Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · BARTA JÁNOS: A ROMANTIKUS VÖRÖSMARTY

BARTA JÁNOS: A ROMANTIKUS VÖRÖSMARTY
2.

Ha az élmény bőségét nézzük, valamennyi romantikusunk közt Vörösmarty a leggazdagabb. Úgy látszik, mintha az emberi lét teljességét élné át s nem hiányozhatna semmi ahhoz, hogy boldog legyen. Honnan van hát, hogy mégsem harmónikus, kiegyensúlyozott költő? Miért nem jut el odáig, hogy résztvevő hangulatával teljesen elmerüljön a világban és meglelje a békét? Költészete tele van lázas, szenvedő, nyugtalanító hangokkal. Eposzaiban és drámáiban énérzés és személyesség nélkül is rengeteg fájdalmat halmoz össze; lírája sok mindent visszhangoz férfikora nemzeti mozgalmaiból, de néha olyan keserűen, hogy a nihilizmushoz áll közel. Amikor látszólag minden vágya teljesül, éppen akkor a legsötétebb, legelégedetlenebb; családi boldogsága és a reformkor első diadalai nem képesek kioltani lelkének mély beteletlenségét, amely ifjabb éveiben a halk, tompított bánat vagy az eszményi, túlfeszített sóvárgás formájában jelent meg.

A részvét maga, amelyre első pillanatban gondolhatnánk, nem elég magyarázat. Vörösmartyt nem egyes alkalmi okok bántják. Nem úgy áll a dolog, mintha irgalmas szamaritánus módjára környezete szenvedőivel érezne együtt, hiszen egész költészetében alig találni egyetlen konkrét panaszt. Ellenben valami különös összefüggés van nála fájdalom és kozmikus látás között. A szenvedés mást inkább elszigetel, nála valósággal kitágítja a lelket s megélesíti az érzéket minden földi kín befogadására. Minél jobban szenved, annál egyetemesebb; szenvedő hősei mögé az egész világmindenséget adja hátterül. Életérzése akkor legtragikusabb, amikor legmélyebben lát bele az embersorsba; van idő, amikor céltalannak érzi az egész földi életet minden eszméjével és erényével együtt. «Hallgassatok, ne szóljon a dal, most a világ beszél» - s amit a világ mond, összefoglalható két szóban: nincs remény.

Mi az oka Vörösmarty pesszimizmusának? Bizonyos fokig a kozmikus látás maga, illetve az, amit előidéz: az elzárkózás hiánya. Nyomor, szenvedés, bűn mindig van a földön - csak éppen nem látjuk meg mindig, mert az egyéni élet alkotó munkájával velejár egy adag egészséges önzés. Vörösmarty szenved, mert nem tud bezárkózni a maga élete végességébe. De még ez sem fejt meg mindent, mert hiszen el lehetne képzelni, hogy a boldogság forrását jelenti számára a mindenség élménye. Ilyen fokú emberi boldogtalanságnak csak egy oka lehet s ez bántja Vörösmartyt is: az, hogy életéből hiányzik az igazi metafizikai támasz. Benne a romantikus lélek örök metafizikai igénye úgy jelenik meg, mint valóságszomja, amely részvevő együttérzéssel a világ felé fordul - s ez a gazdag, kimeríthetetlen világ nem képes metafizikai támaszt adni lelkének.

Ez más szóval annyit jelent, hogy Vörösmarty a világot csak végesnek tudja átélni. A kozmikus látás jelenti számára a beteljesedést; de a beteljesedésben mély hiány lappang, mert amikor mindent átél, ugyanakkor át kell élnie mindennek a végességét is. Azt mondtuk: Vörösmarty nem fél semmitől, úgy, ahogy pl. Ady fél tőle, mert nála mindig minden reális és telt; - de viszont ebben a teltségben annyi tagadás van, hogy jobban fáj talán az örök semminél is. Gazdag világ ez, de véges - ami nemcsak annyit jelent, hogy múlandó - hanem sokkal többet is annál: azt, hogy sem metafizikai, sem etikai szempontból nem szilárd, nem megnyugtató, nem értékes, - azt, hogy céltalan, hiábavaló és gonosz. Vörösmartyból hiányzik az igazi hit és ezért hiányzik világában is miden, amiben hinni tudna. Nagy bőségében, csillogásában, sokrétűségében csak a felületes szem nem veszi észre a mély emberi fogyatkozást: azt, hogy minden élményében immanens marad s egész világa immanens világ. Képes arra, hogy együttlássa térben és időben a nagy mindenséget, de csak a mindenséget látja, azontúl semmit; legmélyebb pillanatában sem emelkedik ki a világból s ezért szakad rá az az élmény, amely egyéniségének a részvét és a polifónia mellett a harmadik döntő vonása: a végesség fájdalma. Figyeljük meg jól: ebből fakad nála minden szenvedés - innen indul ki, vagy ide tér vissza. Ahogy az emberi szenvedést ábrázolja, abban mindig van - vagy a mennyiségben, vagy a tartalomban - valami aránytalanság; valami rettentő teherré vagy letéphetetlen bilinccsé súlyosodik nála miden sérelem, jeléül annak, hogy az ember nem az egyes apró károsodásokat, hanem az egész lét terhét viseli.

Mi képes a végességből megváltani? Tudjuk, hogy az ember, ha csak mint világi létezőt nézzük, gyarló, törékeny holmi s vele együtt gyarló és törékeny a világ is, amelyben él. Elmehetünk a világi élménylehetőségek legvégső határáig - ahogy pl. Vörösmarty teszi - a végesség érzésétől ily módon meg nem szabadulunk soha. De minden komoly lélek ismeri azt a pillanatot, amikor a határokig űzve, éppen akkor, amikor a végesség szenvedése a legkönyörtelenebbül szorongatja - egyszerre és egészen más metafizikai síkba lendül át, s úgy érzi, hogy énjével egy világonkívüli ponton áll, mert ez a szorongatás fölébresztett benne valamit, ami kiemeli a végességből: a maga létének, függetlenségének tudatát. Scheler mondja, hogy a földi szenvedésnek csak egy értelme van: ráébreszteni bennünket arra, hogy bármilyen mélyre hatol is az emberben a szenvedés, bennünk mindig találhatunk olyan lelki réteget, olyan erőforrást, amely még mélyebb, mint a legmélyebb fájdalom. A véges világba fonódva éreznem kell: én több vagyok, mint minden, ami velem történik, s ha mindent elveszítek is, még mindig megmaradhatok én magam. Az énérzésnek az a foka ez, amelyet a filozófusok «belső örökkévalóság»-nak neveznek - s amelyet Berzsenyiben, sőt Madáchban is néha - fölébreszt a külső világ végességének tudata.

Ez a belső örökkévalóság hiányzik Vörösmartyból. Hiányoznia kell, amint láttuk, én-érzése elveszett, beolvadt a világ élményébe. Nem is halljuk nála az önmagára visszadöbbenő én hangját egyszer sem. Az embert csak a világban tudja elképzelni: «aki rövid pályát futván, a szárnyas idővel feljőve, és az eget, földet s a földnek zsenge virágit - mert mi egy életidő - megnézé s elvesze köztük». Amit világonkívülinek vélnék nála («amit fül nem hallott, a szem meg nem jára») - az is csak az esztétikum elragadtatása; csak elszigetel a lét terhétől és végességéből, de nem nyit meg új, világonkívüli metafizikai forrást.

Még egy út vezethetne ki a Vörösmarty-féle immanenciából: a vallásosság, a vallásos Istenélmény. Vallásos lélek-e Vörösmarty? Az eddigiek után nem lesz talán meglepetés, ha erre a kérdésre nemmel felelünk. Vörösmarty nem vallásos lélek. Igaz csak egy lépés választja el attól, hogy az legyen; minden mélyebb élményben a vallásos zóna határát ostromolja, de elérni soha nem éri el. Mielőtt ezt a megállapításunkat kissé kifejtenők, meg kell jegyeznünk valamit erről az egész okfejtésről. Ha valami megvan, meglétét nem nehéz bizonyítani. Kényelmetlen dolog azonban azt kimutatni, hogy valami nincs meg. Mi sem tehetünk mást, mint hivatkozunk Vörösmarty valamennyi alkotására: vizsgálja meg mindenki maga a vélt vallásos verseket, vagy részleteket: vajjon csakugyan azok-e? A közkeletű vallásos képek (angyal, ördög, menny) emlegetése még nem bizonyít semmit; a kérdés csak az: eléri-e Vörösmarty azt az emberi élményszférát, amelyet joggal vallásosnak nevezhetünk?

Az igazi vallásosság kritériuma nem a puszta hit, mint elhívés, nem is az a meggyőződés, hogy Isten csakugyan van. Idáig a tudós vagy a filozófus is eljuthat anélkül, hogy vallása lenne - s ennyit akár Vörösmartyról is föltehetünk. A vallásos érzés ott kezdődik, amikor valaki az átélt Legfőbbel és Legszentebbel személyes kapcsolatot érez és amikor hozzá való viszonya életének legnagyobb kérdése lesz. Úgy kell éreznünk, hogy egy rettentő Hatalom szeme szakadatlanul éppen rajtunk van és egyenesen nekünk oszt parancsokat. Úgy kell éreznünk, ahogy a vallásos válságok idején mindenki érez: énünk metafizikai sorsa - vagy az ismert szavakkal: lelkünk üdvössége függ ettől a Hatalomtól. A romantikus Istenélmény először is valami hallatlan metafizikai súly az emberi lelken; megléte felől nincs kétség és súlya elől sincs kitérés. A vallásos léleknek tehát még elevenebben éreznie kell a maga énjét, mint másnak, mert éppen ez az érzés nő meg nála a megsemmisüléstől, elkárhozástól való rettegésig - csak ez a felkorbácsolt énérzés lesz fogékonnyá az Istenség átélésére. Azt hiszem, nem kell bizonyítanom mostmár, hogy Vörösmarty nem lehet vallásos lélek, - mert hiányzik nála az énérzés, a vallásos élmény személyes föltétele.

Volna a romantikus vallásosságnak egy másik útja is: a mindenség élményén keresztül. Ezen az úton Vörösmarty majdnem eljut a végső pontig. Az a végtelen tér és végtelen idő, amelyet a földi dolgok mögött meglát, mintha az Istenség megérzésének bevezetője lenne. Az élmény azonban megáll a mithikus fokon: a konkrét végtelenségnél; Istene, ha megjelenik, csak óriási arányú kozmikus jelenség. Vörösmarty legfeljebb csak arra képes, hogy mitizálhatja a vallásos érzést.

Ismétlem, hogy az elmondottakat nem lehet példákkal bizonyítani. Két verset említek meg mégis: ezek: az Előszó és A vén cigány. Mindkettő emberfeletti fájdalmakat fejez ki, valóban a legmagasabb fokát annak, amit a végesség fájdalmának nevezünk. Vallásos léleknél az ilyen eksztatikus szenvedéstől csak egy lépés a vallásos élmény. Ezt a fordulatot egyik vers sem mutatja. A Vén Cigányban egy utópisztikus földi látomás jelzi a fájdalom hirtelen megenyhülését («lesz még egyszer ünnep a világon»), a másik versben egy gyönge, emberi módon átélt Isten képe dereng a magyarságot megölő vész roppant mithikus festménye mögött.

Vörösmarty számára nincs más megoldás, mint elmerülni az emberi lét minden értékében, minden fokozatában - és szenvedni ennek a létnek törékenysége, gyarlósága, végessége miatt. Gondoljuk csak el, micsoda tragikum van ebben: Vörösmarty, valamennyi költőnk közt a legátfogóbb világélmény megteremtője, nem tud sehol sem otthon lenni ebben a hatalmas világban; realitás, lélek, eszme, képzelet, kultúra, mithikus kozmosz - mind nyitva áll előtte, mindegyik ad egy-egy szólamot lelke csodálatos polifóniájához, de igazi támaszt nem jelent számára egyik sem. Azt a metafizikai igényt, amely lelkében él, a valóságélmény egyik említett fajtája sem köti le, mert csak az én, vagy az Istenség nyílt vagy burkolt megtalálása tudná lekötni. A legmélyebb hang Vörösmarty skáláján: a teljes metafizikai támasztalanság.

Mégis beragyog néhány fénysugár ebbe a kietlen világba.

(A tanulmány befejező részét januári számunkban közöljük.)