Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám

BARTA JÁNOS: A ROMANTIKUS VÖRÖSMARTY

Romantikus korszaknak hívják irodalmunk történetében a XVIII. század végét és a XIX. század első évtizedét. A felújulást megelőző századokból mai fogalmaink szerint csakugyan nem is tudunk igazi romantikus költőt vagy romantikus alkotást felmutatni. Az azonban, ami azidőtájt hazánkban a lelkeket megmozgatta, mégsem volt egyszeri, múló korjelenség. A romantikus lelki alkat - ha talán nem tartoznék is fajunk ősi adottságaihoz - ki-kitör nálunk a múlt század egész folyamán s jelenkorunkban is megvannak a maga képviselői.

A romantika - a magyarság felől nézve - nem más, mint metafizikai érzékenység, metafizikai élményekre való hajlamosság. A metafizikát - ritkán használt magyar szóval - valóságtalannak szokták nevezni. Az iránta fogékony lelket azonban nem az a valóság érdekli, amellyel a hétköznapban találkozunk, hanem az, ami ezen túl van. A romantikus élmény éppen ezért kívülről nézve heves kritikával, a meglévő tagadásával vagy az élet ürességének érzésével kezdődik; lényegéhez tartozik az elzárkózás, az elutasítás. Mindez azonban csak látszólag negativum; még ha kimondva nincs is több, ott lappang mögötte legalább csírában a vonzódás, a vágy a négy metafizikai ősvalóság: az én, az emberközösség, a világmindenség és az Isten iránt. Bárhogyan próbáljuk is típusokba foglalni, annál a típusnál kezdődik az ember, akinél ez a négy nem üres szó, aki tehát benne él az emberi lét ősi metafizikai adottságaiban és történéseiben.

Az átlagembernek azonban a maga szempontjából igaza van, ha nem keresi valami nagy buzgósággal ezeket az élményeket. A metafizika kútjából inni áldás, de sokszor épp olyan átok is. Az én, a világmindenség és az Isten - terhet jelentenek a kis emberi lélek számára. Lehet az átélésükben valami végzetes, valami fenségesen rettentő, ami magához vonzza az egyéni lelket és kiszívja belőle saját szubsztanciáját. A romantikus léleknek állandóan a túlfeszítettségre kell hajlania, mert csak így tud kilendüli a hétköznapból, ahol hazátlannak érzi magát. Elemi erejű szenvedélyekben él, amelyek mind emelnek vagy sujtanak, közelítenek, vagy távolítanak s mindig földi létének egészét érintik. Élete nem az időbe illeszkedő egységes kibontakozás, hanem szakadatlanul visszatérő dinamika, amelyben az élmény extázisát a visszahullás kudarca, vagy az önkorlátozás kijózanodása köti. Keresi a maga énjét és a maga életkörét, de sohasem tudja végleg megragadni. Átéli maga körül az egész kozmoszt s a végesség visszaűzi szűk életkörébe. Addig feszíti lelkét, amíg meglátja énjén és a világon túl az Istenséget, de ritkán nyájas derűjében, inkább könyörtelen, parancsoló fenségében, úgyhogy ez a látvány is, Luther szavával, pusztító tűz és kínzás lesz számára. Kiábrándultság és sóvárgás, dac és csodálkozás, szeretet és gyűlölet, vonzódás és rettegés, üdv és kárhozat: ezek a tipikusan romantikus élményformák, amelyek a metafizikai forrásokért vívott lelki harcot kísérik.

Ezeknek a forrásoknak első nagy felfedezője irodalmunkban Berzsenyi. Nem írt nagyon sokat, verset alig egy kis kötetre valót s abban is, amit írt, sok a másodrendű vagy selejtes munka. Ez mutatja, hogy metafizikai forrása nem volt valami bőséges. Számos versében túlteng az üres dinamika, a hétköznapból való kilendülés sikertelen próbálgatása. Lelke többnyire akkor kezd felajzódni, ha érezni kezdi maga körül emberek és nemezetek életének kavargását, a forrongó földi életet s azontúl a véges emberre ránehezedő khaotikus mindenséget. Költözik pl. szülőföldjéről, kiszakad a régi, meghitt környezetből s váratlanul úgy érzi, mintha «a szilaj vágyások gigászi harcai, e bujdosó csillag ezer orkánjai» fenyegetnék. Hazáját is sokszor képzeli el így: barokk héroszokat lát benne küzdeni, akiknek «útját szörnyetegek lesik», a gőg, emberi hiúság és gonoszság khimérái. A határokon túl pedig «forr a világnak bús tengere», «a népek érckorlátai dőlnek, a zabolák s kötelek szakadnak.» Igazi romantikus világélmény ez, bár kissé emberiesítve és vázlatszerű egyszerűségben. Fényes közélet és forrongó világ hol rettenti, hol vonzza a költőt («egész Diogenes nem lehetek» - «vannak óráim, melyekben a nagy ősi vér háborgat s azon hérói lelkek hordómat ostromolják») s lelkének védekezni kell a csábítás ellen. Talán magyar jellemvonás az, hogy a legromantikusabb egyéniség se omlik bele ellenállás nélkül a rettentő hatalomba, hanem menekülni próbál előle, azzal, hogy önmagába húzódik vissza. Csak a legromantikusabb költőnél merül fel az Ős Kaján problémaköre; az ő számára csakugyan nincs menekvés önnön metafizikai élményeinek romboló hatása elől. Berzsenyi menedéke az ú. n. intimszféra.

Ezen általában kettőt lehet érteni. Egy bizonyos idilli életkört, amelyet elemi emberközösségekből alkotunk magunknak, - vagy pedig a lélek abszolút magányát, ahova őt senki nem követheti. Berzsenyi intimszférája mindkettőben részesedik. «Van kies szőlőm, van aranykalásszal biztató földem, szeretet, szabadság lakja hajlékom...» - «Mint a setét völgy csermelye, életem elrejtve lappang...» Az aranykalászos földek közt annakidején gyakran látták magányosan, mélyen elmerülve álmodozni. Ezt a belső végtelenséget szegezi a fiatal Berzsenyi a kívüle zajló végtelenség kísértésével szembe. Ha verseire gondolunk, rendesen ez a két pólus jut az eszünkbe: kint a mindenség és az Isten végtelensége, a forrongó világ bús tengere, bent a magány, a csendes szalmafedél, a víg pásztori kor gyermekei.

A romantikus költői élet azonban nem jelent nyugalmat, hanem küzdelmet, dinamikát. Berzsenyinél ennek a dinamikának változatos többoldalú hullámzását figyelhetjük meg. Egyszer a belső szentség felé mélyről, elhárítva magától a zajló nagyvilágot vagy a «rab lelkek» fényes életét (Jámborság és Középszer). Máskor a végtelenségből sóhajt vissza az elveszett intimszféra felé (Búcsúzás Kemenes-Aljától). Néha riadó lelkesedéssel fedezi fel az elveszettnek hitt erényeket (hazafias ódák). Végül pedig hatalmas erővel ráz le magáról minden emberi és hazafias ábrándot, hogy a pusztulással és a rettentő végzettel szembe nézzen. (A magyarokhoz, A temető.)

Mi tehát a Berzsenyi-versekben az igazán berzsenyies? Ez a többirányú lelki dinamika a maga különleges színeivel, ütemről-ütemre haladó, indulatot indulatra halmozó tektonikájával, hirtelen fellángolásaival és csendes tüzű elmélyedésével. A romantikus metafizikai élményforrások közül pedig kettő táplálja. Egyik a világélmények még talán fejletlen formája: a kaotikus világ és küzdelmes földi lét átélése, mögötte az embert, életet elsodró Nagy Örök arcával. Történeti szempontból ez a figyelemreméltóbb. A «rettentő Istenség» mintha magyar faji élmény volna; Isten, aki a maga könyörtelen felségében eltiporja az embert, ott lappang romantikusaink rettegésében. (Ady: «Isten, a vigasztalan.») Inkább Berzsenyié magáé a másik végpont: a szinte vallásos hévvel átélt énélmény. A misztikusok azt mondják, hogy mindnyájunkban ott izzik az emberi lélek felszínes áramlásai és kívülről jövő képzeletei mögött a Seelenfünklein, egy szikra, amely már majdnem része, de legalábbis részese az Istenségnek. Berzsenyi maga oly szentnek érzi a maga benső világát, mintha ezt a szikrát sejtené benne. Az ént, a maga kisméretű idilli környezetében, ilyen szentnek átélni: ez Berzsenyi sajátja; ebben alig van romantikusaink között folytatója.

 

1.

2.