Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · BRACHFELD OLIVÉR: MONTAIGNE AKTUALITÁSA
A nagybirtok és a parasztság, a kastély és a falu viszonyáról szól a Szabó Pál új könyve. Meséje az utolsó béke-években indul és az összeomlással végződik. Az utolsó béke-években a felvilágosultság, radikalizmus, szocializmus eszméinek igény-érlelő, öntudat-nevelő, nyugtalanító áramlása a magyar falvakban is erjedést indít, a népi sors rideg valóságát valami melengető «csodavárás» enyhítgeti. Egyelőre csak beteg, suta szektázás, idétlenül föl- és ellobbanó sztrájkfélék, elszigetelt dacok és szervezetlen dühök sustorgása jelzi, hogy valami készül,
Mint írói alkotás, a
A regény nyelvéről valamit. Hogy tárgyias és egyszerű, az főerénye. Hogy tárgyiassága egy-egy pillanatra afféle szabadverses költőiségbe leng föl, az sem baj, sőt néha igen hatásos. De baj, hogy Szabó Pál népiesség ürügyén olykor laza, pongyola. Ahogy az «úri» osztály beszéde sem minden ízében művelt, irodalmi beszéd, úgy a parasztoknak sem minden mondatfordulata «népi» érték. Ott is van szellemi lustaság, stiláris ügyetlenség, hamis hang. Aki az ilyesmit is respektálja, nyelvrontást pártol. Egy példa a 43. lapról: «...meglepetést akart csinálni az anyjának
De hibán és erényen túl, van ennek a könyvnek egy olyan vonása, amely magasra fölemeli, magasabbra szociológiai, magasabbra szorosan vett művészi színvonalánál. Ez pedig a benne nyilatkozó rideg, kemény, mélységesen realisztikus sorslátás. Ezekkel az emberekkel itt nem történnek csodák. Az élet a maga való határai közt mozog, a szereplők képességei szigorúan megszabott skálákat járnak, a fák nem nőnek az égig. De az, hogy az író fölfelé, karrier-irányban, az égre-lendülés hősi vonalán józan korlátot szab alakjai sorsának, csak kisebbik bravurja. A nagyobbik az, hogy lefelé, a romlás, a szenny, a pusztulás vonalán is kemény mértéket tart. Nem romantikus se föl, se le. Nincs ege és nincs pokla. Csak földje van, keserves konok, szép anyaföldje, mely bút és örömet együtt terem. Aki itt szenved, valahogy csak kibírja. S aki felül van, annak se fenékig tejfel. Ebben az illuziótlan realizmusban, amely az osztályharc szempontjából nyilván taktikátlan s talán egyébként is fantáziátlan és sivár, ebben lenyügöző erő érzik.
Kardos László: IKONGO NEM HAL MEG
Az író álma ez lehetett.
Egy afrikai néger fiú Párisba, majd Amerikába kerül, mély és fájdalmas konfliktusokat él meg a fehér kultúra útvesztőiben, az idegen purgatórium tüzében föllobban benne szunnyadó művészösztöne, s már-már költőprófétája lesz fekete fajának, mikor a fehérek gazul meglincselik...
A regényterv a magas művészi feladatoknak egész gazdag sorát kínálja már így szűkszavúságában is. A fiatal afrikai gyökéreresztő kísérletei, a modern világ elkábító élménytömegének és a gyermekkori emlékeknek a harca, s félvad lélekben alvó költő-ösztön lassú és téveteg kibomlása, Páris és Amerika feketéinek belső élete, a faji különbségek ábrázolása a szerelem, a politika s a társasélet viaskodásaiban
Kaczér Illés egyiket sem kerüli meg e feladatok közül. A lélektani rejtélyeknek épp úgy a mélyére akar hatolni, mint a politikai problémáknak, gátlás nélkül tör be a kérdések magjába és viharos vakmerőséggel ontja ki a titkok beleit. Ebbe a gátlástalan bátorságba bukik bele. Azok a magas írói lehetőségek, amelyeket a téma kínál, egyáltalán nem veszélytelenek. Sokkal pompásabb hatás-alkalmak, semhogy az írónak ajtóstul lehetne a házba rontania. Ha a stílusfegyelem, az analízisben való komoly mérséklet, a színekkel való takarékoskodás, a telitüdőjű szókimondás helyett a rövides utalás helyén volt valamikor, akkor ebben a regényben helyén lett volna. Fájdalom, Kaczér Illés nem elég szolid író. A prózának azt a túlos, lírai habzását látjuk könyvében, amely negyedszázaddal ezelőtt dívott közepeseinknél, s amelyet mai ízlésünk, az újabb próza puritánabb erényein nemesedve, kiváltképpen nehezen tűr. De nehezen viseljük el az ifjú afrikai bonyolult lelkiállapotainak, érzéseinek ezt az áradó, olcsón-gazdag, tarkán locsogó ábrázolását is. Ahogy ennek a fiúnak az állandó tünődéseiben, töprengéseiben biztos és gépies adagolással keverednek a párisi civilizáció friss benyomásai és Afrika exotikus, primitív emlékei, abban sok a vásári könnyűség, a bazári bőség. Így aztán nem csoda, ha Ndzsangézi
Valahogy le kellene fokozni ezt a regényt: megszűrni, lefölözni, kifacsarni. Kevesebb szó kellene ide, kevesebb szín, kevesebb vér, kevesebb hő. Témájában, vázában igazi nagyregény alszik, de így ahogy van, szinte-szinte giccs. Pedig néhány kitünő mellékalakban, néhány biztosvonalú helyzetrajzban s általán a szó- és fordulatlelemény letagadhatatlan gazdagságban megmutatta az író, hogy nem a tehetsége hiányzik, csak az ízlése és önfegyelme fogyatékos. Ezt a gyöngéjét pedig annál nehezebb szívvel állapítom meg, mert könyve végső kicsengésével, alapeszméjével, a fajok humanisztikus egybeölelésének nagy gondolatával lelkesen és fenntartás nélkül egyetértek.