Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 7. szám · / · ŐRJÁRAT

NAGY LAJOS: RÉGI UJSÁGOK

Különös szórakozás, ha az ember előveszi a múzeumi könyvtárban a régi újságokat és olvasgat belőlük. Az öregedő ember egy kissé visszavarázsolhatja a múltját. Azt a múltat, amelyről azt hiszi, hogy boldogabb volt a jelennél. A boldogság, a belülről fakadó közérzet, az más, az lehetett rosszabb is egyeseknél, de a külső körülményekről ki lehet mondani, hogy általánosságban kedvezőbbek voltak a maiaknál.

Olvasás közben a mult megelevenedik kissé. Támpontokat kap az emlékezés. Olvasom Szemere Miklós nevét és nyomban eszembe jut, hogy egyszer láttam őt a Stefánia-úti kocsikorzón. Rettentő nagy úrnak tartottam, mert világos nappal, tízezrek szemeláttára ült lassan gördülő kocsijában, szürke ruhát viselt, a fején szürke keménykalap - s barna körszakállas feje lelógott a mellére, a szeme be volt hunyva, aludt. Ez számomra az előkelőség szuperlatívusza volt. (Bár még az is kitellett tőle, hogy csak tetette az alvást.)

A mult nem csak megelevenedik, hanem mássá is alakul, mint amilyenül emlékezetünkben éli lappangó életét. Sok részletében szinte idegennek jelentkezik. Így, olvasmányok útján, valósággal felfedezzük a multat. Felfedezzük pedig azért, mert kiderül, hogy nem ismertük. Nem láttunk át rajta, számos fontos jelenségét észre sem vettük. Csalódunk is benne. Rájövünk arra, hogy igazi boldogság az volt: nem tudni a közegről, melyben élünk.

Megpróbálom kissé idézni a multat.

Egy kis elszámolás a hirrovatból, 1892 április 19-ikéről. «A felvidéki ínségesek részére nálunk eddig begyűlt s már nyugtázott összegekhez a részletes kimutatást pótlólag közöljük a következőkben: Weisz Vilmos úr gyűjtéséhez járultak Figel Ágoston 1 forint, Gebhardt Sándorné 1 forint, Rózsa Alajos 1 forint, Weisz Vilmos könyvelő negyven krajcár...»

Lám, akkor is volt nélkülözés, sőt ínség. A kis közleményben a bodrogmenti ínségesekről van szó. De volt jólét is. Ezt a mai pesti kedély így fejezné ki: egyeseknek jól ment a dolguk, de a ketteseknek rosszul, akár csak ma. Igaz, ez így volt, de mintha a kettesek kevesebben lettek volna s az egyeseknek oly jól ment a sorsuk, hogy volt bennük segítő készség, s volt lehetőségük a segítésre. Weisz Vilmos könyvelő 40 krajcárt adott! Ház ez nem óriási összeg?

Más.

A 92-es Képes Családi Lapok-ban arcképsorozatot látok. A képviselőház tagjainak fotográfiáit közli a lap. Csaknem minden meglett férfi viselt szakállt. Bajusza meg éppen mindegyiknek volt. Ötven arckép közül egy ábrázolt borotváltképű férfit, az az egy is pap.

Ugyanebben a lapban kedvderítő árkádiát találtam. Egyoldalas kép egy szerelmi jelenetet ábrázol, férfi és nő holdvilágos estén enyeleg: a kép aláírása a «Mézeshetek alatt». A másik oldalon látható képen a nő a férfi nélkül van, háziasan öltözve ül egy jólberendezett szobában, nagy karosszékben, és stikkel. Előtte a szőnyegen egy kisgyermek játszik, lehet vagy egyéves. (Ha már a szőnyegen játszik.) A kép aláírása: «Mézeshetek után». (Ügyes házaspár lehetett talán sztachanovisták voltak.)

Megnézem a napilag Regény-csarnok-át. «Sárga rózsa, pusztai regény Jókai Mórtól». Jókai Mór! Számomra a legnehezebb irodalmi probléma. A legszélsőbb elragadtatástól a legszélsőbb megbotránkozásig, sőt ennél is tovább, a csendes lenézésig szokta belőlem kiváltani az érzelmeket. Belenézek ebbe a Sárga rózsába. Ezúttal olyasmit látok, amin csendesen kell mosolyognom. Közlöm ezt a kis részletet:

«A doktor fel akarta tenni a csikóst a kordélyába. Hanem a legény nagyon nehéz volt, nem bírta a saroglyán átemelni.»

«Itt hagyni a pusztán pedig nem lehetett, mert amíg visszatér érte a segítséggel, azalatt a sasok megmarcangolják...»

«Az a paripa olyan okosan nézett rá, csakhogy nem beszélt. Odahajolt a fejével a gazdája fölé s rövid, szaggatott röhögést hallatott.»

- No, hát segíts te is! Mondá neki a doktor.

Hogyne értette volna meg? Egy pusztai mén! Hisz' annak már háromnegyedrész lelke van! Amint látta, hogy a doktor a gazdája emelgetésével kínlódik, megfogta annak a mellényét a fogaival és ő is emelt rajta. Így aztán közös erővel belökték a saroglyába.»

Más.

A lap közli a koronaérték behozataláról szóló törvényjavaslatot. «A mai ülés.» című karcolat erről humorizál. Azt írja a krokiíró, hogy jövő esztendőtől (93-tól) kezdve már így éneklik a közismert népdalt: «Fizetésem húsz korona negyven fillér, Megél ebből egy bojtár.»

1892 május 15-iki számból, részlete egy politikai cikknek:

«A törvény előtti egyenlőséget ma megint pompásan megmagyarázták az országnak a méltóságos főrendek. Mentségük legyen, hogy előbb is így magyarázták. Egyik esetben a főrendiház t. i. egy grófi tagját, aki egy «közönséges» emberen súlyos sértést ejtett, nem adta ki, egy másik esetben meg éppen a t. demokrata Házat vitték bele abba, hogy «zaklatást» lásson egy paraszt esetében, akinek az egyik szemét egy főnemes (különben képviselő) véletlenül kilőtte s azért felelnie kellett volna a bíróság előtt, ahol pedig minden ember egyenlő.»

A konkrét esetben, melyről a főrendiházban a vita folyt, egyetlenegy ember beszélt a törvény előtti egyenlőség mellett: Gyulai Pál.

A felvidéki ínségesek javára begyült eddig (a szóbanforgó lapnál) 6628 forint 89 krajcár.

A cirkuszban egy birkozó-trupp folytatta produkcióit, a sztárok: Robinetti és Masson. Az előző estén egy úriember állt ki Robinetti, a «birkozók királya» ellen, álarcban, nehogy az előkelőségen csorba essék. Az álarcra különben szerintem is szükség volt, mert Robinetti az úriembert - minden valószínűség szerint Báró Bothmer Jenőt -, palacsintává lapította.

1894 január 19-ikén.

A király Budapesten van. Udvari ebéd. A hírrovat közli az ebéden résztvevők névsorát. A névsor hosszú, vagy harminc név. Egyetlen egy úr van a résztvevők között, aki nem herceg, gróf vagy báró s ez: Brazília követe.

Ugyanezen a napon hír:

«Ma délután több száz munkás gyűlt össze a külső-Váci-úton levő Huber-féle vendéglőben. Volt közöttük több munkásnő is. Rádi és Hoffmann nevű ismert munkásszónokok ecsetelték a munkanélküliek kétségbeejtő helyzetét, megtámadták a törvényhozást, amely semmit sem tesz a munkásokért, továbbá a sajtót, mely - szerintük - lekenyerezettje a kormánynak és meghamisítója a közvéleménynek.»

Állandó rovat: «Szocialisztikus mozgalmak.»

«Az operában pénteken előadták Ottó főherceg kívánságára a She-t.» A főherceg ugyanis az udvarral együtt Pesten időzött. Nagy kedvelője volt a nőknek. Úgy megrendelte a She című ballettet, mint mulató úr a cigánynál a nótát.

901 május 5.

Az Esti levél írója (Tóth Béla) a Nobel-jutalomról elmélkedik. Helyteleníti, hogy a díjat megosztani is lehessen. Mert, ha megosztják a 200.000 koronát, rá csak ötven fillér eshetne, hiszen a jogos igénylő száma világon van vagy 400.000. (Boldog idők! Azóta ez a szám, ha a «jogos» szó értelmét kissé kitágítjuk, felemelkedett legalább négymillióra.)

Amerikai viccekben már szerepel az automobil.

Santos-Dumont röpköd Páris mellett, a lap kissé pesszimisztikusan ítéli meg a repülés lehetőségeit.

Csaknem mindennapi hír: «Véres párbaj». Akkor még nem volt Guernica, sem Almeria, sem Moszkva. Szükség volt időnként egy kis szurrogátumra.