Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám · / · KOMLÓS ALADÁR: A SZAVALÁSRÓL

KOMLÓS ALADÁR: A SZAVALÁSRÓL
2.

Most már megállapíthatjuk a szavalás életének feltételét: olyan közönség kell a viruláshoz, amely megbecsüli s óhajtja az irodalmi élvezetet, de ehhez, az olvasásban való kielégületlensége miatt, csak a hangos előadás közvetítésével tud hozzájutni. Azt lehetne mondani, hogy a nép dalol, az irodalmár olvas, aki pedig csak szeretne litteratus lenni, szavalóestékre jár. Az olvasásra született idegrendszer magával a művel akar szembenállni. A közvetítőt fölösleges, sőt olykor zavaró harmadiknak érzi. Igaz, az előadás megvilágíthatja a verset. De meg is változtatja. Lehet, hogy e változtatás eredménye szép. De mindenesetre más, mint maga a leírt mű volt (lásd: Babits Mihály: Költészet és előadóművészet.) Sokan vannak, akik csak a megvilágított és meghangosított művet tudják igazán élvezni. Nem ők az irodalom született barátai. Ezek bizony az előadást inkább csak elviselik, s minden bizonnyal más előadóstílust kedvelnek, mint a szavalásért lelkesülő közönség: egy diszkrét stílust, mely a leírt szavakat csak kevéssé fordítja drámaivá.

Igaz, a jó vers mindig virtuális párbeszéd. A nyelv t. i., mint Spengler kifejti, parancsolásra született, a többesben való vállalkozáshoz. Az ember nem beszélne, ha magában volna; csak társaságban, mindig csak valakihez fordulva beszélünk. E törvény alól csak az értekező kivétel; ő is azért, mert fejtegetéseiben saját személye is eltűnik. De ahol az első személy megjelenik, előhívja a másodikat is; a horror vacui fog el, ha valaki első személyben szól és nincs partner a szeme előtt. Ez a magyarázata, hogy a nagy konfessziók szerzői is, mint Szent Ágoston vagy Rousseau, mindig kerestek valakit, - rendszerint Isten volt a partnerük -, akihez fordulva mondják el vallomásaikat. A lírai költemény meg éppen szereti a tegező formát. A versbeli «te» nem a valóságos életbeli tegezés utánzása, hanem eszköz arra, hogy olyan közvetlen viszonyba lépjünk a tárggyal, mintha ember volna: a párbeszéd viszonyába. A partnerkívánás törvényének csak látszólag mond ellent a monológ létezése. Hiszen monológ, úgy, ahogy általában felfogják, igazában nincs és nem volt soha. Csak ma látszik az nekünk «magánbeszéd»-nek. Hevesi Sándor azt írja róla A Színjátszás Művészetében, hogy a pódiumjellegű színpad korában «amíg a színész is a közönségnek játszott, sőt egy jelenetben aposztrofálta is a közönséget, a drámának e kezdetlegesebb stádiumában, a monológ tulajdonképpen nem volt egyéb, mint beszéd egy második személyhez, aki a közönség volt». Igen, a nyelv szelleme kívánja meg, hogy mindig valakihez fordulva beszéljünk; ha a partner hiányzik, kínos bizonytalanság fog el. Énekelni, elismerem, lehet egyedül is: mint ahogy talán magános madarak is csicseregnek. Az éneklés t. i. még inkább fiziológiai, mint szociológiai jelenség; a beszélő ember már kikerülhetetlenül társadalmi lény. De a lírai költemény csak félig ének; félig már beszéd. Ezért, legalább virtuálisan, mindig párbeszéd is, a költő és hallgatója, vagy legalább tárgya között. A nyelv parancsolja így. (Kérdés azonban, nem tétetik-e már elég a nyelvnek azzal, hogy a vers virtuális párbeszéddé vált, vagy azonfelül hangossá is akar-e valósulni...)

A tömegek persze csak a recitátor révén ismerkednek meg a költészet édességével s ezért, (mint ahogy a kódexek korában jobban ismerték a másoló nevét, mint a szerzőét) szavalóestéken a poétánál jobban ünneplik az előadót. A vers, míg a papíroson van, homályos, elvont szöveg a tömegember számára, de főkép nem valóság egészen, csak akkor válik azzá, hihető, megfogható és eleven realitássá, ha hangot kap az előadó ajkán s kiegészül ennek testiségével. A papiroson levő vers még csak félmű, minthogy annak a pszichofizikai folyamatnak, amelyben a vers a költő testét-lelkét elönti, csak a pszichikai felét nyújtja. A legfőbb dolog már most, amit a szavaló hozzá tud adni a költő szavaihoz, ami tehát produkcióját leginkább igazolhatja, annak a plasztikumnak, annak a testtartásnak, annak a hangnemnek megjelenítése, amely a vers szelleméhez hozzáillik. A szavalat sikere elsősorban tehát a testiség eltalálásán múlik; a hiba pedig, amit e téren leggyakrabban elkövetnek, kétféle: a kelleténél egyénibb, vagy a kelleténél szebb magatartásban áll. Az első a színész szavalók hibája. Ezek egyéni karakterek és nagyon pontosan megjelölt helyeztek ábrázolásához szokva, többnyire abba a hibába esnek, hogy megjátsszák a verset is, azaz nagyon kiélezett, erős vonásokkal rajzolják meg az alakot, akivel a költemény megtörténik. Ez azért hibás eljárás, mert a versek, a legkülönbözőbb költők versei mögött is A Költőt kell elképzelni, valakit, aki nem egy érdekes karakter, egy furcsa emberpéldány, hanem az általános Ember nevében beszél. A másik hiba, ha a szavaló testi magatartásával költőibb akar lenni a költeménynél, már azzal meg akarja fogni, el akarja bűvölni hallgatóit. Ilyenkor a költő átlát a szitán s tiltakozni szeretne: érzi, hogy tolmácsa híján van a kellő alázatosságnak s nem szolgálni, hanem ellenkezőleg, a maga szolgálatába akarja állítani a verset, amelyet úgy ölt magára, mint egy estélyi ruhát, vagy egy díszmagyart. Igen, egy igényesen szép magatartás csak a vers mellé vezethet. Mert azt a hitet ébreszti fel a nézőben, hogy szép lelket ábrázol. A költő lelke azonban nem szép, akárhányszor «egy nagy mocsár: a förtelem» van a fenekén. A költő lelke nem szép, s ezért sértődötten nézi, ha szépnek tüntetik fel. Sértődötten, mert érzi, hogy nem vállalják őt olyannak, amilyen.