Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · BRACHFELD OLIVÉR: MONTAIGNE AKTUALITÁSA

Kardos László: CSODAVÁRÁS
Szabó Pál regénye - Franklin

A nagybirtok és a parasztság, a kastély és a falu viszonyáról szól a Szabó Pál új könyve. Meséje az utolsó béke-években indul és az összeomlással végződik. Az utolsó béke-években a felvilágosultság, radikalizmus, szocializmus eszméinek igény-érlelő, öntudat-nevelő, nyugtalanító áramlása a magyar falvakban is erjedést indít, a népi sors rideg valóságát valami melengető «csodavárás» enyhítgeti. Egyelőre csak beteg, suta szektázás, idétlenül föl- és ellobbanó sztrájkfélék, elszigetelt dacok és szervezetlen dühök sustorgása jelzi, hogy valami készül, - ez a «valami» aztán menthetetlenül belefullad a világháborúba. A regény társadalmi jelentősége hogy jó képet ad a ma is éretlen magyar agrárszocializmus kezdeti vajudásairól.

Mint írói alkotás, a Csodavárás nem hibátlan mű. Első fejezeteiben a mesemozgás feltünően lusta, a regényi lelemény szimpla, és a sok jó kis megfigyelés meg az író szociográfusi ambiciói csak részben kárpótolnak jellegzetesebb, primérebb regényértékekért. A történet később szerencsésen fölgazdagodik, ágakra bomlik, kiteljesedik. Figurái sem elégítenek ki egészen. Vonalaikon elnagyoltság és nyerseség látszik, helyenkint csak vázlatosak, nem egyszer sablonnyomatok vagy könnyű karikaturák. Mégis, az alakok nagyobb része él. Életük nem folyamatos, teljes élet, nem lüktet szerves egységben az első laptól az utolsóig, de egy-egy jelenetben forró és hiteles. Szabó Pál rövid lélegzetű író. Nagyszabású jellemábrázolásokkal nincs sok szerencséje, de a jellem apróbb vonásait, az emberi természet kis furcsaságait pompás szemmel látja. A nagyregény impozáns ivét sem képes odavetni egyetlen mesteri lendülettel, de egy-egy ívtöredéket, helyzetet, fordulatot hiba nélkül tud papírra tenni.

A regény nyelvéről valamit. Hogy tárgyias és egyszerű, az főerénye. Hogy tárgyiassága egy-egy pillanatra afféle szabadverses költőiségbe leng föl, az sem baj, sőt néha igen hatásos. De baj, hogy Szabó Pál népiesség ürügyén olykor laza, pongyola. Ahogy az «úri» osztály beszéde sem minden ízében művelt, irodalmi beszéd, úgy a parasztoknak sem minden mondatfordulata «népi» érték. Ott is van szellemi lustaság, stiláris ügyetlenség, hamis hang. Aki az ilyesmit is respektálja, nyelvrontást pártol. Egy példa a 43. lapról: «...meglepetést akart csinálni az anyjának és most pedig Lacinak csinált meglepetést.» Az «és» meg a «pedig» ilyen használatát nyelvi renyheségnek érzem, nem népi sajátosságnak. Vagy az «és» felesleges vagy a «pedig». S ez a fordulat Szabónál gyakori.

De hibán és erényen túl, van ennek a könyvnek egy olyan vonása, amely magasra fölemeli, magasabbra szociológiai, magasabbra szorosan vett művészi színvonalánál. Ez pedig a benne nyilatkozó rideg, kemény, mélységesen realisztikus sorslátás. Ezekkel az emberekkel itt nem történnek csodák. Az élet a maga való határai közt mozog, a szereplők képességei szigorúan megszabott skálákat járnak, a fák nem nőnek az égig. De az, hogy az író fölfelé, karrier-irányban, az égre-lendülés hősi vonalán józan korlátot szab alakjai sorsának, csak kisebbik bravurja. A nagyobbik az, hogy lefelé, a romlás, a szenny, a pusztulás vonalán is kemény mértéket tart. Nem romantikus se föl, se le. Nincs ege és nincs pokla. Csak földje van, keserves konok, szép anyaföldje, mely bút és örömet együtt terem. Aki itt szenved, valahogy csak kibírja. S aki felül van, annak se fenékig tejfel. Ebben az illuziótlan realizmusban, amely az osztályharc szempontjából nyilván taktikátlan s talán egyébként is fantáziátlan és sivár, ebben lenyügöző erő érzik.

Kardos László: IKONGO NEM HAL MEG
Kaczér Illés regénye

Az író álma ez lehetett.

Egy afrikai néger fiú Párisba, majd Amerikába kerül, mély és fájdalmas konfliktusokat él meg a fehér kultúra útvesztőiben, az idegen purgatórium tüzében föllobban benne szunnyadó művészösztöne, s már-már költőprófétája lesz fekete fajának, mikor a fehérek gazul meglincselik...

A regényterv a magas művészi feladatoknak egész gazdag sorát kínálja már így szűkszavúságában is. A fiatal afrikai gyökéreresztő kísérletei, a modern világ elkábító élménytömegének és a gyermekkori emlékeknek a harca, s félvad lélekben alvó költő-ösztön lassú és téveteg kibomlása, Páris és Amerika feketéinek belső élete, a faji különbségek ábrázolása a szerelem, a politika s a társasélet viaskodásaiban - csupa olyan feladat és alkalom, amely méltán izgat minden írói becsvágyat.

Kaczér Illés egyiket sem kerüli meg e feladatok közül. A lélektani rejtélyeknek épp úgy a mélyére akar hatolni, mint a politikai problémáknak, gátlás nélkül tör be a kérdések magjába és viharos vakmerőséggel ontja ki a titkok beleit. Ebbe a gátlástalan bátorságba bukik bele. Azok a magas írói lehetőségek, amelyeket a téma kínál, egyáltalán nem veszélytelenek. Sokkal pompásabb hatás-alkalmak, semhogy az írónak ajtóstul lehetne a házba rontania. Ha a stílusfegyelem, az analízisben való komoly mérséklet, a színekkel való takarékoskodás, a telitüdőjű szókimondás helyett a rövides utalás helyén volt valamikor, akkor ebben a regényben helyén lett volna. Fájdalom, Kaczér Illés nem elég szolid író. A prózának azt a túlos, lírai habzását látjuk könyvében, amely negyedszázaddal ezelőtt dívott közepeseinknél, s amelyet mai ízlésünk, az újabb próza puritánabb erényein nemesedve, kiváltképpen nehezen tűr. De nehezen viseljük el az ifjú afrikai bonyolult lelkiállapotainak, érzéseinek ezt az áradó, olcsón-gazdag, tarkán locsogó ábrázolását is. Ahogy ennek a fiúnak az állandó tünődéseiben, töprengéseiben biztos és gépies adagolással keverednek a párisi civilizáció friss benyomásai és Afrika exotikus, primitív emlékei, abban sok a vásári könnyűség, a bazári bőség. Így aztán nem csoda, ha Ndzsangézi - így hívják a fiút - még a második kötet végén sem áll előttünk teremtett emberként, csak szép szavak habján táncol ködös, mesterkélt figurája

Valahogy le kellene fokozni ezt a regényt: megszűrni, lefölözni, kifacsarni. Kevesebb szó kellene ide, kevesebb szín, kevesebb vér, kevesebb hő. Témájában, vázában igazi nagyregény alszik, de így ahogy van, szinte-szinte giccs. Pedig néhány kitünő mellékalakban, néhány biztosvonalú helyzetrajzban s általán a szó- és fordulatlelemény letagadhatatlan gazdagságban megmutatta az író, hogy nem a tehetsége hiányzik, csak az ízlése és önfegyelme fogyatékos. Ezt a gyöngéjét pedig annál nehezebb szívvel állapítom meg, mert könyve végső kicsengésével, alapeszméjével, a fajok humanisztikus egybeölelésének nagy gondolatával lelkesen és fenntartás nélkül egyetértek.