Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 2. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: A Nemzeti Színház története
Rédey Tivadar könyve - Kir. Magyar Egyetemi nyomda

A színház nem eredeti talajából kinőtt virága a magyar kultúra flórájának. Idegen talajból átültetett növény, mint kultúránk nem egy más intézménye. Nem is belső művészi szükségérzetből, a magyarság színjátszó ösztönéből lett, inkább az Európához való kultúrális asszimilálódás szükségére eszmélt nemzet önérzeti igényéből, hogy létrehozza mindazokat az intézményeket, amelyek a művelt külföldön mint a műveltség eszközei és ismertető jelei szerepelnek. Egyenlőnek lenni a nyugattal, meghonosítani eredményeit, utólérni színvonalát, - ez lett a jelszó a XVIII. század végétől fogva. Bessenyiék lelki állapota tipikus az akkori magyarság nyiltabb agyú részének magatartására. Körülnéztek külföldön, látták, mi minden van ott, ami nálunk nincs, megfájdult a szívük, feltámadt a hazafias vágy bennük: pótolni a hézagokat, a külföldön láttotakhoz hasonítani a magyart. Munkájukra nem belső ösztönzés ihlette őket, hanem külső példaadás és magyar önérzetük sértődése. Innen van, hogy műveltségünk megújulása igen nagy részben dilettánsok műve.

A színházra ez elsősorban érvényes. Színészetünk nem ősi komédiázásból született meg, mint az olaszoké, franciáké s más népeké, a már magas fejlettségű külföldi színészetek példája váltotta ki a minden népben szunnyadó komédiázó kedvet. Drámánk sem azokból a misztériumokból, moralitásokból, iskolai drámákból alakult ki, melyeket az irodalomtörténet emleget, hanem a XIX. század elei német, főleg bécsi színházak műsorából. Első drámaírónk, Kisfaludy Károly is, a korukban divatos német színdarabok hangját, motívumait, szerkesztési eljárását és hatáseszközeit tették át magyar nyelvre s alkalmazták magyar szájak ízére. A közönségnek az a kis része, melynek volt némi színházi műveltsége, Bécs és még inkább Pest német színházában szerezte, ott tanult meg színielőadásokat nézni.

Annak a viszontagságos sorsnak, amelyet a magyar színház Kelemen Lászlóék óta átélt, sok oka volt, de ezek közt a legfőbb a tehetséges és mesterségüket jól értő színészek és a színpad ellátására alkalmas színmű-irodalom hiánya s végül a közönség igényének kezdetlegessége. Mind a három alapfeltételt egyszerre kellett megvalósítani, mai ember számára elképzelhetetlenül csekély eszközökkel. Ezenkívül versenyre kellett szállni a pesti német színházzal, amely a bécsi színpadi kultúrának kisugárzó pontja volt, híres bécsi vendégszínészekkel tudott dolgozni s a háromnegyed részében német pesti és budai polgárság színe-java, sőt a magyar arisztokrácia is mögötte állott. Érthető, hogy ha a múlt század elejének magyar színészetére gondolunk, olyan színészeket képzelünk el, akiknek önmagukból kellett jól-rosszul megteremteniök művészetük eszközeit, nem ismerték a művészi színvonalú rendezést, az összehangolt együttest, nagyrészt maguknak kellett németből lefordítaniok, átdolgozniok a színdarabjaikat, elvégezniök a színpad kívánta alantasabb munkákat és soha nem kaptak csak valamennyire is hozzáértő kritikát. Így az előadások, melyekkel a közönség elé léptek, aligha haladták túl a jobbfajta műkedvelő színjátszás színvonalát. Egy-egy ösztönös nagy tehetség mellett az átlag bizonyára nagyon szegényes volt.

Ebből a szegénységből kellett gazdag fejlődést teremteni az 1837-ben létesült Nemzeti Színháznak. Hogy létrejövetele milyen kűzdelmekbe került, az nagy vonalaiban ismeretes, Rédey Tivadar szép könyve részletesen és szemléletesen elmondja, milyen nehézségek lekűzdésével járt, amíg valósággá lett az ország fővárosában létesítendő állandó magyar színház eszméje, mely már Kelemen László és társai agyában megfogamzott s évtizedekig vágyálma volt a magyar színészeknek, íróknak és néhány buzgó polgárembernek és nemes úrnak.

Mikor pedig megvolt a Kerepesi-út elején az új színház, kiderült, hogy jóformán mindent újra kell kezdeni. Tehetséges színészek még csak kerültek a vidéken vándorló színtársulatokból, de nem volt összehangolt együttes, amely az egyes színészek játékát egységes előadássá formálta volna. Nem volt szakértő és művészi gondolatokra alapított rendezés - ennek még a gondolata is csak kevesek fejében fogant meg. Ha voltak tehetséges színészek, kevés volt a színészi kultúrájuk. Példaképet legfeljebb ha a német színházban ha láttak. Nagy dolog volt, hogy Egressy Gábor, az első magyar színész, aki mestersége elméletével is foglalkozott, felutazott Bécsbe, tanulni az ottani színészektől. Nem volt kialakulva a színház adminisztrációja sem, folytonos kísérletezések nyugtalanították a színészeket. Nem volt arravaló műsor, a Nemzeti Színház rászorult a vidéki társulatok műsordarabjaira, amíg lassankint ki nem alakult a kor jobb íróinak műveiből, a kor külföldi drámaterméséből saját műsora. Nem volt kritika, amit egy egykorú sajtóban mint kritikát olvasunk, az Bajza és Vörösmarty kritikusi fölléptéig majdnem kivétel nélkül vagy ködös ömlengés vagy haszontalan okvetetlenkedés, de mindkét esetben a hozzáértés és kritikai műveltség teljes hiányával. És mindehhez olyan közönség, mely most tanult színházba járni s csak csírái voltak meg benne a színházlátogató számára is nélkülözhetetlen különleges műveltségnek. Számra is kevés volt, minduntalan új darabokat kellett hozni, ritka volt az a darab, amely nyolc-tíz előadásig jutott. Mekkora munkát rótt ez a színészekre, mennyire készületlenek voltak az előadások, mennyire nem lehetett szó összjátékról, azt el lehet képzelni. A szerep-nemtudás miatti panaszok folyton ismétlődnek ez idők sajtójában.

Rédey nagyon érdekesen, minden felkutatható adat felhasználásával mondja el ezeknek a kűzdelmes időknek a történetét. Pozitív módszer szerint dolgozik, a tényeket sorolja fel élénk előadásban. A színháztörténetnek sokkal nagyobb nehézségei vannak, mint az irodalom vagy művészet történetének. Ezek alkotásai megvannak, rendelkezésre állnak. Amit a színész alkotott, elillan s csak halvány emlék-foszlányai maradnak meg kortársak kritikáiban vagy emlékezéseiben. S ezek sem mindig teljesen megbízhatók: akik feljegyzeték, maguk is bennük éltek a kor áramlataiban. A történetíró föltevésekre és kombinációkra volna utalva s Rédey pozitív módszere ezeket kizárja. Nyilván ezért olvasunk könyvében aránylag olyan keveset a színház játékmódjáról, az egyes színészek játékstílusáról s ezért kapunk csak vázlatos színészi jellemrajzokat olyan nagyjelentőségű színészekről is, mint Laborfalvi Róza, Egressy, Megyeri, Lendvay Márton. Aligha ártott volna a könyvnek, ha legalább Bajza és Vörösmarty kritikáiból és Szigligeti nagyon érdekes színész-arcképeiből vett idézetekkel legalább némi képet kapnánk belőle arról, hogy miképpen játszották főbb szerepeiket azok a színészek, akikről Rédey példás lelkiesmeretességgel közöl minden felkutatható adatot. Egy színház történetéhez hozzátartozik az is, hogy miképpen játszanak benne. Szívesen olvasnók annak tisztázását is, legalább a lehetőség határain belül, hogy milyen kapcsolat volt a Nemzeti Színház és a bécsi s a teljesen tőle függő pesti német színházak műsora és jétékstílusa között. Színészeinknek a színházunk vezetőinek mondhatni kizárólagos példaképe a bécsi színészet és színház volt s alapos a gyanú, hogy a műsor túlnyomó részét onnan vették s színészeink, ha jártak, odajártak iskolába. A színészek anyagi és társadalmi helyzetéről, az írókkal és a polgári világgal való viszonyáról is keveset szól a könyv, pedig ez sem volna érdektelen a mai olvasó számára.

Rédey végigvezeti a Nemzeti Színház történetét a szabadságharc és az abszolutizmus viszontagságos évein át egészen 1884-ig, amikor megnyílt az Operaház és a dalmű végleges kiválásával a Nemzeti Színház teljesen az irodalom színháza lett. Gazdag adat-anyagából szemléltetően domborodik ki a fokozatos fejlődés, a színészi játék művészi kiteljesedése és a műsor függetlenedése. Nagyon jó, ahogy megmutatja a hagyomány folytonosságát, ahogy az egyik nemzedék kezet fog a másikkal. Stílus, világnézet, műveltség, anyagi és szellemi eszköz változik, de a lélek azonos marad.

Rédey konzervatív szellemű történetíró módszerében és stílusában is. Magatartása tárgyával szemben a kegyeleté, át van hatva tárgya nemzeti fontosságának tudatával, ma is érvényesnek tartja a Nemzeti Színháznak azt a hivatását, amit annak idején az alapítók hirdettek. Ennek megfelelően stílusa is a maga közvetlen, pátosznélküli egyszerűségében kegyelettől áthatott s nem hiányzanak belőle olyan mellékzöngék, amelyek a Nemzeti Színház első, legfontosabb korának biedermeyer stílusát idézik. Ezt, tapintattal alkalmazva, különös vonzóerőt ad előadásának. A múlt hibáiról, egyes szereplők botlásairól és tévedéseiről kíméletes finomsággal szól s érezhető örömmel számol be mindarról, ami jó volt s haladást jelentett. Szerénysége eleganciát ad magatartásának és stítlusának, adatait, tényeit állítja előtérbe, a saját személyével az árnyékban marad, de éppen ezzel teszi magát rokonszenvessé az olvasó előtt.

Nagy érdeklődéssel várjuk műbe második kötetét, amely 1884-től a centenáriumig fogja vinni a Nemzeti Színház történetét.