolgál, hogy a magánytól megóvjon, ahol a barátok szórakozó partnerekké alakultak át s az emberek nemcsak a gondolatoktól, de a meglehetősen közönséges érzésektől is rettegnek.

Hemingway persze vérbeli regényíró és művész, így alakjai nemcsak az egyhangú valóságban mozognak, hanem a regény játékában is. Léha kalandjaikat követve mintha Petronius Satiriconjának valami modern változatát olvasnók. E dekadens remekműnél annyival szegényebb, hogy nem latin, hanem amerikai. Ami közös bennük, csak a nemzetközi, nagyvilági léhaság, az életforma végső értelmetlensége és tarkasága. Ez a tarkaság különöse művészi a spanyol kirándulás, a fiesta és ezen belül a bikaviadal leírásában. A különös társaság persze jellegzetesen amerikai szemmel nézi egész Spanyolországot. A roncevallesi kolostornál jobban érdekli őket a szemben lévő vendéglő. (Újszerű sznobizmus, de épp olyan furcsa, mint az, amelyik a kolostor mellett nem vette észre a korcsmát.) Értetlen vágyakozással figyelik a spanyolok mámoros, ünnepélyes részegségét, amely annyira elüt az övéktől, túláradó szenvedélyüket, amely még a bikaviadal nyersességét is megnemesíti. Hiába ölelkeznek össze a részegekkel a kis korcsmákban, hiába isznak velük egy kulacsból, lady Brett hiába kezd viszonyt a legnépszerűbb ifjú torreróval, a spanyolok afficionadosok, ők pedig léha, csak pillanatokra felvillanyozódó amerikaiak maradnak. Hemingway azonban felülemelkedik az amerikanizmuson és a spanyol tájak tömör ragyogásában, a fiestának, a bikaviadaloknak a groteszk képeken is áttetsző, magasabb szépségében valóban remeke. Stílusa alaposan próbára teszi a fordítót, de Németh Andor sikerült munkát végzett.