Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám
Theodor Storm híres és csodálatos verse járt egyre a fejemben, amikor Márai Sándor új könyvét olvastam:
Városon kívül családról szól a regény, a család titkáról, mint Márai legtöbb regénye. Család és város rokon fogalmak: a város néhány régi házból és benne néhány jó családból szokott felépülni,
Harmadsoron az «idegenekről» szól ez a könyv. Az idegenekről, akik egy reggel megszállják az alvó várost, eltelepednek rajta, mint egy bacillus-kolónia, és nincs menekvés. Itt válik ez az álom- és lényekregény, amely hol csak súrolja, mint a repülő, szemével a földi dolgokat, hol a végső közös gyökerekből szív fel különös virágba borító nedveket, konkréttá és reálissá, magyarrá. Az idegenek kezébe veszett magyarság regénye, irredenta-regény.
Vannak témák, amelyek olyan egyéniség-alázóan közösek és olyan minden művészin túlmeredően monumentálisak, hogy az igazi írók általában idegenkednek tőlük és átengedik őket lelkes műkedvelőknek vagy ügyes tollászoknak. Ilyen téma volt elsősorban a háború és azután ami a háborúból ránk maradt, az ország feldarabolása. Bármennyire is mindannyiunk életébe belevágó tény ez, az ujjunkon lehetne megszámlálni az igazi alkotásokat, amelyek foglalkoznak vele, félek, hogy egy kezünk ujjain. Külön nehézség, hogy azok az írók, akik elcsatolt területen élve, legkivált volnának hivatva megírni az ottani magyarság sorshelyzetét, politikai okokból, igen érthető módon, nem beszélhetnek arról, amiről beszélni bizonyára a legégetőbb lelki kényszer volna a számukra. Márai abban a szerencsés helyzetben van, hogy onnan jött, de független minden odaáti vonatkozástól és végre megírhatja, amit meg kellett írnia.
Mert meg kellett írnia az irredenta-regényt, belső kötelessége volt a várossal szemben, és ha a feladat nagyon is monumentális, monumentálisan kellett megoldania. Márai írói multjából természetesen következik,
De amikor legkevésbé itthoni röghöz kötött, leginkább nyugatos írónk ilyen monumentális vallomást tesz magyar volta mellett, ugyanakkor vallomást tesz, minden eddiginél erősebben, arról is, hogy örökre nyugathoz tartozik. A könyv hőse nyugatról jön haza a városba, apja betegségének a hírére. Az utolsó éjszakán nyugati szerelmese megjósolja neki, hogy ezentúl olyan lesz, mint a vándor madarak, melyek az évszakokkal együtt költözködnek a tengeren át. «Akkor megtudod majd, hogy két évszak van, két haza és két világ, s örökké vándorolni kell, s mindkettő egyformán tud fájni és hiányozni.»
A nyugati városnak, ahonnan hazajön, nincs neve. Karnaknak nevezik a könyvben, egy hasonlat alapján. Nincs neve a magyar városnak sem, amelynek sorsával a Garren-családé összenőtt és nem is lehet teljesen azonosítani Márai Sándor szülővárosával, amelyet régebbi írásaiból oly meghitten és nosztalgiásan ismerünk. A regényben a várost övező hegyek mögött tenger van, hogy összezavarja túlságosan helyhez kötött földrajzi elképzelésünket. És az idegenek leírása sem illik rá teljesen arra a népre, amely birtokába vette az író szülővárosát: az idegenek egyesítik minden «idegen» ellenszenves és komikus vonásait, elsősorban a románokét. A nagy műről, amelyen a Garren-család dolgozik, sosem tudjuk meg, micsoda, és az Apa betegsége mindig csak «betegség» marad. Az a szó, hogy «magyar», egyszer sem fordul elő a regényben. Álomból és lényegből szövődik össze e regény világa.
A regényírás története szempontjából éppen ez az elvonatkozottság, lebegés, földietlenség a legérdekesebb. A naturalista regény formavilága elméletben már régen megbukott, de a gyakorlatban alig lehet nélküle meglenni. A naturalista módszer túlságosan is megfelel a regény természetének és a naturalista regény eredményei túlságosan nagyszerűek ahhoz, hogy szabadulni lehetne tőlük. A regény, ami a naturalista regényt felváltaná, még mindig csak kísérleti jellegű. A mi irodalmunkban jóformán kísérlet is alig történt. Egyes magyar regények külföldi sikere is talán annak tulajdonítható, hogy nálunk az író ott tart, ahol külföldön már csak a közönség: a naturalizmusnál. Márai Sándor régibb regényeiben is igyekezett elszakadni a naturalizmus formahagyományaitól, kereste a tisztán regényszerűt és azt, ami túlmegy a racionális-naturalista lélektanon, de teljes diadalmas szakítása a naturalizmussal csak most ment végbe, és ebben a regényében találta meg azt, ami a naturalizmus után kell hogy következzék, a szublimáltabb regényművészetet. Megtalálta végre az irracionális őselemet a legpolgáribb életformák mélyén, megtalálta a hétköznapok mögött a leselkedő csodát. Könyve a szublimáció remekműve: megmaradt benne minden, ami a polgári naturalista regényben fontos volt, de Márai kiemelte a naturalista prózából, felemelte a költészet síkjába. Olyan ez a regény, mintha egy polgári ebédlőasztal, a körülötte ülő családtagokkal együtt hirtelen a levegőbe emelkedett volna, és a családtagok most ott, egy méterre a föld színe fölött lebegve, élnének tovább.
A szublimáció nagyszerűségét és értékét különösen az érzi, aki ismeri Márai régebbi írásait és
Ezen a fokon az anyag már elveszti nyers anyagszerűségét, mint a kő a gótikus templomok falán
Jó regényt írni ma már tudomány és mesterség; mitoszt írni kegyelem dolga. Márai művében a kegyelemszerű kiválasztottság bélyegét a stílus mutatja fel. A Márai-féle stílus, amit annyian utánoznak ma már, aminek jellegzetes tulajdonságait oly könnyű felismerni és utánacsinálni
[+]