Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 2. szám · / · Őrjárat

Ortutay Gyula: Válasz egy levélre

A Nyugatnak egy "régi és hűséges olvasója, amint levelében ezt tudomásunkra adja (különben nem tartozik a névtelen levélírók közé, neve és méltatlankodása egyképp leplezetlen), felkél múltkori Őrjárat-cikkünk ellen és megvédi a bankigazgatók védtelen feleségeit. Reméli, hogy sorait a Nyugat védencei érdekében közölni fogja s okulás végett a bűnös cikk szerzőjéhez (többek közt "fentírt egyén"-nek is elnevezett tagadhatatlan örömömre) eljuttatja. Levelének nem mindenben ízléses, ingerült: személyeskedő vonatkozásait mellőzöm, azokra nem is tartanám illendőnek a választ, ellenben néhány sort tán megérdemel rövidke cikkemmel folytatott polémiája. E részben a következőket írja:

"De vajon mért köteles a bankvezér-feleség rossz meséket írni? Nem lehetne feltenni azt az eshetőséget, hogy valaki bankvezérnéi mivolta ellenére is jó meséket ír? Vagy talán ez paradoxon? Az nem lehet, hogy vasmunkás, vagy mondjuk tandíjmentes bölcsészhallgató rossz meséket írjon... nagyon szépen kérem a meseszakértő urat, definiálja, hogy kik írhatnak jó mesét, ha ugyan ezt így meg lehet határozni. Mert ő a jómódú középosztály cikkében kizárta a jó meseírók köréből. Az nagyon szép, hogy társadalomlélektani szempontból tanulmányozza a rossz meséket, (ezért inkább hálás lehetne az anyagot szolgáltatóknak, mintsem panaszkodna rájuk) de az általa leírt meseformát sem lehet ennek a társadalmi osztálynak mint mellveregetést betudni. (így!) Ez a mese, a városi mese típusa pedagógiai szempontból nézve, a gyermekek lekivilágára nézve jótékony hatású. Mert, ne feledjük el, gyermekmeséről van szó, ami igen nehéz műfaj, éppen mert gyermekek világát, leendő világképet épít fel. Felelősségteljes munka... Igenis van szükség a városi gyermek lelkének a lyukascipőjű rikkancsgyerekre és a tüdőbajos anyára, mert ha mégoly naiv is az a mese, morális alapja van és nem ijeszti a gyermekeket. Ne a mi szemünkkel nézzük a mesét, hanem a gyermekével. Ne a meseírók lélektanát figyeljük, hanem a gyermekekét. Ha szociálpolitikát folytatunk is, ne vessük meg a szegény bankigazgatókat, adjuk meg a császárnak, ami a császáré, a bankigazgatónak, ami a bankigazgatóé..."

Ha néhol pár mondatot ki is hagytam, csupán takarékosság kedvéért tettem s nem bontottam meg a levelező érvelésének logikáját, mondatait nem változtattam meg egy jottányival sem, még esztétikai szempontok sem vittek rá erre a különben indokolt lépésre. Nem akartam hamisítani. Sajnos, nem állított nehéz feladatok elé a buzgó levélírónő, sőt helyenként egy véleményen is vagyunk. Haladjunk hát rendre végig a vád és védelem pontjain.

Mint volt tandíjmentes bölcsésztanhallgató (bizonyára a vasmunkások is egyetértenek velem) szerénytelenül bevallom, hogy a képzelőerőm oly nagy: el tudom gondolni azt is, hogy a bankigazgatók nejei kitűnő meséket írnak. Még főhercegekről is kisebb megerőltetés után el-elképzelem ezt. De tréfán kívül: kis cikkemben egy pillanatra sem állítottam, hogy csak a szegényebb társadalmi osztály tagjai tehetségesek az írói alkotás területén. Valóban ostoba állítás lenne ez. Én ugyan tandíjmentes bölcsészhallgató koromban sem írtam soha mesét, így ellenpróbát magamon nem végezhettem el, azért a jó meseírás definicióját igazán könnyű az érdeklődő számára megadni. Túl egyszerűnek fogja találni. Jó mesét írhat bárki, akinek tehetsége van hozzá. Osztálykülönbség nélkül. S bár nem vezetek statisztikát osztályszempontból a műmesék íróiról, sajnos, a teljes indukciónak bevallom kissé kezdetleges eszközével azt kellett megállapítanom, hogy egyelőre a tehetséges bankárné még nem született meg a meseírás területén. Legalább is magyar területen nem; s joggal kívánhatjuk valamennyien, hogy a bankárnék e hazafiatlan magatartásukat mielőbb változtassák meg. Hogy tovább haladjunk: mindenkinek joga van panaszkodni a rossz írókra, ha még módot is nyújtanak egy-egy cikk megírására. Nincs az a rossz írás, ami hálára kötelezhetne. Ami pedig a befejező s egyben a lényeges részét illeti polémiánknak, elsősorban le kell szögeznem, hogy a kiindulásban itt is egyetértünk. nekem is az a meggyőződésem, hogy ezek az úri műmesék az éhező proletárgyermekről, a tüdővészes anyáról és a jótékony, gazdag néniről egész világképet építenek fel a gyermekben, morális (és szociális) hatásuk van. Csakhogy — s itt szögesen eltér a felfogásunk — ez a hatás éppen nem nevezhető jótékonynak. Hiszen éppen ez ellen a szervilissé nevelő, az egyenlőtlen s változtathatatlan társadalmi helyzet tiszteletére tanító mesék ellen kellett végre akár az egyoldalúnak tetsző gúny eszközeivel is felszólalni valakinek. Ha a paraszti mesében (de nem a pararaszti társadalom mozgásirányában!) egy sajátos és könnyen érthető dinamikát, felfelé való törekvést figyelhettünk meg a kiskanász sárkányokat legyőző királyi sorsában, addig az úri műmeséket éppen egy sajátos statikus társadalomszemlélet jellemzi. A levélíró szerint kellenek a városi gyerek lelkének a lyukascipőjű rikkancsok és tüdőbeteg anyák. Ez mindenesetre a gyermeklélektannak újabb felfedezése s mint követelmény is egy újabb szociálpolitikára utal. Mint a levélíró, ezek a mesék is azt hirdetik, hogy a bankárok jósága kiapadhatatlan, csak eleget kell éhezni hozzá, hogy autójukból kihajolva a csődület láttán észrevegyék és nyomban segítsenek. Minden maradjon változatlan, a szegény maradjon szegény: a bankárok jogos tekintete nemcsak értékpapírjaikon, hanem néha rajtuk is megpihen. Ezek a mesék ezt a szemléletet hirdetik és tanítják s mi hajlandók vagyunk hinni azt, hogy e tételeket már maguk a bankárok sem hiszik régóta. Ez a tanítás, ez a pedagógia erkölcstelen morálison és erkölcstelen társadalom-szemléleten épül s ha a levélíró a krisztusi igéknek komikus elferdítésével fejezi be levelét, minden bizonnyal akad az evangélium lapjain olyan citátumokra, amelyek az úri műmesék társadalomszemléletét élesebben s gúnyosabban ítélik el e sorok írójánál. Azonban ezeket a citátumokat már bizonyára megtalálja a levél haragos írója is.