Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 4. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE A HUSZADIK SZÁZADBAN

Most látom csak, mikor már teljes lélekkel benne vagyok a munkában, mekkora fába vágtam bele a fejszémet, mikor a XX. század magyar irodalmának megírására vállakoztam. [*] Munkaközben jönnek sorra a problémák, amelyek megoldását meg kell legalább kísérelni, lelkiismereti kérdések tolulnak előtérbe, amelyekkel le kell számolni, szempontok merülnek fel, amelyeket jól meg kell gondolni, távlatokat kell megállapítani, amelyekből a dolgok legjobban szemlélhetők.

Először is azt kell tisztáznom, hogy mit ne várjon tőlem az, aki munkámnak olvasója lesz. Ne várja adatok tömegét, könyvcímek és nevek halmazát, - nem tartom feladatomnak azt a teljességet, amely arra kötelezne, hogy sorra felemlegessek minden írót, aki a tárgyalt időszakban magyarul írt. Ne várjon tőlem bibliográfiát vagy repertóriumot, én nem könyvekről akarok írni, hanem az irodalomról, amely nem könyvtár, hanem élet, egy nemzet és egy kor életformáinak írók szellemén való átszűrődése.

Azt szeretném megírni, hogy miképp igyekezett az irodalmon át kifejezni a magyarság a történelmi változások között a szellemi magatartását. Szeretném megtalálni azokat a kapcsolatokat, melyek a szüntelenül hullámzó magyar élet és a kifejezésére törekvő irodalom között vannak. Szeretném lehámozni az irodalomról azokat az előítéleteket, távlati csalódásokat, félreértéseket és félremagyarázásokat, amelyek a kortársak véleményeiből, sokszor tájékozatlanságából, legtöbbször elfogultságából rakódtak rá. Meggyőződésem szerint nincs a magyar irodalomnak korszaka, amelyet olyan tévesen ítéltek meg, mint a legutóbbi emberöltő. Szeretném az igazi képét öntudatosítani magamban és megmutatni az olvasónak. Egy kor irodalma sohasem egységes, különböző rétegekből van felépítve, különböző, egymással párhuzamosan haladó vagy egymással súrlódó áramlatok haladnak benne egyszerre, belejátszik a mult hagyománya és a jövő sejtelme írók révén, akik az elmult korszakokból jöttek át és akik a jövő csiráit hordják magukban. Ennek a rétegeződésnek a megvilágítását egyik főfeladatomnak tekintem. Hogy nem mellőzhetem el az általános koncepción belül egyes fontos írók pályájának, műveinek és fejlődésének jellemzését, az magától értetődik.

Hogy egy kúriai bíró elfogulatlanságával fogok szólni, - ezt nem igérhetem meg. Teljesen elfogulatlan egy irodalmi korszak tárgyalásában, amelyben kombattáns része volt, csak az a kritikus lehet, akinek nincsen kritikai álláspontja és meggyőződése, vagy akinek nincsen az irodalomhoz lelki köze. Nem félek az elfogultság vádjától, - ebben a tekintetben Gyulai Pál nézetét vallom, hogy a kritikusnak legyen meggyőződése és álljon helyt érte. Már most sem titkolom azt a hitemet, hogy ami az utolsó harminc esztendőben fontos esemény történt, az csaknem mind a Nyugat-ban történt, hogy a magyar kritika annak idején teljesen félreértette és félremagyarázta a Nyugat és írói törekvését és hogy irodalmunk fejlődése csak abban a mederben haladhat, amelyet a Nyugat mozgalma ásott. Ez a hit ma már egyre szélesebb körökben vert gyökeret és ma már azonosítható az irodalmat komolyan vévő emberek közvéleményével. Ha írásomnak ebben a kapcsolatban itt-ott polemikus éle lesz, azt sem bánom.

Egyben bizonyos vagyok: amit írok, azt a magyar irodalommal való közösségérzés sugallja. Életem legmélyebb élménye a magyar irodalom, magánéletemet is ez alakította olyanná, amilyen. Nem követelem magamnak a tudós rangját, mindig írónak éreztem magam. Nem éltem az irodalom fölött, hanem az irodalomban, becsvágyam volt: hatni az irodalomra. És nem titkolom, büszke vagyok rá, hogy itt-ott hatottam is. Könyvemnek is, mely lehet hogy utolsó nagy munkája életemnek, az a legfőbb célja, hogy hatása legyen az irodalomra. Hogy ezt elérem-e, az nem tőlem függ, hogy becsületesen törekszem rá, azt tudom.

 

[*] Megjelenik a Könyvnapra.