Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám · / · FIGYELŐ
A
«Kisértesz ismét lengő-rengő árnyhad,
Kit ifju évek köde ringatott.
Lekössem tán ez egyszer könnyü szárnyad?
Szivemben a mult árnya nem halott?
Felém viharzol! hát no jöjj, no szállj csak,
Ahogy köd s pára hozza alakod.
A szél varázsa, mely nyomod befujta,
Ifjui lázzal reszket bennem ujra.»
Goethe legjellegzetesebb gondolati költeményei egyikének ilyen tőről metszett, kongeniális fordítása klasszikus irodalmi átültetéseink sorában kétségtelen nyereség. Goethe szelleme leng felénk a bevezető monológokból, a húsvéti sétából és az első Faust-Mefisztó-színekből is. Ezzel szemben a Gretchen-jelenetek némelyikében kissé nélkülözzük a német szöveg üdeségét, mindinkább sejtelmessé és borongóvá váló pajzánságát. A szerelmi idill és szenvedély hol játszi, hol rapszódikus üteme nyilvánvalóan távolabb esik fordítónk sajátos kifejezési szférájától. De azért itt is akadnak híven átérzett epizódok, mint az «erdő és barlang» színének hatalmas monológjában vagy Margitnak és Faustnak a vallásról szóló párbeszédében.
Van valamilyen elszomorítóan szimptomatikus vonás ennek a lelkiismerettel megírt, szívből fakadó Faust-fordításnak a sorsában, amely olvasás közben végigkisért bennünket. Egy mélységekbe ható és magasröptű íróember vidéki magányában, ösztökélő összeköttetés híjján titán feladatra vállalkozik. Két évvel fordításának megjelenése után a sajtó és a művelt közönség vállalkozásáról, még alig szerez tudomást. Elcsüggesztő tünet a szerző későbbi tervei számára. De az igazi tehetség szívós akaratával szemben a meg nem értő közönynek előbb-utóbb deferálnia kell. Ezért örömmel hallunk Hódsághy elhatározásáról, hogy fordítását a még meglevő egyenetlenségek eltüntetése végett újabb revizió alá veszi és hogy meg akar birkózni a második rész nehézségeivel is.