Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · BRACHFELD OLIVÉR: MONTAIGNE AKTUALITÁSA

Vas István: DÉLIA
Szabédi László könyve

A versben irott színdarab tagadhatatlanul rokonszenves műfaj. A költői forma eleve elválasztja az író igényeit az üzleti célú vagy hevenyészett színdarabok nagy átlagától, előre jelzi azokat a nemes szándékokat, melyek kétségkívül jellemzik is a szerzőt. Azonkívül a vers megkönnyíti a színpadi dikciónak, lendületnek elérését. Korunkban mikor a színművek túlnyomó része kibirhatatlanul földhözragadt, száraz, együgyű és unalmas, legcélravezetőbb út az indulatok fokozásához, a mondatok zengéséhez és ahhoz, hogy egyszerre éreztessük a színpad játékosságát és a dráma feszültségét. Szabédi László drámai jelenetének mindamellett nem váltak előnyére a jambusok. Mindenekelőtt azért nem, mert nehézkesek. S a nehézkességet Déliá-ban nem menti az erő, mint ahogy a magas feszültség elmaradásáért sem kárpótol a szerepek könnyedsége. Sajnálatos hiány, különösen, ha meggondoljuk, hogy a tárgy maga - Tibullusnak és Déliának szerelmi párviadala - mennyi zengést és édességet, erőt és dekadenciát idéz fel képzeletünkben. A két alak közül Déliáé a sikerültebb. Igaz, nem igen látjuk művészi értelmét, hogy ez a Délia, aki - nem hiába szíriai szabadosnő - nagyon emlékeztet egy gazdag és hisztérikus, de a freudizmustól sem érintetlen zsidónőre, miért beszél jambusokban? De nála legalább a költőietlen verssorok nem fullasztják meg a tört érzelemvilágot, a kusza mondanivalót. Egy-egy pillanatra azt is eléri Szabédi, hogy csapongó idegességével, szeszélyeinek gőgös torzságával ne csak Délia maga támadjon Tibullusra, de rajta keresztül a zsidók izgatott barbársága, a buja homályosságában megfékezett Kelet s a rabszolgák és elnyomottak bosszúvágya Róma józan műveltségére, imperialista fegyelmére:

Most észrevetted ezt a ronda szolgát,
kit eddig meg se látott úr-szemed?
A Szent Úton, Castor temploma mellett,
a catastában még sok társa ül,
kréta-fehér a lábuk és forognak
rabszolga-hintán hogy kényelmesen
szemügyre vehessétek? ti, ti, Róma
urai, Róma igás barmait!

Míg Tibullus száján keresztül egyszer, mintha maga Róma védekeznék az ellen, ami majd belülről szét fogja rombolni:

Beteges
zavart beszéd, ez, helytelen, homályos,
melyből hiányzik mérték, józan ész.
A nyelv hibája, szóval megnevezni
a semmit is, így létel látszatával
ruházva fel, mi voltaképpen nincs is.

De egyébként, milyen méltatlan képviselője a latinságnak ez a Tibullus! Nem csoda, hogy Délia úgy az ujjai közé tudja tekerni. Hiszen annyival okosabb! Ugyanaz a szerelem, mely olyan édes bánattal, olyan kifinomult naivitással, olyan cinikus gyöngédséggel zengett Tibullus elégiáiban, mivé lett ezekben a jambusokban! S maga a költő, a világ egyik legokosabb, legműveltebb és legválasztékosabb költője, Róma egyik legelőkelőbb és legrómaibb körének tagja milyen faragatlan vidéki kezdő! Igazán nem is tekinthetjük olyan exaltált kedvtelésnek, hogy Délia, miután lerázta őt, inkább a torzabb de szórakoztatóbb játékot választja a nyomorék rabszolgával. A jelenet mindenesetre ezáltal elég ötletesen fejeződik be. A Délia a címlap megjelölése szerint drámai költemény. Annyi mindenesetre kiderül belőle, hogy szerzőjének van tehetsége a drámai helyzetekhez és a színpad légköréhez.