Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám · / · FIGYELŐ

Szegi Pál: KASSÁK, A KÖLTŐ

«Szívünk körül kövek, állatok és növények virrasztanak - - - Semmiből se lehet kikapcsolódni, egyszerűen félrevonulni - mert ami kívülünk van, az is bennünk van - - - Ha valami újat felfedezünk, akkor önmagunkat fedeztük föl. A művész mindig önmagából merít. A művész feneketlen tenger, mint valami tiszta ablak néz föl a mérhetetlen magasba» - - - «Ha jól meggondoljuk minden bennünk van elvetve. A dolgok innen is, onnan is hozzánk ütődnek és észrevétlenül átváltozunk kővé vagy acéllá» - - - «Néha eljön hozzánk is az idő, hogy a tenyerére vegyen bennünket és kiemeljen önmagunk mélységeiből» - - - «Erdők és viharok sírnak ki belőlem és semmi nem igaz abból, amit mondok» - - - «Sok világtalan torony van bennem, amit ki kellene mondanom» - - - «A kör közepén vagyok, szemeimen átvándorol a tárgyak ismeretlen ábrázata, hallom a kisarjadt növények beszédét» - - «Kifeszített háló vagyok ég és föld között» - - «a zöld fához hasonlóan kérdések és feleletek között állok és nevetek» - - «Toronylámpa és bányamunkás vagyok egyszemélyben, mi az, amit nem értesz meg belőlem?»

A Tisztaság könyve verseiből idézzük ezeket a sorokat. Kassáknak ezekben a szavaiban fogjuk meg, érjük tetten lírájának párás, foszladozó burkába rejtett központi magvát. Ez a lázadónak, forradalmárnak tartott «aktivista» mindig a formát lazító passzivitás, a kontemplatív befeléfordulás költője volt. Legelső könyvében (Eposz Wagner maszkjában) is megtaláljuk az ezt bizonyító sorokat, csak forróbb, zsúfoltabb pátosszal áradnak akkor még zengően lankatag szavai: Az ágyúk acélkórusa értelmetlen dalt énekel a katonáknak, értelmetlenebbet és bolondítóbbat, mint száz wagneri orcheszter. Bomlik a nóta és táncol a világ, mint a részeg tenger: forró skarlát-tenger hullámzik az őszi mezőn.» Második verseskönyvének 1916-1920 között irott forradalmi és aktivista darabjaiban az első könyv forrón-édesen ömlő zenéjét apró, zömök mondatok törtebb, vadabbul ritmikus sorai váltják fel. «Nyers hanganyaggal» keményebben próbál beszélni. Rövid, egy-két tagú szavak éles választó soraival tagolja szét ritmikus sorait. Dinamikus, robbanó és férfias. Hatalmas freskókat fest föl szavakból, sokszor éles, rikoltó plakátokat («Karmester esti világításban.» «Vásár.») De itt is szakadozott, legfeljebb dübörgő a darabossága. Monumentális és patetikus: olyan fennhangon beszél, mintha az egész világnak meg kellene hallani szavait. De ezek közé a hangok közé is belevegyülnek a magányos elhagyatottság mélyebb, puhább szövésű hangjai. («Sorok ideges órákban.» «Monoton») Később viharosan bukik lefele, a pátosztalan és reménytelen versek laza révetegségébe. 0x0 = 0. Ezzel a lemondó verssel zárul a forradalmi versek könyve is. Ebben a záróversben az Eposz verseinek hangja tér újra vissza, bizonyságául annak, hogy mennyire szervesen, következetesen fejlődik egy belső parancs sugallatát követve ez a költő.

Az ezután írt verseit a síma, laposra nivellált mondatok egyhangú ritmusú csöndessége jellemzi. Pont és vessző nélkül ömlenek egymásba mondatai. Valami úszó végtelenség, végtelen lazaság, a kötetlenség álomköde száll mondataira. Fájdalmas panaszok, torz, irónikus fintorokkal keverednek az uj Kassák első verseiben. «Mindenki lenyeli emlékeit», írja, azaz mázolja óriás címtáblabetűkkel képkölteményében. Vagy: «néha még gondolok a bátor csavargókra is, akik énekelve átvonulnak rajtam, mint valami nyitott kapun, de azért mégis legjobb lenne meghalni, Annácska». A pátosz is csak iróniával ébred néha újra benne: Az lenne hivatásod, hogy az első ruhatári számot visszaragaszd a világ homlokára.»

Aztán az emlékek szürrealista kuszasága, a megfejthetetlen titkok furcsa bódulata ragadta el Kassákot is. De érdekes, hogy ezekről a párás bizonytalanságokról is milyen egészségesen, parasztian egyszerű, közvetlen nyelven tud beszélni. «A szavak nem azért vannak, hogy tartalmat hurcoljanak, mint a zsákhordók. A költő azonban egész bátran a feje tetejére állhat. Egyszer majd eljön értünk a halál.» Az irónia és a durvaság kavicsos anyagát is belekeveri a misztikus, szürrealista értelemfölötti kotyvalékba.

Kassák költészete a passzivitás lírája. A mozdulatlanságé. Már aktivista freskóiban is állóképek tömör mozaikjaiból építette fel verseit. Bár ezeket a tömör darabokat még dinamikus feszültség tartotta össze: a freskók és plakátok állóképeikbe merevített mozdulatlan monumentalitásukkal hatottak. Kassák az indulatokat mindig képekké változtatta s lírája ezeknek a képeknek szemlélete. Passzivitása állandóan vonta, vonzotta a réveteg elábrándozás felé. Újabb versei ennek jegyében születtek meg. Az álmok közvetlen közelébe akart férkőzni, a belső értelem rejtett bizonytalanságait kutatta. Összekapcsolta a legtávolabbi dolgokat, eggyé akarta lényegíteni a külvilágot s a lelket.

A Tisztaság Könyvének verseiben egy valóság fölötti mese-atmoszféra borítja el az egymásba omlott külső és belső világot. A lélek és a szó olyan közelbe jut egymáshoz, hogy az értelmetlenség meseszépségeiben valóban egy új világ valóságát érzékeljük. Az értelem tiszta eszközeivel nem lehet megközelíteni ezt a világot. Valaki megálmodta és megfejthetetlenül itthagyta ezt a ködös, kápráztató játékot. Apollinaire verseiről mondta egy francia kritikus, hogy «szívből kinőtt virágok». A szó és a lélek misztikus közvetlenséggel érintkeznek egymással. A művészi alakításnak nincsenek formai törvényei, reális gátjai. A mű elveszti büszke értelmét és zárt formai karakterét. Kompozíciója megbomlik, ehelyett egy belső, zárt, formátlan forróság olvasztja össze a szavakat. Ez a teljes passzivitás lírája. A nagy úttörő, Apollinaire írta egyik legszebb versében ezeket a sorokat:

«Ti kiknek szája Isten képének másává
teremtetett,
Szátok maga a rend
Legyetek elnézőek, ha azokkal
hasonlittok össze
Akik a rend tökéletességei voltak,
Minket, akik mindenütt a véletlent
fürkésszük.
Nem vagyunk ellenségeitek.
Hatalmas és különös területeket
akarunk adni tinéktek,
Ahol titkok virágoznak, azoknak akik
le akarják szakitani őket.
Sose látott szinek uj tüzei vannak ott,
Ezer megfoghatatlan vágy.
Föl akarjuk fedezni a jóságot az óriás
mezőt, ahol minden hallgat.
Van idő is mit elűzhet vgy vissza-
hozhat az ember.
Legyetek könyörületesek irántunk,
Akik mindig a végtelen s a jövendő
határain küzdünk,
Könyörüljetek a hibákért s a vétkekért,
amikbe estünk.»

Ez a világ Kassák új verseinek a világa is.

«Lent járunk az emlékek között» írta már a Tisztaság könyvében: «álmaim gabonaföldjén virágzom egyedül - hangok és vonalak vannak az életben, amiket sohase fogunk megfejteni.» Igy foszlik szét a világ álmok és szürrealista versek ködévé. Kérdésekről beszél, melyek «az emlékezés üvegházában virrasztanak». «Erdők és viharok sírnak ki belőlem és semmi nem igaz abból, amit mondok». Csupa tragikus sötétség ez a passzivitás.

Kassák legújabb versgyüjteménye, az Ajándék az asszonynak ezt a tragikus árnyalatot igyekszik feloldani valami derűsebb lemondás férfias nyugalmává. «Mintha megbabonáztak volna, olyan állapotba jutottam, mint aki kicsit az őrület szélére került, oda, ahol az ember már nem biztos benne, hogy hol van a határvonal közte és az idegen dolgok között». Ezt írta egy ujságcikkében nemrég. (Mintha a prousti mű megismerése mélyebbé és szervesebbé tette volna zavaros asszociációk közt csapdosó képzeletét!) Egyszerűbb és hétköznapibb nyelven beszél.

«Most itt állok a nyitott ablaknál
két emeletnyi magasságban és érzem
a megáztatott föld párázó lehelletét
és látom a rohanó embereket, amint
munkájukra indulnak
a tavaszi pirkadatban.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Óh kitisztult, pirkadó ég felettem
tekints rám aranyló meleg szemeddel
enyhe jóságodat szomjazza az ember,
aki én vagyok
s aki fájón panaszolja elmult életét».

Lehiggadva, megcsöndesedve áll a sokféle megfejthetetlen titok közt. Gyermeteg révetegséggel vár, így talán megajándékozza őt is a véletlen valami mesebeli és váratlan szépséggel. Ma már csak ebben hisz. Gyöngéd üdeség bukolikus párája lebeg szavai felett. Olyan ő is, mint a mesebeli vándorlegény, aki «messze van mindentől» és aki ha «megkérdezik, felel».De magának nincs mondanivalója. Nem kínozza belülről már semmi töprengő zürzavar, emlékei is mint egy szelid kecskenyáj, veszik körül. Bár burkoló fájdalom lappang ebben a szelid lemondásban is. Lágyan hullámzó mondataiban a természetes beszéd egyensúlyt tartó, kicsit elnyujtott ritmusa lüktet. Nagy, gyermekien együgyű víziói vannak anyácskáról, aki betakar és száraz lábbal megy át a vizeken. Csupa zökkenőtlen puhaság minden verse. Még a rímes népi ballada hangjának varázsát is kipróbálja. A váratlan ellentétek hatásai ma is fontos szerpet játszanak verseiben. Az irreális képtelenségek ma is egybefonódnak a reális képek biztos anyagával, furcsa kettősségű zengést adva beszédének.

Az irodalomtörténet Kassáknak, a költőnek helyét valahol a Füst Miláné mellett fogja kijelölni. A kor legmerészebb kísérletezője ő volt. De ma már a higgadt biztosság révébe érkezett. «Nem izgat már a világ izgalma, elég vagyok magamnak, és te is éppen elég vagy nekem. Maholnap ősz hajunkban néhány fekete szállal s öreg szivünkben harcok és szerelmek gyönge emlékfoszlányaival úgy bolyongunk majd a zajló város utcáin, mint két jólnevelt gyermek, mint Isten fehér bárányai, akik ha szólnak is, füvek jóságát s az idők derüjét bégetik».