Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 3. szám · / · Cs. Szabó László: Magyar ember latin szemmel
Önkényesen válogattam a puszta emlékeiből. Nem próbálkoztam rangsorral, nem mértem le az erejüket, tudom, hogy a nomád eredetnek más fontos emlékei is vannak. De azt már állítom, hogy a később szerzett jellemvonások mind halványabbak. A magyarországi történelem munkálta ki őket, ahogy fölrakta, le is törölheti. A nomád magyar magyaroszágon történelmi magyar lett, sokat vesztett népi ösztönéből, eredetiségéből, de szellemében és erkölcsében kitágult. Az ősi magyar után szóljunk e történelmi magyar szellemi és erkölcsi jellemvonásairól.
Salvador y Madariaga Pesten jártában megnézte a közterek szobrait. Többé-kevésbé rosszak, akárcsak külföldön. Még így is ellenálhatatlanul Spanyolországra emlékeztették. A magyar is tragikus nép, akárcsak az enyém, olvasta le róluk.
Nem tudom, mennyire született tragikusnak a spanyol s mennyire tette azzá a történelem. Neki is, a magyarnak is rendkívül ragyogó, de rendkívül rövid virágkora volt, egy rövid ölelésre Clio fénylő mellén pihentek, hogy annál koldusabb sorba roskadjanak. Egyikük sem felejtette el azt a távoli szerelmet. A firenzei trecento novellákban egy magyar birodalomról beszélnek, Villon tűnt magyar szépasszonyokat s egy korán sírbahervadt László királyt emleget. A magyar sose tudta visszaszerezni ezt a hírt, hatalmat s akárcsak a spanyol, e hamar letűnt csodálatos történelmi közjátékon kesereg.
A tragikus magyar és spanyol pátosznak van még egy közös oka. Magyaroszágon s az iber félszigeten egyaránt hiányzik az évezredes, egymásbafolyó, előbb udvari, majd polgári, de mindig urbánus műveltség enyhítő, szelídítő, kiegyenlítő hatása. Mindketten az eszeveszett hőstett vagy teljes semmittevés népe. Az urbánus műveltség hatása alatt a mai francia, németalföldi, olasz vagy angol ember már semmit se tesz gondolkodás nélkül, magatartását szellemi "bandage"-ok borítják. A magyar s a spanyol gondolkodás nélkül cselekszik, csupasz csuklóval és nyakkal vív. Kopár fennsík és fátlan puszta lakói, márpedig a fennsíkot és a pusztát szabadon szántja a vihar. A nyugat-európai kancelláriák, hercegi udvarok, patricius hivatalok vérségi vagy lelki leszármazottai az esztelen hőstett és halálsejtelmes semmittevés tragikus lelki feszültségeit lassan-lassan egy higgadtabb, enyhébb, kisebb feszültségű, de tevékenyebb magatartássá formálták át: ami a magyarban s a spanyolban villám, bennük folyton keringő villamos áram. Kinőttek a tragikus hőskorból. A magyart s a spanyolt tragikussá tette a túl fényes és visszaszerezhetetlen múlt, de azzá tette kezdetleges társadalmi kultúrája is.
A spanyol csak spanyol; sose tekintette magát európainak. Maga volt Európa. Vagy a tengerentúli másik fehér Európa. Alább nem adta. A magyar az európai népek társaságához törte magát. Anélkül, hogy ezt mások szívük mélyén elhitték volna. Időtlen idők óta idegenkedés ólálkodik körülötte. Valami rettentő félreértés történt: nem kellett volna fönmaradnia vagy talán nincs is a helye? Európa adós a válasszal, a számvetést a magyarra bízza. Így zárnak össze egy tisztet a revolverével. Idegen művelődéssel jött Európába, szellős, tiszta sátrakban lakott, mozgékony kis lovakon járt, kardját, ékszereit, hangszereit ismeretlen díszekkel díszítette. Ezt sose felejtették el neki, szomszédai s a messzi nagy népek úgy viselkedtek s viselkednek, mintha másnap visszafordulna a Maeotis tóhoz vagy közös akarattal belevetné magát egy nemzeti tömegsírba.
Ebből a tragikus meghasonlásból született a magyar homo politicus két fajtája, a keleti s a nyugati magyar. A mai haza első századaiban a magyar egyszerűen Kelet népe volt Nyugaton, tovább nomadizált s az idegen utazók megrettenve, tiszteletteljes borzalommal meséltek furcsa, félig sátorospásztor, félig várlakó keresztény népről. Csak ma tudjuk, milyen sokáig tartott, amíg királyai falukhoz szoktatták. Mert ha látott is maga körül városépítő és szőllőtelepítő latin, meg germán telepeseket, az ország szívébe fogadott kun és jász vendégek rossz példája viszont vissza-visszacsalta az édesen zabolátlan pogány életbe. De külföldön már félreérthetetlenül csak Nyugat követe volt, a balkáni bogumilok ellen vonulva vagy a keleti Kárpátok havasalföldi lejtőire települve a keresztény Nyugat-Európát képviselte. Hétszáz esztendeje egy magyar szerzetes, Julianus barát még egyszer visszavergődött a magyarok Keleten maradt három törzséhez, beszélt velük s jelentésén fölbuzdulva a magyar király Rómával egyetértésben már-már térítőket küldött hozzájuk. Néhány év múlva az Ázsiából lezúdulő tatárok megsemmisítették ezeket a törzseket, mintha Isten a korabeli magyarországi magyaroknak a borzalmas példával akarta volna megmutatni, hogy nincs több keresnivalójuk Keleten.
A török hódítás s a reformáció: az ország területi és lelki szétszakadása azonban kettéhasította a magyar politikai tudatot is. Kelet népének protestáns, keleten lakó része egy különös lelki inverzióval a Keletről érkező csapások után a magyarság romlását Nyugatra fogta s két rossz: a Habsburg, meg a török közül, a szerinte kisebb rosszhoz, Kelethez, vagyis a törökhöz húzott. jellemző a mély lelki megrázkódásra, hogy az első hódoltsági nemzedék ide-oda hányódott a két párt közt, nemcsak akasztófáravaló rablólovagok, de tisztalelkű, betűszerelmes papok is megfordultak mint a két táborban.
A török kiverése s a vallási béke behegesztette a nyílt sebeket, de a két lelkialkat megmaradt. Minden magyar "keleti"-nek vagy "nyugati"-nak vagy önmarcangoló keveréknek születik, külpolitikáját jól felfogott önérdek helyett rendszerint erre a hajlamára bízza. De a történelem örök forgása úgy forgatta rokonszenvét és ellenszenvét is, hogy külföldi eszményei s barátai századok folyamán fölcserélődtek. A török hódoltság alatt a nyugati magyar Franciaország s Anglia ellen a középeurópai Habsburg birodalomhoz volt hű, a mai nyugati magyar Középeurópát az angolszáz-francia humanizmus védelmébe ajánlja.
Ha a magyar ennyi hiba s viszontagság után sem vesztette el a szívét s mindig megpróbált talpraállni, lappangó józaneszének köszöni. A közhit szerint álmok népe vagyunk, buja keleti álmoké. Csakhogy amit álomnak tartanak: egy letűnt, de valódi nagyság visszajáró látomása. Nem a magyar, az osztrák a vérbeli álmodozó, sorsát is a világ legnagyobb álmodozóira, a Habsburgokra, lelkét a legirreálisabb művészetre, a muzsikára bízta. A magyar realista, legfeljebb szertelen realista; őrület és józanész harcában a józanészé az utolsó szó. Nem tudom, van-e nép a földön, amelynek mindig egyszerre legyen egy szertelen s egy bölcs vezére, egy bajkeverő, tragikus szerelme s egy kiengesztelő Vén Embere. Még azt se lehet mondani, hogy egyiket jobb szeretné a másiknál. Csak a bölcset később szereti meg, mint első választottját, tragikus szerelmét. Nem volna magyar, nem volna féktelen fajta, ha a bölcs szeretetével kezdené.
Minden tanultabb magyar tudja, hogy Szigetvár kapitánya, Zrínyi gyalázat nélkül, becsületess feltételek közt elvonulhatott volna. Ehelyett leölette kedvenc lovait, díszbe öltözött s a legkisebb remény nélkül kirohant. Kevesebben ismerik a másik magyart, akit egy kis számadásra a bécsi udvarba hívtak. Magához vette hű embereit s elindult. Alig lovagoltak egy darabon, odaszólt az egyik legénynek: Nézz csak hátra fiam, jön-e mögöttem a vár? Nem jön az, jelentette az ember. No ha nem jön, én sem megyek. S azzal visszafordult.
Ez is magyar, legalább annyira, mint Zrínyi. Baj volna, ha nem lennek az.
[+]