Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · TOLNAI GÁBOR: ARISZTOKRATIZMUS ÉS SZECESSZIÓ

TOLNAI GÁBOR: ARISZTOKRATIZMUS ÉS SZECESSZIÓ
III.

Az egyetemi stílusgyakorlat nemcsak alkalmi dobogót nyújtott az egyetemen hallgató kezdő íróknak. Itteni csoportosulásaikban, valóban megláthatni már a «jövő keresztmetszetét». Itt alakul meg a «Bokréta-kör», mások, Sas Andor, Czóbel Ernő, Pogány József szociológiai csoportot alkotnak, s itt kötnek barátságot, arisztokratikus művészetideállal a szemük előtt: Babits, Juhász és Kosztolányi. Az egyetemen Juhász Gyulának van köztük legnagyobb tekintélye. Négyesy kedvelt embere, szeniórja. Ő a legmozgékonyabb. Neki sikerül verseivel legelőször nyilvánosságra jutni. De Juhász Gyula egyúttal barátainak első adminisztrátora is. Ő juttatja szóhoz mindkettőt a Szeged és Vidéké-nél. (Ennek a színvonalas vidéki politikai napilapnak szerkesztője, Balassa Ármin, teret ad mindazoknak, akik a későbbi modern magyar irodalomban szerepet játszanak. ) Nagyváradi tanár korában szintén Juhász Gyula mutatja be A Holnap-Társaság tagjainak az előttük teljesen ismeretlen Babits verseit. Babitsnak Juhász Gyula írói jubileumán, Szegeden elmondott ünnepi beszéde nem egy részletével utal erre az időre: «Ő volt t. i. igazában az én első irodalmi felfedezőm, szinte erőszakkal cibált ki magával együtt az úgynevezett nyilvánosságra... Lám, te megelőztél valamennyiünket - beültél jókor az első padba és mikor becitáltál engem és leültettél szépen magad mellé... én úgy néztem rád, mint kis diák néz a nagy diákra, aki már évek óta vitézkedik a kollégiumban. - ... Emlékszel még az egyetemre, a régi órákra, amelyeken fiatal fejekben egy új magyar kultúra mustja forrt? ... És amikor bíztattál az Ipar-utcában, hogy küldjem a verseimet pesti szerkesztőkhöz; emlékszel-e? Nagyváradra, a Holnapra, ahol először hoztad néhány darabomat, meg se kérdeztél, világ szeme elé, kipellengéreztél abban a könyvben, ami úgy szólt akkor, mint a faltörő érc zengése a régi kapukon?» (Szeged, 1923. V. 20. - Kéziratból.)

Barátságuk mély, mint minden fiatalkori. A közös lelkesedés és egymást lelkesítés kora ez. Az önművelés, az olvasási láz mámorosai mindnyájan. Közös eszményeik vannak s nem mulhat el nap, hogy ne számoljanak be egymásnak olvasmányaikól, élményeikről. Szünidőben pedig, Szabadka, Szekszárd és Szeged között állandó levelezés folyik. Amennyit ismerek fiatalkori leveleik közül, alig szól másról, mint irodalomról. A három barátot egy negyedik egészítette ki, a filozófusnak indult Zalai Béla. Fiatalon halt meg, a harctéren, hagymázban. Az ő neve is gyakran szerepel leveleikben. Kosztolányi írja Juhásznak: «Sohasem fejeltem el önöket. Önt, a bölcs, de tegyük hozzá, igen érdekes Babitsot s az acélfejű Zalait.» (Szabadka, 1904 dec. 29.) Leveleik egymás iránti lelkesedéssel vannak tele. Kosztolányi egy másik levelében a Baján tanárkodó Babits verseiből küld Juhásznak, a következő kísérő szavakkal: «Azt hiszem, ön is óriásinak, eredetinek fogja találni ez ismeretlen, igazán nagy embernek poézisét.» (1905?) Majd Babits Juhász Gyulának: «...felteszem önhöz a kérdést, amely engem most rendkívül ingerel, - feltétlen választ várva: mit gondol: meg lenne-e alapítható rövid időn belül, mai tehetségeinkkel, egy egészen sajátos jelleggel bíró (minden más nemzet modern lírájától különböző) (modern magyar líra?»

«Kedves Kazinczym! (mert Ön az én Kazinczym...) - ... feltettem a kérdést, hajmeresztő vakmerőséggel és hiszem, hogy az Ön kiváló Urteilskraftja megközelítő prognózist is fog adni: - engedje meg, hogy én Önnek egy kissé vérmes diagnózist adjak, amelyet szintén az Ön feladata lesz lefokozni.»

«Egy könyvet olvastam, voltaképp csak ujságból kivagdalt versek összeaggatott gyűjteményét, amely bennem a legnagyobb elbizakodást és büszkeséget költé. Kétségtelen, hogy egy kiváló modern magyar költőnk már van: s kétségtelen, hogy az ő versei nem hasonlítanak sem az eddigi magyar költők egyikének, sem bármely modern külföldi lírikusok verseihez. Nagy egyéniség ő s nagy egyénisége akkor tűnik föl leginkább, ha utánozza Puskint vagy Herédiát. - Engedje meg kifejeznem, hogy Kosztolányi Árkádok alatt-jával, Őrült-jével, Fasti-jával, Magyar Sonett-jével meg van alapítva a modern magyar líra. Ha hozzáveszem ehhez az Önnek oly igaz és szép verseit, mint a Maris - s az én csekély, de kétségtelen némi tehetségem és tanulmányom: mégis lehetetlen, hogy ne lássak elég erőt arra, hogy lassan, de biztosan némi átalakulást és fellendülést várjunk. Kosztolányinak is megírtam ennyit és úgy látszik ő megharagudott érte, mert szokása ellenére nem is felel. Önnek, mint harmadik személynek tán veszély nélkül írhattam meg e benyomásomat, melyet Kosztolányi versei költöttek.» (Dátum nélkül. Még 1906 előtt.)

A baráti lelkesedésen túl kicseng ebből a levélből még valami, amit közkedvelt mai kifejezéssel nemzedéki öntudatnak kellene nevezni. Elposványosodott irodalmi viszonyaink közepette, nehezen boldoguló fiataloknál természetes, hogy felvetődik ez a kérdés. Még művészi síkon is. A fiatal Kosztolányi drámát is tervezett a generációs-problémáról.