Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · TOLNAI GÁBOR: ARISZTOKRATIZMUS ÉS SZECESSZIÓ

TOLNAI GÁBOR: ARISZTOKRATIZMUS ÉS SZECESSZIÓ
I.

Ha megérem azt az időt, midőn memoárírásra telik majd csak erőmből, lehetetlen, hogy ne emlékezzem meg a szegedi Felső-város egyik régi, egyemeletes házáról. Ott áll a Fodor-utca elején, ha jól emlékszem a 6-os számú. Előtte talán a járda is kopottabb, mint máshol. Hisz hányszor jártam ott föl és alá, fel-felkacsintva az első emelet egyik ablakára. Hátha megjelenik egyszer a függöny mellett, úgy ahogy Gulácsy Lajos lerajzolta, vén márkiként vaskalappal, a régen beteg költő, Juhász Gyula. De hiába koptattam a járdát. A vén márki már az ablakhoz sem jött régen. A szegediek közel tíz éve nem látták érdekes, törékeny alakját. Betegsége olyan szerepet adott életének, amelyet ő a halállal azonosított. - Rég nem élek már - mondta nem egyszer - csak véletlen, hogy testem még itt van az élők sorában. - Bizonyára fiatalságának gyakori olvasmánya, a buddhista filozófia járt eszében, igazolásul elvonulására és idézgette Udana szavait: - Összetört az újraszületések kereke, mert megszünt a vágy, a kiszáradt folyam nem folyik többé, az összetört kerék nem forog, ez a szenvedés vége.

Ó, ha hallotta volna! Fiatalságom érzelmes szomorúságával, mennyit mondogattam ott a Fodor-utca környékén, őrült festő barátjához írt versét:

............... Az Isten
Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

Biztos voltam benne, hogy ő is gyakran gondol erre a versre, hisz neki szólt magános versmondásom.

Öt év alatt, míg Szegeden éltem, néhányszor sikerült csak bejutni hozzá. Ilyenkor pár órára kiesett őrült halálszerepéből s szakadatlan örömmel beszélt fiatalságáról. Gazdag mult boldog birtokosaként elevenítette még a régi éveket. A nagyváradi mulatozásokat, mikor borospohár mellett reménytelenül bizonyítgatta Adynak Arany János nagyságát. Mesélte, hogy Ady egyszer durván megsértette ezért. De később bűnbánattal küldte el cikkét, melyben a Buda halálát a legnagyobb műalkotások rangjára emelte. Beszélt az egyetemi évekről. Négyesy professzor úr híres stílusgyakorlatairól s fiatalságának elszakíthatatlan két jó barátjáról, Babitsról és Kosztolányiról. És sohasem mulasztotta el, hogy meg ne mutassa kezén azt a harminc éve beheggedt sebet, amelyet rendőrkard ejtett rajta, egy egyetemi tüntetés alkalmával. - Pedig semmi részem nem volt a tüntetésben - fűzte hozzá mosolyogva. - Alexander Bernát órájára mentünk Babitscsal és mi is belekeveredtünk a tömegbe. - Visszaemlékezései során csak egyet nem lett volna szabad sohase mondanunk, hogy - jöjjön emberek közzé, hisz semmi baja nincs. Dolgozzon és legyen közöttünk. - Ha ez került szóba, a görnyedt, szakállas ember szemében könnyek jelentek meg, s vígasztalhatatlanul sírt, mint a gyerek. Már csak a multban tudott élni. Nagy idők tanujaként áradt meg szava. De, ha a jelenre figyelmeztették, rémülten esett vissza betegsége szabta szerepébe.

Elbeszélése nyomán, ahogy eszményképeim fiatalságával először találkozott az én ifjúságom, szinte kortársnak éreztem magamat ővelük. S most, midőn emlékezetére felelevenítem fiatalságukat, úgy gondolok reá, mint egy fáradt, bölcs nagyapára, aki először beszélt azokról, akiknek társaságába akkor még, legfeljebb álmaiba mertem elzarándokolni.