Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 1. szám

Illés Endre: Babits Mihály két regényéről

Villanyfénynél, az éjszaka tengerfenéki csöndjében kezdtem olvasni a Kártyavárat. És késő hajnal volt már, a lámpám nem égett, amikor ismét megütött a Tímár Virgil fia utolsó mondata. Ki tudja hányadszor: megint ott álltam a sóti hajóállomáson, ahol Vágner Pista úgy búcsúzott legkedvesebb tanárjától, hogy a végső pillanatban már rá sem nézett. A nappalaimon mostanában vessorokkal lábolok át. Mint aki védekezik: csendesebben és hangosabban mondom őket magamban. Egy-egy fájdítóbb szó úgy búvik meg sejtjeimben, mint az ellenméreg. De az éjszakám, amíg csak a szemem állja a nyersebb fényt, a regényé. Csak a Don Quijotera kell gondolnom, hogy ne szégyelljem a plebejus műfajt.

Nagyon szeretem Babitsnak ez a két regényét. Most jelentek meg Összes versei, de a versekre esküvők között hadd mondjam el: a regényeihez nem kisebb szomjúsággal térek meg. Hogy bele tud nyújtózni ez a Kártyavár is az éjszaka árnyaiba, — egyszerre magad is ott vagy a kormot lehelő városban, amelyről olvasod, fáradhatatlan kopácsolással éjfélkor is épül körülötted. A szíved dobogni kezd, mintha étert szagoltál volna. És milyen el nem csillapodó, fájdalmas remegés Virgil egyetlen kalandja, amely után — mint a letépett kérgű fa, mely száradó ágait már csak az ég felé nyújthatja, — eljut a végső, az igazi szerelemhez: Isten szerelméhez...

Mi újat kaptam ma éjszaka Babitstól? Olvastam már ezt a két regényt úgy, mint a műfaj Európából hozott, idehaza ma is társtalan, remek példáit. Elszoruló szívvel lapoztam a Kártyavárat lidércnyomásnak. Újvárost láttam porba és csalásba épített álmetropolisnak. Megismertem benne a híg mésszel bekent, iparosodó, háború előtti Magyarországot. Élveztem úgy, ahogyan az utolsó fejezet kívánja: bábjátéknak. És hogy hányféleképpen olvastam a Tímár Virgilt, azt talán el sem kell mondanom. De sohasem éreztem még annyira Tiltakozásnak ezt a két írást, mint éppen ma (döbbenten vettem észre, mennyi visszautasítás gyűlt fel bennem is). — Tiltakozás minden fajta olcsóság, homlokzati modernség, gyökértelen gründolás, alacsonyan csapkodó szellem ellen.

Mennyi izgatott tiltakozást süvít napjainkban a politika! De ki tiltakozik egyszerűen az értéktelenség ellen, amely a maga dermesztő ürességével minden elképzelhető oldalról mind éhesebben ásít ránk. Ahogy a Kártyavárban az egyes fejezetek egymásból kiszökkennek és —mint a vízbe öntött ólom — ágbogasan szétugranak: minden csúcs, ág és hegy kipukkaszt valami felfújt pöffeszkedést. Mennyi remek példa! Milyen villogva rajzó ötletek! Milyen keserű szellemesség! Amerre csak fordulunk — napfoltok. A világvárosi ragyogás, a rekedt és pimasz zsurnalizmus, az olcsón kábuló lelkiismeretek, a spriccerpolitika, a magát nyugatinak kendőző haladás napfoltjai. Egy város, amelyben minden modern, ingatag, gyökértelen, bizonytalan a Turteltaub utcától a Hirschfeld szigetig. És milyen emberek! Kilóg belőlük a kóc, vagy a törött rugó: kiki a maga mozdulatlan grimaszába dermed. Elvek és érdekek szörnyű zavara. még a tücsök is visít itt, a virágokban méz helyett korom van és a cipők (bokáig süllyedve a porba) megőszülnek. "Úgyis összedől minden"-hangulat. A temetőben hajhullós fű; a halottak már rothadnak lent, de fent még mindig élnek és rikoltoznak a sírkövek, szélhámos címereket és csodálatos felírásokat harsogva egymásra. A próféta felhághat a megingó kártyavár legmagasabb fokára és világot javíthat, vagy átkozódhatik. A szellem meg mit is tehetne mást: émelyeg — még a testvérétől, szerelmétől hazudott hasonmásától is.

És mennyire leleplezésnek éreztem ma a Tímár Virgil fiát is. A megválthatatlan, megnemesíthetetlen, egészen alacsonyrendű anyag leleplezésének. ma a Vitányi-fejezet sistergő magnéziumfénnyel gyúlt ki előttem: milyen hátborzongató például a tudatlanságát fölényeskedéssel palástoló zsurnaliszta olcsó-olcsó latin idézetbősége a "nihil errare non est humanum"-tól az "eros ouranios"-ig. És a regényben feszülő erőkre legjellemzőbbnek azt éreztem, hogy Virgil a nevelői feladat beteljesítésénél arra gondol: nem a lélek fajfentartásáról van-e szó? Amit Vitányi Vilmos egyszerűen így fogalmaz meg a maga számára: minden tanítás voltaképpen defloreálás.

Mit adhat ma író különbet és harcosabbat, mint a minden alacsonyság és olcsóság ellen forduló émelyt? Mit köszönhetnék meg Babits Mihálynak forróbban, mint a legnemesebb példát?