Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ

Karinthy Frigyes: NEM SZERETSZ
Nadányi Zoltán versei - Nyugat

Ismerik Nadányi Zoltán verseit? Nekem régi kedves ismerőseim, sok éve, ha meglátom őket, szerényen, valamelyik hetilap, vagy napilap cikkei és hírei közt, odahúzódva, mintha ők is csak napi ujságot, jelentéktelen jelentenivalót, igénytelen pletykát, a szívnek holmi meteorológiai állapotát közölnék, hogy a boldogság keletje felől felhőződést, a bányat nyugatáról szárazságot várhatunk - mindig megállok a lapozásban, mohón lezongorázom húrjaimon a kottát (mert kotta minden vers, kedélyéletünk hangszerén) figyelem a rímek, ütemek, jelzők zenei jelzéseit, csettintek és elismerően bólintok, brávó, pompás, ezt ez meg ez a kedves költőm se csinálta volna különben, ez meg egyenesen «trouvaille», önálló felfedezés, amit legjobban szeretek, bravissimó, «tud» a fiú.

Most, hogy kis kötete kerül elém, megint csak megfeledkezem róluk, akiket Ady, túlzottan a «daltalan szíveknek» nevez, holott egyszerűen laikus nagyközönségről van szó. Mint «szintén zenész» a mesterségben gyönyörködöm, akár a festő, akinek freskókat mutatnak, közelről, nem a «hatást» nézi, ahogy felülről zuhog ránk, hanem a művészetet - remek! ez a kék meg sárga, micsoda zöldnek csillog, alulról! mesteri keverés!

A tudákos esztéta, ha nem ismeri a verseket, ebből a pár sorból pont az ellenkezőjét gondolná róluk, mint ami igaz, azt hihetné, hogy tehát hideg «formalizmusról» van szó, holott Nadányi a legegyszerűbb eszközökkel dolgozik, valódi szívköltő. Ezen a ponton a tudákosság rosszabb a tudatlanságnál, tévedésekkel telefirkált papír a tiszta papír helyett. A tiszta szívek mélyéből kell, hogy teljes visszhang feleljen ezekre a versekre, amikhez «érteni» viszont csak ketten értenek: a költő, aki írja és a költő, aki olvassa.

Csupa telivér lírai ötlet, egyik kedvesebb, elbájolóbb a másiknál - igenis, ötlet! Dehát Apollóra! mi más a költészet? ha nem telitalálat, a megcélzott belső igazságon, szívünk célkarikája közepén? Minden jólsikerült vers felfedezés, olyan, mint ama másik játék eredménye, a tudományé - felfedezés a lélektanban, - vagy azt hiszitek, véletlenül idéznek komoly tudósok, karakterológusok és matematikusok és csillagászok, verssorokat, a fejezetek élén? nemcsak igazolásul, sokszor kiindulópontul, elméleteikhez?

Vagy nem idézhetné akármelyik analitikus a «szadisztiko-mazochisztikus kétértéküség» példájául, köteteknél tömörebben a nyolc sort: («Korbács» című vers, 50-ik oldal):

Akarom, hogy verj, mert velem
lihegsz, míg kínozol.
Mert ez a korbács összeköt
Veled, mint a pokol.
Te már eldobnád szívesen
már éget a nyele,
de én arra itéltelek
örökké verj vele!

Vagy (21 oldal) a «Kedvetlen voltál» címűben («Gyufatördelők» lehetne a címe) ahogy gyufákkal együtt kettétörik tér és idő s a jelenlévőnél megfoghatóbbá válik az emlék - Bergson előtt, Einstein előtt, nem is tudtunk róla, hogy lehetséges, csak a költők. Ezekben a dolgokban a költő, ha nem is megbízhatóbb, mindig megelőzi a metafizikust.

De csak mellékesen. A fontos mégiscsak a jelen, «a pillanat küszöbe», a pillanat csodája. «Mariann a kádban» (28 oldal).

És nem merül be rögtön
kicsit még elidőz,
még hagyja, göndörödjön
a viz felett a gőz

és a csak Heinéhez fogható «A fák közt» címűt (62 oldal). Nem szólva a produkcióról magáról - figyeljék a tökéletes tornász elegáns, virtuóz mozdulatait, a kivitelt, ahogy «homorít» s a nyaktörő mutatvány végén egy szaltóval könnyedén libben a földre, vagy a felhők közé - brávó!

Maradéktalanul és kimerítően is tudnék képet adni erről a nagyon rokonszenves, nem «régies» és nem «újszerű», nem «hagyományos» és nem «eredeti», hanem az örök lantot mesteri kézzel pengető költészetről. De ehhez sok egy kis figyelő és kevés egy tanulmány. Versben kellene kifejezni, legalább három szakra méretezve. Anche io sono.