Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 7. szám · / · FIGYELŐ

ILLÉS ENDRE: APAI ÖRÖKSÉG
Cs. Szabó László novellái - Franklin

Olvastam egy pár száz kötetre ment
Regény-, beszély-, poéma-speciment
Arany: Vojtina ars poétikája

Olyan elhagyhatatlan, továbbadhatatlan, egészen forró élményem ez a kötet - hadd kezdjem a kifogásaimmal.

Mire való ez a sok versidézet, mottó, felpántlikázott májusfa az egyes novellák előtt? Itt két Rilke-sor villog, amott egy régi olasz anekdota csattanója szaltózik, Corneillet Gerard de Nerval váltja, mint egy raffinált karambol-megoldás a zöld posztón: Goethe, Kosztolányi, Vigny neve koccan össze. Aki olvasás előtti jóízekért gondtalan sétára indul a kötetben, már-már bizonytalankodni kezd: végig ilyen kidugaszolt palackokkal lesz találkája az egyes novellák során, vagy a palackból szabadult szellem is szembetoppan végül? Aprópénz csörög ilyen hangosan, ha fiatal és hetyke kéz csörgeti nikkeljeit a nadrágzsebben, pedig mi sem áll Cs. Szabótól távolabb, mint hogy aprópénzzel fizessen. Az Apai örökség írója sokkal inkább annak a késői Wilde-parabolának hőse, aki hamis aranyakat kapott, s keresi a költött királyt, akinek arcát a halvány fémről nehezen kibetűzte... És kissé süketen is rímelnek ezek a mottók a novellákkal, - a Kosztolányi-sorok például a Rózsá-ból valók, a kásás elmúlás ágyát idéző versből, itt viszont utat egyengetnek egy olyan kékégboltú novella előtt (Egy táncosnő átutazik), amely szikrázik a félszeg, dadogó, de elpusztíthatatlan és diadalmas fiatalságtól. Ha robusztus novellistákra esküvő korunkban Cs. Szabó nem fél az irodalmi fehérvérűség oly könnyen felrebbenő vádjától, kritikusának kell félteni őt, nehogy ezeket az idézeteket és versélményeket, mint sztigmát, homlokára süssék. Karcsú tornyaiba úgyis befalazta már legkedvesebb olvasmányait, akár Kőműves Kelemennét egykor ama Déva várába, - mire való hát a merész sztatika titkával már a felvonóhídon köszönteni az olvasót?

(S még nem adhatjuk át magunkat a választékos és megejtő elbeszélő-hang varázsának? a Mikesbe oltott nervali titokzatosságnak és giraudouxi eufóriának? az olyan novelláknak, mint a mozarti dallamú Zenebolondok, a férfimelankóliát szinte illó olajjá sűrítő Apai örökség, a Zágoni Erzsébet felé sóhajtó szerelmeknek? - Még várjunk?)

Précieux-alkat éppúgy van, mint ahogy vannak orvosilag körülírt vérmes, méla és epés test-konstrukciók. Cs. Szabó László úgy próbálgatja néha melankoliájára a précieux-alkatot, mint egy pásztorjáték fehér selyematlasz jelmezét. Elődei a Rambouillet-szalonban a gyertyát a világosság támaszának nevezték, a fogakat a száj bútorzatának; ő pontosan vegyelemezte ezt a játékot és ezer ötlete van a régi bukfenchez. Amikor például egy párizsi öregúr kalapján (A párizsi bölcs) a fázós hasú madárkák megszáradt ürülékét az ég monogrammjának nevezi, - szívesen tapsolunk szótáríró kedvének. És vele tartunk Utrecht ostromá-ban, ahol kedvtelését szinte novella-akcióvá szélesíti. Ez a történet ott emelkedik el a földtől, amikor az író észreveszi, hogy hősnője és szerelme, Zágoni Erzsébet, tánc közben, a tangó titokzatos fordulóin, ellenszegül testének. «Sejtelme sem volt, hogy évek óta tánccal ellenőrzöm, mint a cár kémei a gyerekek elejtett szavával a forradalmár apákat. Most rettentően lakoltam az alattomosságért. Egy hűtlen lánnyal táncoltam s egyedül én tudtam, hogy mennyire a másé.» - Mindaddig semmi baj, amíg az író meg nem szokja és magán nem felejti ezt a précieux-alkatot. Novelláskötetében ezt a romló ízt egy darabnál éreztem csupán, Szerelem című novellájánál. Casanova-történet, amelyben a férfi egyre kisebbedő eszméket ostromol és hódít meg a nőkben: az egyikben a középkort, a másikban a locarnói Európát, végül a harmadikban csak a Monarchiát. Ez az egy novella bátran elmaradhatott volna a könyvből, a többiben pedig kissé halkabb lehetne a könnyebb ötletek áthangzó rigófeleselése, - ne felejtsük: ez az alkat hajlékonnyá tesz ugyan, de a túlságos játékosság a csontok keménységét szívja fel végül.

(S még mindig várjunk elismerésünkkel?)

Még meg szeretném borzolni néha-néha belle âme választékosságát és érzelmességét: mintha Narcissus ez egyszer azért hajolna a folyó tükre fölé, hogy szépsége helyett fájdalmában gyönyörködjék.

És most hadd valljam meg, hogy fiatal elbeszélőink között, az egészségüket és romlatlanságukat rúzzsal erősítgetők, a hamis pénzzel fizető forradalmárok és kísérletezők, s a nem utolsó sorban álló stílus-erőmutatványosok hármas szorításában Cs. Szabó Lászlót tartom legigézőbb, legeurópaibb novellistánknak. Szűkszavúsága és tartózkodása mögött legkönnyebb, legfojtottabb, legférfiasabb elbeszélőnk rejtőzik. Vizinövények között találunk ilyen ritka aromájú, hosszú hallgatások közével jelentkező virágzást. A szeplőtelen Kosztolányi-próza ígérkező versenytársának érzem ennek a fiatal írónak elbeszélő hangját: a Pacsirta és az Aranysárkány költője ismerte csak azt a gráciában oldódó, elemezhetetlen tisztaságot és bonyolult egyszerűséget, amelynek ízét Cs. Szabó sejti már. A derengő és lebegő álom őrzi ilyen anyagtalanul a mozdulat hajlékonyságát, a különös pályákat végigfutó gondolatokat, a férfi-szorongás egészen tömény és vad ízeit, mint az Apai örökségben három-négy nemes remeklés.

Mennyi ellentétes, széthúzó erő, és milyen egyensúly! Nerval álomba iramló titokzatosságát megterheli azzal a sajátos erdélyi melankóliával, amely állandóan hazafelé les és otthoni példák intésére vár. És éppen azzal válik Cs. Szabó egy-egy novellája magasabbrendű írássá, hogy játékos, irodalmi kalandjain csakhamar leolvadnak róla az idézetek, írók, olvasmány-élmények, précieux-tréfák ragasztott szárnyai, amelyekkel pedig oly édes volt a felelőtlenség és lebegés, - s az író belezuhan abba a forró, örvénylő tengerbe, amely sokszor csak játékhenger, de néha feladhatatlan, torkotszorító, rejtelmes magány. Minden látható és titkos jegy valami gyógyíthatatlan, lappangó sebzettségre utal itt; egy-egy tájleírásban váratlanul ilyen mondatokra bukkanunk: «A szeptemberi rét fölött madarak bukfenceznek, mintha tudnák, hogy jó annak, aki megszökhet a szomorúság elől.» Tízféle álruhában tér vissza ugyanahhoz a nőhöz, mindig ugyanazt a szerelmet ugrasztja ki, míg megvallja: «A nő nékem mindig csak jó fájás lesz...» S hogy nagyon fájjanak, beoltja őket fölénnyel, műveltséggel, pénzzel, Európával, fiatalsággal, olyan feszességgel és felbonthatatlansággal, amit csak a nagyon kemény bimbóktól leshetett el. Megszerezhetetlen természeti tünemények ezek a nők. Mint egy vízesés, vagy mint egy angyal. Hol kinyílnak a jómódban, hol szédülten inognak csábítások és megnyíló szakadékok előtt, de a járásuk végül mindig elárulja, hogy senki nem tarthatja meg őket végleg - hűvösen elrebbennek, «mint egy irónikus tündér, aki csak hamis szárnyát hagyja kezünkben».

Ez az idegek legmélyére oltott szomorúság teszi számára könnyűvé a varázslatot: végtelenül egyszerűen tud embert formálni. Német Boldizsár nyugalmazott szatmári főbíró úr kiutazik a fájdalmasan idegen városba, Párizsban tanuló lánya után. Haza szeretné hozni, de már érzi, hogy Fruzsi elszakadt tőle. «Add ide a kezed» - mondja. «S nézte, mint a jó földet, vagy a májusi virágzást». Az ilyen színre, hangra egyszerű mondatokban két ember sorsának összecsomózódó vagy kioldódó bogját érezni.

Ő maga, mint a sirály, egyetlen víztükör fölött kereng: csavargótermészet, szökevény fajta, a valóságból állandóan messzi tájakra álmodja magát, mégis az igazi otthon kéményfüstje az a vágy, amely sebesre marja szívét. Végtelen könnyedséggel és bőséggel rebbennek fel az egyre forróbb hasonlatok, mind azt a magányra ítélt férfit idézik, aki kietlen szállodai szobájában úgy megörül a gyűrött itatósmappán egy ismeretlen írásjelnek, mint hajótörött a szigeten egy széttaposott tűzhelynek.

Hogyan jut haláligviselt melankóliájához? Hosszú úton. Előbb emberek felé tapogatózik. Olvasmányait próbálja szembesíteni a valósággal; a kötött mesét, a játékot, az emléket - az élettel. Azért él Párizsban, hogy megfelelhessen Valéry Larbaud kilenc fogas topográfiai kérdésére. Megkeresi az utcát, ahol Des Grieux fáraózott, s azt is, ahol Margit királyné hangja harsogott szeretője gyilkosa után. Majd amikor látja, hogy szomjúságát és várakozását nem elégítheti ki ez a valóság, az álomba menekül a folytatással. Így párázik fel írásainak mesejátékhangulata, - s az álom, akár a toll, mindent elintéz: megteremti a tűzhelyt, amely nincs, eljátssza fiatal házasok kötődését és szól a tücsök helyett is. De éppen amikor az álom csúcsára ér, érzi, hogy fel fog ébredni, - s ez a közeledő árnyék a melankólia és szorongás pillanata: a felébredés szomorú sejtelme.

A tő, amelybe új, nyugati ágakat olt Cs. Szabó: a törökországi levelek írója, prózánk első remeklője, Mikes. Mikes Rodostója azonban, amelynek nevéből a rab valamikor az ostorod anagrammát suhintotta meg, ma valamivel nagyobb lett: egész Középeurópa az, a dunamenti pokol, amelyből az édes francia templomok mellé vágyik az elitélt, ahol «az ördög csakugyan ördög, szőrös a füle, vígan röfög, s nincs holmi süvege, amely elárulná nemzetiségét» (mint Bécsben, A Dóm körül). Végül mégsem a francia templomok felé veszi utját, de vissza - Erdély felé... Cs. Szabó írásaiban súlyos és jelentős komponens az erdélyi élet. «Ugy szeretem már Rodostót, hogy el nem feledhetem Zágont» - írja megcsukló fintorral egyik levelében Mikes. Cs. Szabó jövője ott dől el, hogy a középeurópai Rodostó után, amelyről első nagyobb könyvét, a Doveri átkelést írta, tud-e majd a névnél és melankóliánál reálisabb tartalmat adni Zágonnak?