Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 2. szám · / · Cs. Szabó lászló: A magyar liberalizmus

Cs. Szabó lászló: A magyar liberalizmus
4.

A második császárság titkos vezetésén jórészt "kormányképes" saint-simonisták és katolikus társadalomjavítók osztoztak: Michel Chevalier a külkereskedelmi politikában, Le Play az 1867-es világkiállításon dolgozott. III. Napoleon bukása a felülről megkísérelt szocializmust is magával rántotta, a császári atyáskodás után a nagypolgárság mérsékelt védvámpolitikája következett. Az első népi diktátor munkáspolitikával, utóda, Thiers védvámokkal igazított egy kicsit a tiszta liberalizmuson. Angliában Gladestone kitűnő kincstári politikája, de maga a győzelmes krimi háború se tarthatta föl a konzervatív Desraeli s a birodalmi gondolat választási győzelmét. Schäffle, a klasszikus közgazdasgátan egyik első bírája 1871-ben osztrák miniszteri tárcához jutott. Bismarck a hetvenes évek végén brutálisan rátért a mezőgazdasági védvámpolitikára.

Érvényesülni csak liberális jelszóval lehetett, hatalmon maradni - elég példa mutatja - csak bizonyos "igazítások"-kal. III. Napoleon, Thiers, Bismarck egyaránt igazítottak az eszmén. legerősebben Magyarország ragaszkodott hozzá, a reformkori nagy doktrinerek szent örökségének tekintette. A hetvenes, nyolcvanas években például csak a hatalmon kívüli konzervatív ellenzék hivatkozott Schäfflere.

"A huszas és harmincas évek szentimentális és gyakorlatiatlan doktrináiban növekedett azon ó-liberáliaink", írja Asbóth 1875-ben, "kiknek szelleme mind e mai napig dominálta a magyar közvéleményt, nemcsak e tekintetben mellőzték, nemcsak a haladásnak a múltból és az élő viszonyokból való egészséges és természetes, szóval szerves fejlesztését tartották fölöslegesnek, hanem tetézték e hibákat azzal is, hogy lépten nyomon feláldoztak sarkalatos és eleven magyar érdekeket ideológ eszméknek. Így természetes, hogy a szabadság, melyet létesítettek, nem az erőteljes cserhez, hanem azokhoz a német szabadságfákhoz hasonlított, melyek zöldek és cifrák ugyan, de mivel csak amúgy vannak a földbe szúrva, gyökerük pedig nincs, hervadnak másnap és felfordulnak harmadnap. És midőn ugyanez iskola tanítványai másodszor is átvették a nemzet vezetését - az Andrássy-rendszerben - nem tagadható ugyan, hogy sokat tanultak volt, de múltjuk nyomása alatt részben, részben régi eszméik babonájában még mindig elfogulva és emellett teljességgel híján az adminisztráció és a kormányzat azelőtti gyakorlatának: ha ösztönszerűleg érezték is a nemzet valódi érdekeinek következményeit és ezirányban haladni meg-megkísérlették is egyben-másban, a habozás, kapkodás, a félrendszabály, a megférhetlennek összekovácsolása, a rendszertelenség volt rendszerük, a balsiker és látszólagos sikerek után az az ijesztő csalódás volt az eredmény, melyre a nemzet ma ébredt. Így súlyosbodott ránk azon korlátolt felfogású liberalizmus, melyről helyesen mondja egyik szellemes történetírónk, hogy száz év előtt a lángelmék meggyőződése, a jelen század első felében a középszerűségek közvagyona, most Nyugat-Európában meghaladott álláspont, de nálunk még szerte virágzik".

A gazdasági kiegyezés vitájában, panaszolja a fiatal Apponyi Albert, szó sem esik munkáskérdésről, egy év múlva a Ház elveti a javasolt közgazdasági ankétet. Andrássy Géza és Széchenyi Imre Amerikából hozott homestead mozgalma pár év alatt nyomtalanul elül. Az ország Stendhal olvasóira emlékeztet, az 1830-ban írt szélső liberális munkákat 1880-ban érti meg igazán. Széchenyi, Eötvös, Szalay műveiben az uralkodó korszellem időtlenebb elvekkel keveredett, ők még tudtak a "harmadik rend": a pénzarisztokrácia fenyegető osztályuralmáról. Az utódok optimistábbak. Jean-Baptiste Say, Carey, Bastiat az olvasmányuk vagy ha nem, szellemében élnek.

A "szociális olajcsöpp"-ről természetesen ők is hallottak. De szóban, írásban elégszer megmondták, miért húzódoztak a hatvanas, hetvenes években fölmerülő szociális eszméktől. Úgy tartották, kiforratlanok. Egy összetört országot bíztak a kezükre, lelkiismeretük tiltotta, hogy bizonytalan eszmékre építsenek. Mert ezekben az eszmékben szélső liberálisok és forradalmár szocialisták valóban világszerte egyformán kétkedtek. Le Play jóakaratú "patronálszocializmusa" megbukott a munkásság ellenséges közönyén; az 1867-es világkiállítás család- és munkavédelmi osztályát meghatott munkaadók és beterelt bakák látogatták. Hugo atyai regényéposzát a szegényekről a katolikus Barbey d'Aurevilly, a kommunárd Varlin s a marxista Lafargue versengve gyűlölte. Így állt a dolog Angliában is. Dickens "az emberiesség nevében üldözte a laissez-fairet s a szabadság nevében a társadalmi reformot". Ha magára hagyták a világot, baj volt, ha beleavatkoztak, az is baj volt. John Stuart Mill "liberalizmusa az önkényuralmi demokrácia, Szocializmusa a liberális szabadverseny ellen kűzdött". A szociális olajcsöpp bölcselete tele volt ellentmondással, öncsalással. Hetven év múltán ezek a belső ellentmondások bosszúlták meg magukat a mai eszmezavarban.

A kiegyezett s kicsit kiábrándult magyar forradalmárok félnek ezektől a "kiforratlan" eszméktől. (Ők kifforratlannak érzik, a valóságban felemások.) Szívesebben hisznek a régi, kipróbált optimistáknak. Még egyszer utalok Stendhal olvasóira.

De a liberális gazdaságbölcseleten kívül egy másik bűnnel is vádolják a szerencsés emberöltőt. Pozitivista és anyagelvű volt, mereven hitt a formális haladásban, az anyagi jólét elsőbbségében. Csakugyan pozitivista volt. A gazdasági liberalizmusnak pozitivizmus a történet-, jog és társadalombölcseleti oldala.

Fölteszem, hogy a kipellengérezett szellemi magatartás csakugyan aláásta a nemzetet. Ám ez a nemzetgyöngítő magatartás épp úgy külföldről került be, mint hajdan a kereszténység, később a szellemtörténet. Comte, Buckle, Taine, Gumplowicz elől nem lehet kitérni, épp olyan küldetéstudattal fordítják őket, mint egykor Descartest vagy a lutheránus vitairatokat. Széchenyi se tért ki Bentham, a pozitivisták igazán félbolond őse elől. A szellemtörténet csak a huszadik században támadja meg a pozitivista szociológiát, a magyar szabadelvűek igazán nem tudhatják, hogy az írtóhadjárat egyik vezére (Below) még létjogát is megtagadja s visszaolvasztja a nemzeti történetírásba. Csak arról tudhatnak, ami pillanatnyilag európai tekintély. Egy hatalmas monarchia felemelkedő, önérzetes és nemesen becsvágyó tagjaiként a legjobb Európát akarják utázozni. Már pedig korukban Comte, Buckle, Taine az. Ne feledjük, hogy az ő tanításaikon izmosodott egy szomszédnép államalapító bölcsésze, Masaryk is. Ez a példa a magyar félmúltba mutatva a szabadelvű nemzedéket igazolja. Mert jobb elavulni a nagyokkal, mint eleven maradni vagy korszerűvé fiatalodni az őrültekkel.