Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 1. szám · / · Figyelő

Kósa János: Egy barokk költő élete
Gálos Rezső Amade-könyve

Amade életét és a 18. századi magyar barokkot, amelyet irodalomtörténet-írásunk eddig méltatlanul elhanyagolt, most egy 14 íves könyvben tárja elénk Gálos Rezső. Érdekesebb témát aligha találhatott volna. Hőse a legjellegzetesebb barokk-költőnk. És amint egy német tudós, Fritz Valjavec, a közelmúltban megírta a felvilágosodás korának magyar átlagpolgárát, hasonlóképpen várhatná most az olvasó, hogy Amade életében a tipikus barokk-kori nemes alakját kapja. A magyar irodalomnak aligha van még egy alakja, aki alkalmasabb lenne a szellemtörténeti tipizálásra, aki jobban magán hordaná kora betegségeit és erényeit.

Gálos nagy felkészültséggel fogott munkájához. Szorgalmas kutatással hatalmas levéltári anyagot gyűjtött egybe. Ez már önmagában is dícséretreméltó jelenség, amikor napjaink irodalomtörténészei egyre jobban elhanyagolják a levéltári kutatást. Kisebb hiányok azért nála is kimutathatók, pl. a magyar kancellária levéltárát nem nézte át, pedig ott számos Amadára vonatkozó irat található (Így csak a 1752. esztendőből 672, 699, 702, 789. számúak.)

Így is értékes anyagot szedett össze és az átlagos életrajzokat jóval felülmúló aktatömeget hozott napvilágra. A költő neveltetéséről szóló két fejezete pedagógia-történetünk egyik legértékesebb része, hű képét adja a korabeli nemesifjak neveltetésének. Érdekes a két Amade, apa és fiú, családi életére, pöreire vonatkozó részek, vallási életük jellemzése; bennük van a kor egész erkölcstörténete. A katonáskodás éveinek, hivatali pályájának leírása némileg vérszegény; de még így is hoz jellemző adatokat.

A levéltári adatokhoz simuló életrajzon, az áldozatos pozitivista kutatásokon kívül magáról a költőről mindössze egy alig 25 lapos fejezet szól. Az sem mondható szerencsésnek, megállapításai alig haladják túl Négyessynek fél évszázaddal ezelőtt leszögezett nézeteit. A nagyszabású feladat elől visszavonul, hozzá sem kezd. Gálos nem teszi magáévá a szellemtörténeti iskola munkamódszerét. Ezért nem tud (talán nem is akar) a barokk lényegéhez férkőzni, amivel pedig szívesen foglalkoztak német és magyar történészek. Ő távol áll a 18. század szellemétől. Amade verssorait csak fogalmilag érti, appercipiálja; de nem tud beléjük helyezkedni, átélni őket. Ott, ahol a tényeken kell túlemelkedni, hogy a magasabb szintézis világába jusson, - ott megáll, nem indul tovább. Csak azt az Amadét mutatja be, aki itt és itt született, ekkor és ekkor szeretkezett, így és így költött; de a benne rejlő örökkévaló és változatlant, a költőt, az embert, a barokkot nem tudja rajzolni.

Ezért ítéli meg hibásan Amadét, a barokk költőt. Így vélekedik: "egész dalköltészete igazi, tiszta, szubjektív líra, még pedig táncdalait és az egy katonadalát nem számítva, őszinte szerelmi líra és az én költészete... E néhány példa is elmondja, mennyire őszintén egocentrikus a lírája. Még akkor is őszinte, ha magát hűnek, állandónak, igaznak, mint a kőszikla: szilárdnak mondja; mert erős impresszionizmusával pillanatnyilag hiszi, hogy az." (134-6 l.) Azaz, hogy Amade élmény-költő lenne, akár Petőfi vagy Ady. Pedig elég néhány sort elolvasni barokk szóhalmazából, hogy lássuk: mindez csak sablon, költői játék, érzelmi komfort, amint az divatos volt az egykorú udvarházakban. Egyéni érzésről, élményről szó sincs, önálló gondolatot keresve sem lehet benne lelni. Minden csak a társadalmi formaságok betartása, szokott rímek, versek és gondolatok. Ez az igazi barokk-költő: Amade. Ezért típus századának fiai közt.

Olvasónak ezt az esztétikai benyomását még csak megerősítik az életrajzi adatok. Ezért a köznapiságért másolták, olvasták, dícsérték az egykorúak; ezért maradtak fenn versei olyan másolatokban, amelyekről már azt sem lehet megállapítani, vajon Amadétól származnak-e vagy Pócs Andrástól. Ezért nem írt szerelmes verset egyik felségéhez sem. Borcsa, Éva, Krisztina és a többi sablonos leánynév, amelyik a versfőkből kijön, épp úgy nem jelentett élő valóságot, igazi kalandot életében, mint ahogy barátai érzelmeit is a sajátjai gyanánt öltöztette versbe. És az sem véletlen, hogy ugyanaz az Amade, aki katonasága alatt folyton csak panaszkodik, duhajkodik, hazavágyik, azt írta a leghíresebb magyar katonadalt: A szép, fényes katonának arany, gyöngy élete... Ez az a hang, ami a barokk kor lényege és ezért tipikus Amade. Sajnos, épp ezt a lényeget nem tudta Gálos érzékeltetni.

Pedig a neobarokk gondolatkor nem idegen tőle! Hangja a barokk panegirikusokra emlékeztet. Tőlük vette családtörténeti érdeklődését: Amadét elsősorban, mint a főrangú familia leszármazottját értékeli. Családját az ősi Gutkeled nemzetségből származtatja: pedig nem ártott volna, ha az ilyen hipotézisek bizonyítását inkább a genealógusokra bízta volna. Rögtön azt is előadja, hogy ennek a nemzetségnek egyik tagja, Vid ispán miket művelt - Salamon király idejében. Mi köze van a 19. századi költő biográfiájának az 1060 körül élt bácsi ispán tetteihez? - Neobarokk jelenségnek kell tartanunk azt a túlzott figyelmet is, amit a jelenlegi kultuszminiszter történetírói munkásságának szentel. Amade életét írva miért kell Hóman Bálintnak a magyar koraközépkort tárgyazó munkáira hivatkozni?

A neobarokk lelkesedés azután olyan kitételekre ragadja, amit pozitivista józanságával utóbb megbán és visszavon. Hősének jellemére szép neobarokk körmondatot áldoz. Az ifjú Amade "nem sejthette, hogy szeretett szüleinek merőben különböző természete milyen rombolást végez egyéniségének fejlődésében, jó és rossz hajlandóságainak kialakulásában ugyanakkor, amikor a Jézus-társasági atyák nevelési eszményeiknek pompás megvalósulását sejtették a kitűnő eszű, serdülő ifjúban, aki a győri gimnáziumnak lett tanítványa". (23. l.) Valóban megindítóan szép jellem ez az ifjú! Sajnos, egy lappal utóbb már azt olvassuk: "viselkedése - úgy látszik - nem volt mindig példás. Könnyelmű és hirtelen lobbanó kedélye már 16-18 éves korában sem tűrte a féket". A neobarokk lelkesedés és a pozitív józanság összeütközéséből így született meg a logikai ellentmondás. Mert 1. a jezsuiták "nevelési eszménye" sosem volt a rossz magaviseletű és féktelen diák. Ezt még Gálos sem tarthatja lehetségesnek, aki pedig, látszólag, nem ismeri Fináczy vagy Kornis idevágó műveit. 2. vagy pedig az első körmondat nem igaz. De akkor meg hogyan szabad leírni?

Pedig a jezsuitákkal még egyszer megakad a szerző. Így ír: "büszkék lehettek rá tanárai is: Amade Lászlóban valóban kiteljesedett mindaz, ami nevelő és tanító törekvéseiknek eszménye volt". (31. l.) Amadét, aki feleségétől elvált, fiával nem törődött, vagyonát elkártyázta, a szerelemnek és a hiúságnak élt, egy kissé bajos a jezsuita nevelési eszmény gyanánt elénk állítani. A jezsuita pedagógia még ebben az időben is magasan felette állt annak az erkölcsi ideálnak, amit Amade életével megvalósított.

A szerző általában szeret kellemeset mondani a bárókról. A költő anyját, aki férjét megcsalta, elhagyta, fiát vagyonából kiforgatta ilyen meghatóan parentálja el: "Istenben hívő lélek volt, de parancsoláshoz szokott, előkelő nagyasszony, akinek szépen indult ifjúságán véres sebet ejtett házasélete".

Viszont láthatólag nem szívleli a parasztokat, akik a barokk költőt az ő költésében megzavarták. Egy helyen így ír: "Nem sokkal felesége halála után vendégfogadóját, istállóit, kertjeit fölgyújtották a parasztok; hogy a nemrégen épült plébánia-lakot puskaporral robbantják föl s égetik porrá, arról már a főispánnak tesz jelentést, mert azzal is fenyegetőznek, hogy a gabona betakarítása után szérűspajtája is a láng martaléka lesz". (163-4. l.) Ha Gálos ismerné az 1760-as évek parasztmozgalmait, amelyek az úrbérrendezéshez vezettek, ha ismerné az akkori parasztság helyzetét, ha foglalkozott volna az Amade-birtokok gazdaságtörténetével, talán nem írta volna ilyen érdektelen hűvösséggel ezeket a mondatokat.

Gálos is, mint oly sok magyar tanár és irodalomtörténész, a társadalmi értékeket maradéktalanul át akarja vinni az esztétika terére. Amiért valaki bárónak és nagybirtokosnak született magyar földön, azért még nem kell az erények összességével ékeskednie. Nem volt mindegyik magyar báró olyan, hogy benne egyesült (a barokk költő szavával élve) "Múzsáknak szépsége, Dido delisége, Vénus kegyessége, Thisbének hívsége, Gizmunda szerelme, Astrea kegyelme" s legkevésbé az Amadék nem voltak ilyenek. A történetíró nem írhat hőseiről anélkül, hogy azokat meg ne ítélje. De ítéletének kimondásakor ne legyen sem demokrata, sem feudális; legyen egyszerűen - igazságos.