Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · ŐRJÁRAT
Elég rossz az is ha magunk cenzurázzuk magunkat, vagy kiadóink és szerkesztőink cencuráznak, kényszer nélkül is kiszolgálva a Hatalom igényeit s a Tömeg babonáit. Ámbár az ilyen cenzura alól még csak ki lehet bujni valahogy. Igazában a mai Magyarországon (kellő szavakkal) majdnem mindent megírhatunk. Sok hatása ugysincs annak amit irunk. Szabadságunknak ez a titka és ára.
Akárhogy is, valódi vagy képzelt bajaink között nagyonis elfeledkezünk arról hogy a magyar szellemi életnek egy «jelentékeny s értékes hányada» valóban cenzura alatt nyög. S ez nem csak amolyan «öncenzura», szellemi öncsonkítás, mint amit mi magunk hajtunk végre magunkon, puszta gyávaságból. Ez igazi, szószerinti cenzura, s fehér foltokat jelent a folyóiratok lapjain, amilyeneket apáink s nagyapáink a kultura szégyenfoltjainak tekintettek.
Előttem az
A fehér foltok legtöbbje egészen kicsi, csak egy-egy szó hiányát jelzi. Ezek nyüzsögnek, kivált történeti és földrajzi vonatkozásu szövegekben. Néhol majd minden sorból ásít egy kis ablak. S rendesen nem is nehéz eltalálni, micsoda szó az amit a cenzor nem talált közölhetőnek. Ha az volt a célja hogy az olvasó gondolatköréből kizárja ezt a szót, nagyon rosszul számít. Épen az ellenkezőt éri el.
Menj el uram, menj el aj ki Kolozsvárra,
Aj ki Kolozsvárra, apám udvarába...
Ezt ilyen módon kellene átírni hogy Székelyföldön (ahol keletkezett) ma még kinyomtatható legyen:
Menj el, uram, menj el aj ki Clujra,
Aj ki Clujra, apám udvarába.
S valóban akadtak is ilyen átirt költemények. Egyet a
S mégis ez az egész erdélyi cenzura Árkádiába való dolog! Amilyen tragikus époly nevetséges. Látok például egy cikksorozatot; művészportrék erdélyi festőkről és szobrászokról, ezzel az alcímmel:
Ezeket a szavakat nem törölte ki a cenzura; de fölöttük tüntetőleg fehér foltot csinált. Ezt talán igy lehet értelmezni: A kutya ugat, a karaván halad. Ez a cenzura nem az eszmék ellen van. Az eszmékkel nem törődik, azok ugyis hatástalanok, Miatta kifejthetnek akármit, s gyalázhatják akár magát a cenzurát is. Azért ezt a szót:
Az áldozat azonban: a magyar szó. Mért nem jajdulunk hát föl mi, magyar irók, a magyar szó védői és sáfárai? Mi akik szabadon beszélhetünk. Mért nem méltatlankodunk hangosabban, mérthogy alig veszünk tudomást minderről, miért vonjuk a vállunkat? Ennek is oka van. S ez talán egy másik Őrjárat-cikket érdemelne.