Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám · / · ŐRJÁRAT

RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS: A BETŰ VESZEDELME ÉS AZ UJSÁGÍRÓ

Georges Duhamel írja a Mercure de France-ban a következőket:

«A Könyv uralma veszélyben van. Nagyon is lehetséges, hogy félszázad sem telik belé s a Könyv, mely az emberek többségének semmit sem fog mondani immár, egy igen kicsiny művelt elit tulajdona marad csak.»

Arról ír - magyarázza a Temps-ban Émile Henriot, - hogy rengeteget olvasunk bár, többet, mint bármely század - hiába, nem tudunk olvasni többé. Az olvasás ritka és különleges művészet, melyet most vagyunk feledőben, mert elvesztettük a ráérést, a magányt és az elmélkedést. (Loisir, solitude, réflexion - az olvasás termékeny feltételeinek duhameli hármasegysége.) Még azok is az olvasás ellen dolgoznak, akik belőle élnek; így például főbűnös a párisi információs sajtó, mely a «tiszta riportázst» már ad absurdum vitte. Eden Londonban tárgyal Ribbentroppal? Nagy cím, nagy fotografia. Hogy mit tárgyal? Hat sor a harmadik oldalon, egy távirat és egy hirdetés között. Pirandello meghalt? Cím és fotó. Élete és művei? Tíz sor a színházi rovatban, egy mozi és egy music-hall hasábos hirdetésének meghitt szomszédságában. Társadalmi krónika, publicisztika? Félhasáb az első oldalon, ha van hely - a többit a tördelés szeszélyére bízzák. A riportoknak, fotoriportoknak, táviratoknak ez a kalandos zűrzavara a kész ujságoldal tipografiai és tördelési képe - mindez csak a közlustatáságnak lapszempontból öngyilkos legyezgetése: lehessen meg mindenkinek az az illúziója, hogy «sokminden» van kedvenc ujságjában s elég, ha egy kis minimumot elolvas, «éppen hogy» au courant legyen. Nem kell többé olvasni - «átnézni» is elég. Az ujságot arra a célra találták fel s attól lett naggyá, hogy olvassák, de a lapok, abból a téves meggyőződésből kiindulva, hogy olvasni unalmas, minden igyekezetükkel azon vannak, hogy többé senkise olvassa őket. Az író csak azt nem érti, mint nem látja meg ez a «riportos» és «információs» sajtó, hogy a saját sírját ássa, mikor ezzel a désintellectualisation systématique-kal mindent elkövet, hogy az olvasót, mindennapos vevőjét erővel lebeszélje az olvasásról. A «riportlap» olyan tökéletes lett, hogy nem is kell megvenni többé - elég, ha moziba megyünk, vagy kinyitjuk a rádiót.

Duhamel kimondja a kurta és fenyegető formulát: «A nyomtatott betű nem a szellem egyetlen szárnya többé.» Sajtóra nincs többé szükség: azt a tömör és cenzurázott információ-konzervet, amivel e «riportos» sajtó szolgálni tud, a rádió akár beretválkozás közben szállítja az embernek. Ami eddig kötelező értelmi művelet volt, az olvasott dolognak függetlenül elmélkedő, belső és személyes átalakítása kritikai gondolattá, immár csak a recehártya s a fül pillanatnyi, passzív működésévé satnyul. Az egymást űző, szálló szavak és képek olyan új kifejezési formát jelentenek, mely az értelemnek halálos veszedelme. Az értelemnek szövegre van szüksége, szöveget kíván, maradandót, melyet akár kétszer is elolvashasson, hogy e műveletet nyomon kövesse a megismerés. Az írás feltalálása megacélozta az emberi gondolatot, mert kényszerítette, hogy a tárgyat, a fogalmat, az érzést az írott szó grafikus ábrájába rögzítse. Mihelyt a szót képpel helyettesítjük, már vissza is tértünk az ideogramhoz, a fogalomjelhöz: gügyögünk, mint a gyermek. Visszafejlődünk.

E visszafejlődés csábítása a modern embert legkínálkozóbb pontján: fáradtságán fogja meg - tehát teljes sikerrel jár. S amint minden funkció végül szervet fejleszt, így jutunk mi gépeink használata révén egyre újabb érzékszervekhez. Eleinte, mikor a rádión át láthatatlanul hallgattunk egy-egy színdarabot, feszengtünk: érzéklésünk csonka volt, hiányzott a kép. Ma már hozzászoktunk: a szellem alkalmazkodott a gép hiányosságához is, s puszta dialógusból már be is díszletezi képzelete színpadát. Mindez olcsó könnyebbségek, e nyájirodalom, e tömegspektákulumok s e különféle értelempótlékok áradatában a könyv, a kultúra arisztokratikus hordozója nemsokára azzá lesz, ami az olajmécs volt a gáz- s a villanyfény eljövetelekor: kevésbbé kényelmes ugyan, de világa lágyabb, árnyaltabb, ringatóbb - csak egyeseknek, raffinált lelkeknek való. Ma kevesebbet olvasunk - holnap egyáltalában nem fogunk olvasni többé. Ez azonban nem lesz ujság. A középkor sötét napjaiban, mikor az antik kultúra elsüllyedt, remeteségükben s celláikban csak barátok tudták még olvasni Homéroszt, Vergiliust, Lucretiust, kik csak általuk és bennük élték túl a sötétség napjait. Nos, mintha a római birodalom bukásának idejét élnők s biztos léptekkel haladnánk egy új középkor felé. De lesznek-e mindig bencések, kik megmentsék a szellem becsületét s az emberi gondolat legjavát?

(Mikor ezeket olvastam, jelent meg a Nyugatban Illyés Gyula egy kis őrjárat-cikke, mely egy riport-antológia kapcsán sok igazsággal de nem mindenben indokolt fölényes gúnnyal ejt egy-két szót az ujságírás ellen, melynek kivált írástudatlanságán gúnyolódik - olyan cikk-fordítások alkalmából, melyeket nem is ujságírók készítettek. Ez az utóbbi megállapítás azonban csak alaki hibára hívja fel a figyelmet, mert a lényeget illetőleg Illyés Gyulának sajnos majdnem igaza van s én leszek az utolsó, aki - kivált e védhetetlen ponton - gyarló mesterségem védelmére kelek. Bizony, nagyon is elmúlt az az idő, mikor nem volt rendőri riporter, sőt lósportrovatvezető, ki íróasztala fiókjában ne rejtegetett volna egy-két verset vagy novellát - e fiókban ma még a vezércikkíró is jobbára inkább csak egy-egy színműipari szinopszist, vagy film-«drehbuch»-ot rejteget. Elmult az az idő, mikor a magyar írók csaknem egytől-egyig a napilapok szerkesztőségeiben foglaltak helyet - de nem kevésbbé igaz, hogy majdnem ötven százalékban azért még mindig e szerkesztőségekben találhatók, s a magyar napisajtó nekik s az általuk őrzött hagyománynak köszönheti (amit egyébként a magyar irodalom is megköszönhet, ha nincs is benne mindig köszönet) azt az irodalmi tartalmát és stiláris nívóját, amit az irodalmi revűkben és hetilapokban kevésbé szűkölködő gazdag nyugati országok napisajtójában hiába keresnénk. Ebből és egy sereg más okból következik, hogy bármely ponton is kár volna itt elébevágni az irodalomtörténet ítéletének - már csak azért is, mert a világ sajtójából épp a magyar napisajtó szerezte a legtöbb érdemet arra, hogy erre az ítélőszékre tarthasson számot.

Bármily sok hibája legyen is tehát a magyar hírlapírásnak, károsnak vélem azt a manapság egyre terjedő divatot, mely azok között a magyar írók között tapasztalható, kiknek már nem a hírlapírás ad kenyeret. Olyan furcsa fölénnyel, féltékenységgel, gúnnyal, nem is tudom, mivel tekintenek ezek az írók a hírlapírókra, sőt pontosabban: a hírlapírás kereteiben dolgozó írótársaikra is, ami talán ahhoz az indulathoz hasonlítható, amellyel a szerzetesek szemlélik a világi papokat.

Holott... Ha van, aki valóban okkal s több joggal vethetne egyet-mást a hírlapírás szemére, akkor ezt sokkal keserűbben s sokkal több hitellel maga a hírlapíró, illetve a zsurnalisztikában dolgozó író tehetné, aki íme ezúttal is maga olvasta mostoha métier-je fejére Georges Duhamel és Émile Henriot súlyos és igaz vádiratát.)