Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 7. szám

KOMOR ANDRÁS: DUHAMEL A KÖNYV VÁLSÁGÁRÓL

Írónak és olvasónak egyaránt - s itt Magyarországon is - érdemes odafigyelnie Duhamel legújabb könyvére, amely, félbeszakítva a Pasquier-család képzelt krónikáját, emberi arcok és sorsok ábrázolásától prózaibb s praktikusabb téma felé fordul: az irodalom métier-beli kérdései felé s az írásról s olvasásról, az író s olvasó mai helyzetéről elmélkedik. Duhamel az évek folyamán hozzászoktatta már olvasóit ahhoz, hogy regényeinek sorát mindegyre oly könyv váltja fel, amely, hogy úgy mondjam, nem tiszta irodalom, munkásságának mintegy mellékterméke, oly mondanivalók jutnak benne szóhoz, amelyek regényírás közben gyűltek fel, de a regényben nem kaphattak helyet: nyersebb élmények s hozzájuk fűződő margináliák, megfigyelések, útmutatók és viták - talán épp mert irodalommá még nem tisztultak, az író életének legárulóbb, nem egyszer leggazdagabb dokumentumai. Ezek a könyvek bizonyára kisebb igényűek Salavin öt kalandba fogott nagy kompozíciójánál, mégis ugyanoly jelentékeny részei Duhamel oeuvrejének, ugyanazok a határozott s jellegzetes vonások rajzolódnak ki bennük, mindig az élet legapróbb jelenségeire figyelő s belőlük megrázóan végzetes következtetéseket levonó író arca, sőt mintha a tanulmányokban s moralizáló feljegyzésekben erősebben jutna kifejezésre Duhamel rokonszenvesen csökönyös s ép időtlenszerűségében oly időszerű humanizmusa.

Csupa visszavonulás ez a humanizmus az élet ma uralkodó jelenségei elől, ám azért csöppet sem holmi sértődős s passzív elvonultság. Amerikai útjáról szóló könyvének s a Querelles de Famille-nak minden fejezete vakmerő, olykor talán elvakult szembenállás is a technika századával szemben, éles és már-már kihívóan gúnyos szavakkal felfegyverzett «géprombolás», amelynél kevés harcosabb tiltakozás hangzott el a mai ember s a mai szemlélet ellen. Ez a harcos humanizmus most támadás helyett - mint ahogy Duhamel új könyvének már a címe is jelzi: Défense des Lettres - védekező állást foglal el, a szellem legnagyobb válságára, a mindenfelől veszélyeztetett könyv élet-halál kérdéseire mutatva rá.

Alig néhány hónapja jelent meg a Mercure de France-ban Duhamel első felhívása a mostoha sorsra jutott könyv védelmében, hogy cikke nyomán máris meginduljon a vitatkozás és ankétezés. Duhamel első cikke is közben egymást folytató több tanulmánnyá bővült; könyvében most ennek a cikksorozatnak adott helyet. De kötetében nemcsak ezzel az egy kérdéssel foglalkozik; a könyv s az olvasó megromlott viszonyáról szóló fejtegetéseihez hozzákapcsolja - talán hogy másik oldaláról is megvilágítsa a kérdést - az író mai helyzetéről, szerepéről s magatartásáról írt vallomásait.

Többen is akadtak, akik némi meglepődéssel fogadták Gyergyai Albert Új francia regény-ének azt a néhány fejezetét, amelyben, a mai francia irodalom légköréről szólván, az irodalom emelkedett területén kívül eső több körülménynek, merőben profán szempontoknak szentel figyelmet, az író anyagi viszonyainak, a kiadók tevékenységének, a népszerűségnek és sikernek, a politika szerepének stb. Duhamel, aki alantas gondolkodással ugyancsak nem vádolható, az írói erkölcs megfogalmazásában szintén csupa ilyen jelenséget von érdeklődésének szemszöge alá, a német szellemű esztétizmus fennkölt, de ugyanannyira megfoghatatlan ködösségei helyett megannyi nevén nevezhető realitást s nem restell akár a példányszám, akár az alkohol, akár az írói egyesülések szerepéről, jelentőségéről s veszélyeiről beszélni. S a legkomolyabban, nem az olyannyira kinálkozó irónikus hangon beszél ezekről az «apróságok»-ról, a révbe jutott s idősebb író türelmes, kissé nevelő modorában, azzal sem törődve, hogy apáskodó intelmei mily könnyen kihívják a kevésbé tiszta lelkek cinikus mosolyát. Az írói mesterség műhelytitkairól, eltanulható fogásairól, elkerülhető bosszuságairól, az írói céh «alapszabályai»-ról, az író életének számtalan közhelyéről ad áttekintő képet a kötet e terjedelmes része. Duhamel nem akar eredetieskedő következtetésekre jutni és szinte csak az a célja, hogy egy sokat látott író tapasztalatain, visszaemlékezésein mások, főként a tanulósorban levő fiatalok okuljanak; de épp ezért sereg érdekes és eredeti megfigyelést és szempontot hoz felszínre. (Azt a fejezetét, amely az írók két nemzedékének, a vezetőt kereső s igazi mestereiktől elforduló fiataloknak, s a kétes messiási szerep helyett csak a mesterség szeretetére, az írói eszközök, a kifejezési formák használatára tanító öregebbeknek viszonyát boncolja s a két nemzedék között az egészséges viszonyt a tiszteletben látja, - bármennyire «idejétmúlt» magatartást idéz is - jó lenne sok türelmetlen magyar fiatalnak elolvasnia).

Az irodalom munkásának ideális arcképét próbálják felvázolni a Défense des Lettres e fejezetei, azét az íróét, akinek védelmére érdemes és indokolt kiállani s védelmében jogosult ellenállást hirdetni mindaz ellen, ami író s irodalom, más szóval, a könyv mai válságát idézte elő.

Duhamel nem a gazdasági viszonyokban látja a könyv leromlott helyzetének az okát, a helytelen vagyoni eloszlásban s a növekvő szegénységben, megállapításai annyira elütnek a marxi koncepciótól, hogy könyvében a gazdasági okokról alig néhány sornyi említés esik csak; a szellem területén, az emberi lélek bizonyos változásaiban keresi Duhamel a könyv bajainak minden forrását, s ezt nagyjában úgy fogalmazza meg, hogy a lélek, a szegény s gazdag ember lelke egyaránt, kényelmes lett; elszokott s ma már visszariad minden szellemi erőfeszítéstől. A gép, amelynek káros lelki hatásaira Duhamel korábbi két könyvében már rámutatott, a könyv birodalmában végzi legnagyobb pusztításait. Aki régebben a mese költői szépségeiben gyönyörködött, regényes hajlamait ma a moziban éli ki; aki súlyos belső kérdéseire keres megoldást vagy nyugtatót, ma nem a könyvet lapozza fel, hanem kinyitja a rádiót. A könyv ellen fordul még létrehozója, a nyomdagép is és mindennél veszélyesebb vetélytársat állít ellene, a napilapokban és a szemkápráztató képes újságokban.

Vajjon nem túlságosan sötéten lát-e Duhamel? Igaza van-e, amikor azt állítja, hogy a munkás vagy hivatalnok, aki napi robotja után tétlen szemlélődéssel töltötte el valaha estéit, még így is többet tett lelki gazdagodása, művelődése érdekében, mint ma, amikor moziba vált jegyet szórakozni s kikapcsolódni, vagy félfüllel a rádió egymást váltó műsorszámaira figyel? Igaza van-e, amikor a gépektől minden kulturális szerepet megtagad s a kultúra bukásától retteg, csak mert kevesebben s kevesebb szeretettel fordulnak a könyvhöz? És hátha a könyvön kívül egyéb erők is teremthetnek kultúrát?

Duhamel van annyira méltányos (és képzett vitatkozó is), hogy könyvében helyet adjon azoknak az érveknek, amelyeket a film, a rádió, a gramofon s a napisajtó védelmezői felsorakoztattak ellene. Nem ijesztő film a maga eszközeivel egyszerűbben és hatásosabban tesz szemléletessé sok mindent, amit a könyv csak körülírni s csak sejttetni képes. De még a legjobb film is irodalomnak csak sekélyes; és a filmgyártás fejlődési vonala mégis csak az, hogy a művészettől mindinkább elhajlik az ipar felé. Nem tagadja, hogy a rádió révén írók s művészek meghallgatásra találnak az eddig tőlük idegenkedő tömegekben, hogy a hallgató nevekkel s művekkel ismerkedik meg, amelyeket, mint olvasó, nem tudott s nem akart tudomásul venni. De vajjon ez a megismerkedés egyet jelent-e a megismeréssel? Az olvasó, ha egy mondatot nem ért, ha egy gondolattal erősebben akar foglalkozni, visszatérhet hozzá s újra olvashatja, amíg csak értelme s mélysége megvilágosodik; a hallgató füle mellett a gondolat elszáll, mielőtt még visszhangot támaszthatna. Kétségtelen az is, hogy az újságok nélkülözhetetlenek a mai ember tájékozódásában s hogy jelentős ismereteket közölnek. De ugyanakkor a mai újság, öles címeivel, amelyek felmentenek az alattuk sorakozó szótömeg figyelmes elolvasása alól, a képeivel, amelyek hovatovább mindennemű olvasást feleslegessé tesznek, amikor kielégíti az ember olvasási szükségét, egyszesmind le is szoktatja az olvasásról. S ami a legfőbb: az ismeretek e modern terjesztői az emberben, lelki gazdagodás helyett, csak a felületességet erősítik meg. Futó benyomásokat nyújtanak maradandó élmény helyett. Felvilágosítanak és nem művelnek. Mert a műveltséghez csak erőfeszítés révén jut az ember s a gépek, kedveskedőn s gonoszul, csak a kényelmes renyheséget szolgálják.

Soha kedvezőtlenebb légkör nem vett körül a könyvet. A könyvet, amely a mai kultúra alapja, amely, a könyvnyomtatás megindulásával, átalakította a világ szellemi képét, kissé talán társadalmi rendjét is. Az ember legjobb értékeinek leghivatottabb megőrzője s terjesztője a könyv s ezért, úgy látszott, uralma szilárd s megingathatatlan. S ma mégis a szellem e szilárd alapja inog s mind több rajta a törés és repedés. A hatását rontó gépeken kívül gyengíti a drágaság, ellene fordulnak a szellem termékei előtt gátat állító politikumok, adók és határvámok, ellene fordul az író is, amikor cserben hagyja a jobban fizető film s a népszerűsítőbb mikrofon kedvéért. Így hát az erejét vesztett könyv helyett a gépekre, a kulturálatlan gépekre vár, hogy kultúrát teremtsenek. Bizonyára fognak is valami új szellemiséget kialakítani, de kérdés, minő szellem lesz ebben a szellemben, s hogy méltók lesznek-e arra a magasztos szerepre, amelyet a válságba juttatott könyvtől, mohón s meggondolatlanul, elragadtak.

*

Duhamel könyve épp azokban a napokban érkezett hozzám, amikor Budapest utcáin, tarka-barka sátrakban, írók s könyvkereskedők ünnepelték a magyar könyvnapot. Otthon elolvastam a könyvet s Duhamel baljós következtetéseit sokszor túlzottaknak, némiképp «humanista érzékenység»-nek találtam. «Nincs, távol sincs olyan nagy baj a könyvvel» - nyugtattam magam.

Az utcán aztán a könyvsátrak körül uralkodó lárma, megafonok vásári rivalgásai, a sátrakban autogrammjaikat kináló írók s a legszebb mosolyukat kellető színészek és színésznők torkomra forrasztották ezt a nyugalmas, bizakodó érzést. Aztán egyik legnagyobb klasszikusunk könyvnapi kötete tévedt a kezembe, benne mindjárt az első lapon egy népszerű s csinos művésznő kézjegye.

Hogy kerül ennek a kétségtelenül tehetséges művésznőnek neve Arany János versei elé? Mi elfogadható érv van arra, hogy a dedikációja megelőzze Arany János nevét, vagy akár csak hogy neve egy kötetben szerepeljen Arany János nevével? S mi ez a sok cifra, muskátlis dísz, csábos gramofonzene, őgyelgő lárma a könyv körül? Mi szüksége van a könyvnek arra, hogy csipkébe öltöztetett dedós gyerekek s legszebben kikészített szépasszonyok zaklassák érte a járókelőket? Ha illatos szappant árusítanának e bódékban, vagy műselyemharisnyát, megérteném, de hát a polcon könyv sorakozik, könyv, a mindannyiunknak legszentebb s csak illetődött kezekkel érinthető könyv! Hát már odajutottunk, hogy a könyv ily «szellemtelen» s útszéli fogásokra szorul?

Úgy tudom, a könyvnapok mérlege kereskedők s kiadók számára igen kedvezően zárult. Nem is a könyvnap intézménye ellen tiltakozom, bizonyára hasznot teremt s szolgálatot tesz. De ha Duhamel könyve ellen még lázadoztam is, e sikeres könyvnapok megerősítették bennem azt az érzést, hogy a könyv, igenis, válságba jutott.