Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ
A hamburgi állami színház április 15-én mutatta be
Hamburgban játszották negyvenöt év előtt nemmagyar nyelven legelőször a nagy művet, Dóczi Lajos átköltésében. Akkor sikere volt. E Madách-hagyományt Hamburg rég elfelejtette. Állami színházának intendánsa, Karl Wüstenhagen, most leginkább a bécsi burgszínházi előadásnak és Hermann Röbbeling felejthetetlen rendezésének sikere folytán fogadta el
Úgy tudom, a hamburgiak igen elcsodálkoznak
A drámai költemény világirodalmi jelentőségét azok a lapok is elismerik, amelyek hosszasan latolgatják a Tragédia erényeit és hibáit. A nagyon is szigorú Kölnische Zeitung megállapítja, hogy
Nem állhatom meg, hogy ne idézzem a Frankfurter Zeitung hosszú értekezéséből a következő részt: Hiányzik e költői műben az az életfolyam, amely kiegyezést teremt az eszmény és az élet között, mely megérezteti az emberit: hiányzik a humor. Humor mint életbölcsesség és isteniesen jóságos tűrés és szabadjárahagyás, ahogy van. Ha megmutatkozik egyszer, akkor erősebb hozzátámaszkodást érzünk Goethe
*
Németh Antal a hosszú költeményt Paulay és Röbbeling nyomán rövidítette. Kimaradt a második Kepler-szín és a szín az űrben. Hogy az előadás mégis négyórás, bár a verssorok fordításomban egy-egy verslábbal rövidebbek és a szöveg korántsem több, néhol, különösen az utolsó képben, inkább kevesebb, mint a háromórás burgszinházi előadásban, az inkább Farkas Ferenc szép muzsikájának némi túlbúrjánzásától és a színpadi (bár forgószínpadi) átrendezések nehézkességétől van. (
Ahogy Heinz Daniels szép színpadi képei nem egyöntetűek, úgy a rendezés sem az. Eklektikus voltát Németh Antal is hangsúlyozta, hamburgi egyetemi előadásában. A felhők járása a közfüggönyön, átdíszletezés alatt, bécsi hagyomány, ugyancsak az néhány kisebb mozzanat, mint teszem azt Danton nevetésének crescendója, amikor Saint-Just bevádolja. A tömegjelenetek kitünőek. A falanszter-szín kettéoszlik. A második rész díszletén oroszbetűs feliratok: szovjet és szovjetparadicsom. Ezzel leszakad a nagyszerű jelenet a napi politikába. A végső jelenetben a főpróbán és a bemutatón némi zavar volt, az Úr és az angyalok szavának felcseréléséből, talán a muzsika jóvoltából.
A londoni színt még soha olyan jónak nem láttam, mint Hamburgban. A színpad forogva bemutatja a kép több szeletét, a folytonos mozgás, a nép hullámzása remekül érzékelteti a vásári forgatagot. Németh a világháborút megelőző időben játszatja a képet. Annál megkapóbb a féligmúlt divat szerint öltözött emberek közé beviharzó haláltánc a zöldesen felvillanó csontvázakkal, melyek az áldozatokat vállukra tett kézzel merevítik át a megsemmisülésbe. Ez a vízió megrendítő. Az elítélt talyigáját nem látjuk, magát az elítéltet sem. Rikkancsok ordítják az ujságból a fiatal Lovel gyilkosának halálos ítéletét. Ádám és Lucifer elegáns ruhában jelentkeznek, nem munkásnak öltözve. Így érdekesebb, hogy Éva elutasítja a ficsurat, de kevésbbé érthető, hogy a cigányasszony az elegáns urat fitymálja.
Újat próbált Németh Antal a harmadik szín végén. Ádám és Éva elszunnyadnak, ekkor Lucifer az elsötétült színpadon hívó mozdulattal bűvöli Ádámot maga felé. Ádám lassan felemelkedik, Lucifer felé indul. Éva álmában felsóhajt: Ádám, hol vagy?
A lelkes hamburgi színészek közül Werner Hinz, tagbaszakadt remek fiatal férfi, Paul Harmannon kívül a legjobb Ádám, akit valaha láttam, elmélyülő és néha monumentális. A dekadensebb Ehmi Bessel Évája legkitűnőbb kitöréseiben, mint rabszolganő és falanszteri anya, a bécsi Maria Eisre emlékeztet. Robert Meyn mint Lucifer remekül beszél, de jóval színtelenebb, mint két főszereplőtársa, igaz, hogy szerepe is egyhangú. Felejthetetlen falanszteri tudós Gerhard Ritter: a Sachlichkeit megdöbbentő jegességű megtestesítője.
Egészen különös, talán az ekszpresszionizmus maradványa, a főszínészeknek az a modora, hogy úgyszólván soha nem tekintenek partnerükre, hanem előre beszélnek, be a nézőtérre. Így különösen Werner Hinz beszéde, mely amúgy is nemes páthosszal teli, szinte koturnusra emeli alakítását.
*