Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám
«...Írt nemes ihlettségű költeményeket, könyvbírálatokat, értekezéseket. Számos czikke jelent meg részint névvel, részint névtelenül az időszaki vállalatokban, a «Budapesti Szemlé»-ben, a «Vasárnapi Újság»-ban... Kitünően fordított idegen költőkből, írt politikai czikkeket, s egy ideig a "Korunk" czímű politikai napilapot is szerkesztette. Tagja volt a ref. egyház azon bizottságának, mely a zsoltárok újabb kiadását rendezi...» Nekrológból idézzük ezeket a sorokat, s abban az újságban jelent meg a nekrológ, amelynek Dömötör János egyik megalapítója, négy éven át főmunkatársa volt. Tudjuk, hogy az eltávozottnak pályáját, működését a legelőnyösebb világításban, erényeit és érdemeit rendszerint erősen túlozva szokták bemutatni, - különösképen akkor, ha a cikkírót a baráti vagy fegyvertársi viszony gyöngédebb szálai kötötték egykoron a megholt férfiúhoz. Annál jellemzőbbnek kell tartanunk azt a meglehetősen hideg hangot, amelyen napilapok és folyóiratok nekrológjai Dömötörről beszélnek, beszámolnak szerkesztői, újságírói működéséről, közéleti sikereiről, s a végén megemlítik még, hogy költő is volt, kinek «kisszámú, de mély és tartalmas» versei «elszórva jelentek meg». Még a Nagy Miklós - Dömötör talán legbensőbb bizalmasa - szerkesztette lapok a
A következő évtizedek nem hozhatták meg Dömötör János feltámadását. Símaszavú és problémátlan versírók, az Ábrányiak és Endrődiek népszerűségének kora ez, amelyben, ha egy-egy különben közepes, de legalább jóhiszemű és ügyetlenül, félénken bár, de az új idők dalát éneklő költő, Reviczky vagy Kiss József mégis olvasottá válhatott, éppen nem életműve igazi értékeinek köszönhette az elismertetést, hanem külsőségeknek, versei «témájának». A századvég magyar olvasója, kinek füle, lelke, idege már rég eldurvult, tompa lett, képtelen esztétikai ingerek befogadására - hogyan érthetett volna meg s fedezhetett volna fel a maga számára olyan dísztelen, mélyrőljövő és nyugtalanító
S amikor meg is változott irodalmunk uralkodó klímája, és a Nyugat maga-igazoló őskeresésében egészen, vagy félig elfelejtett költőket fedezett fel, értékelt és értékelt újra; Dömötör nem vonulhatott be az ősök közé, költészete továbbra is a homályban maradt. Babits volt az egyetlen, aki valami szellemi közösséget érzett a harminc éve halottal, (bár a valóságban nagyobb különbséget el sem képzelhetünk, mint ami az ethikus Dömötör és az esztéta Babits világlátása között van) és egy igen fínom, igen szubjektív miniatür-esszét írt róla. (
Nem áltatjuk magunkat azzal, hogy mi leszünk, akik ráterelhetjük a figyelmet az elfelejtett költőre. De úgy érezzük, éppen a mai fiatalokhoz, éppen hozzánk áll ő közel; úgy érezzük, Dömötör Jánosról most, bármiképpen is, beszélnünk kell. «Vázlat» - jegyeztük írásunk fölé: előre korlátolt terjedelme s a még feldolgozást váró kiadatlan anyag nagysága nem engedik, hogy más legyen.
Vázlat: talán egy monográfiáé, amely ma megírásra vár.
Sokágú, terebély családfa fekszik előttünk. Megtudjuk belőle, hogy valamikor a hódoltsági időkben egy bizonyos György jobbágy, aki Gömör, vagy Hont megye azóta elpusztult falujában lakott, nemességet kapott a királytól. Birtok azonban valószínűleg már nemigen jutott neki. De I. György, valamint utódai I. István és Mihály ügyes, élelmes emberek lehettek, úgy, hogy amikor az időközben reformált családnak a vallásüldözések idején menekülni kellett, utódaik már tetemes vagyont mentettek magukkal. Tolnában, a Duna mocsarai mögött telepedtek le az Úr 1719. esztendejében, s készpénzen vásárolták meg a területet és vallásuk szabad gyakorlatát a környék hatalmasaitól. Azóta kétszáz év telt el, s a Dömötör család törzse ma is ott él Tolnában, ahol a települő ősök éltek, Dunaszentgyörgyön. A község lakosságának talán már harmadrészét teszik, hatalmasak, paraszturak, megvan még bennük mélyen a nemesi öntudat. Az erejük: a
Kis református-magyar sziget a tolnai katholikus-német tengerben. Nem is maradhatott volna fenn, ha lakóit nem kovácsolja össze a vérség és sorsközösség erős tudata.
A dunaszentgyörgyi kálvinista község régi anyakönyvében olvassuk:
«1843. decz. 20-án született és 23-án kereszteltetett Bán János prédikátor által. Ns. Dömötör Benjámin és Szentes Erzsébet fia, János...»
Dömötör János: a
Nagyon korán jut árvaságra; fivérei, egyszerű gazdálkodók, adják a pénzt nevelésére, különben egészen a maga lábán járhat. Gyönkön kezdi a gimnáziumot, tizenhárom éves korában azonban már a nagykőrösi híres iskolába kerül, ott érettségizik 1862-ben. Arany Jánosnak és a történetíró Szilágyi Sándornak kedves tanítványa. Az utolsó évek mégis már csak kínos-keservesen múlanak el Kőrösön Dömötör számára. «Az én életem Pesten lesz igazi élet» - írja egy levelében, a fővárosba szeretne kerülni, bár még nem tudja, mihez fog majd ott. Elhatározza, hogy jogász lesz. Amikor tettre kerülne a sor, meggondolja magát s beiratkozik a theológiára, ahol különben kitűnő összeköttetései vannak, Török püspök, Ballagi Mór név után már ismerik, hamarosan személyében is megszeretik. Néhány hónap alatt megbánja mégis a választását, ellenszenve a vallástudomány iránt egyre növekszik. «Jobb lett volna jogásszá lennem...» panaszkodik Szilágyinak (1864. febr. 2. kelt levél), majd valamivel később szinte kétségbeesetten írja: «Hogy a theológiával kibéküljek, az azt hiszem soká fog elkövetkezni, mert minél tovább vagyok theológus, annál kevésbé szeretem ezen tárgyakat». (1864. márc. 12.). Mindvégig kínos nyűg, teher marad számára a főiskolai tanulmány; egyfelől sajnálja, hogy nem foglalkozhatik elegendő mértékben kedves studiumaival, a filozófiával és irodalommal, másfelől hitetlennek, a papi pályára méltatlannak gondolja, hol pantheistának, hol szkeptikusnak nevezi magát. Mindez azonban valójában, - ahogy az alábbiakkal még bizonyítani óhajtanók - csak ürügy és kifogás. Dömötör ösztönösen menekül valami elől s a menekülő alsó tudatából merülnek fel az érvek, melyekkel attitüdjét indokolni igyekszik. A valószínű jövő, a reá váró pálya sokat foglalkoztatja. S a másodéves theológus retteg attól, hogy valaha is a falusi kálvinista magyar pap «baromi életét» kelljen neki is élnie. Most inkább kívánja a tanárságot - amelyre theológiai végzettsége képesítené - akár vidéken is; előbb azonban még külföldet szeretne látni, hosszabb időt akar tölteni idegenben.
A skót egyház ösztöndíját pártfogói neki juttatják, s 1865 őszén Edinbourghba kerül, kitűnő környezetbe, kitűnő emberek közé. Kezdetben lelkesedik is értük, jól érzi magát: rövid idő multán azonban furcsán változik, kiábrándulttá, nyugtalanná lesz a hazaküldött levelek hangja, s noha még egy évig maradhatna Skóciában, 1866. szeptemberében Dömötört újra Pesten találjuk. Itt már várja az óhajtott tanári állás a református kollégiumban, előad a theológián is. Szép tisztsége, szép jövedelme van; tudományos és politikai lapok munkatársa, írói pályáján is emelkedik; «nagy karrier előtt álló», kicsit zárkózott, különben látszólag kiegyensúlyozott, jókedvű fiatalember. Ám mindez csak külszín; levelei, melyeket Szilágyi Sándorhoz és diákkori pajtásához, Baráth Ferenczhez ír, tanárságának kezdete óta tele vannak panasszal, gonddal, elégedetlenkedéssel. 1873-ban egy boldogtalan szerelem lezárulása után, úgy érzi, életformát kell cserélnie. Kinevezteti magát Tolna-Baranyába tanfelügyelőnek, s reménykedik, hogy szülőmegyéjében, a családhoz közel, majd nyugalmat talál, a
1876: újra Pest. A menekvő előtt lassan minden sorompó lezárul.
1877. jan. 8-án halvatalálják szállásán. Arra a szegre akasztotta fel magát, amelyen előbb Heine arcképe függött.
Dömötör élete: menekülés. Mi elől?, hova?, miért?...
1864. szept. 19-én Szilágyinak címzett levelében írja: «Hogy én hogy vagyok? Ha kedélyállapotról van szó, akkor azt mondom, hogy úgy, mint mindig: félek, nagyon félek a világtól...»
Most már erre az utolsó
Első ilyen állomás, a
A menekülő útjának második állomása:
S a harmadik stáció, amelynél a menekülő költő élete utolsó négy évében a legszívesebben időzött:
Első pillanatban meglep ez bennünket, hiszen éppen a zsurnalizmust tartjuk annak a tevékenységnek, amely feltételezi a világgal való állandó kapcsolatot, s a zsurnalisztát a szellem olyan harcosának, aki a világra feltétlen és a legközvetlenebbül hatni akar. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy ez a hatás soha nem lehet személyes, nem az ujságíró-individuum jelenik meg az olvasó előtt, hanem a lap-individuum, s az ujságíró - még a legkíválóbb, vagy a legszubjektívebb természetű is - ennek a lap-individuumnak egy tagja csupán. Nézzük meg, mi a helyzet különlegesen az ujságíró Dömötör esetében. Négy éven át vezette a
Foglaljuk össze az elmondottakat. Dömötör János félt a világtól, menekült előle, nem akart vele kapcsolatba jutni. Ilyesforma menekülés kétféleképpen történhetik, mindenhogy azonban csak gyilkosság árán. Vagy a világot öljük meg, elfeledkezve róla, s bezárkózva önmagunkba; vagy önmagunkat igyekszünk megsemmisíteni, azt a személyiséget, melyet énünknek érzünk, s amely örök szembenállás a világgal. Dömötör a
Van egy verse, Longfellownak a kötelességről szóló költeménye után készült,
...Vár s el nem megy senkitől,
Ellenszólnod nem lehet;
A tegnapnak terhitől
Minden
Szilágyi Sándorhoz írt egyik levelében pedig (1867 jan. 31) ezt mondja Dömötör: «...Ha testi bajok vagy őrült fene ambitiók el nem pusztítnak: azt hiszem, leszek tán olyan ember, akinek
Élet! Beh ott is tartottad magadnál
Az én kis részemet.
Az élvek kelyhe nem enyhíti szomjam!
Nyúlok felé, hogy ajakamra vonjam,
S nyúlván megdermedek.
Dömötör ethikus lényéből következik, hogy problémái s így versei is tulajdonképpen mindig az emberrel vannak kapcsolatban. Kiemeltük, hogy neki a világ a kötelességek világa, s kötelességét igazában csak mint a közösséghez tartozók, a közösség többi tagjával szemben érzünk. (Még akkor is, ha a szószékek nyelvén, Isten vagy magunk iránti kötelességről beszélünk.) Két erős érzelmi vonatkozás hozza közel Dömötört az emberekhez: a szeretet, illetve a rokonszenv, amely mindig egy valakiben mutatja meg neki a világot s a szolidaritás érzése, amelyen át nagyobb csoport, illetve az egész emberiség ügyét és sorsát azonosítja a magáéval.
Dömötör János szülei korán elhaltak; emlékük lírájában aránylag ritkán s akkor is inkább mint motívum merült fel. (Egyetlen kivétel az
A görög értelemben vett erótikus ember, aki egész lényével kívánja a világot, az életet, áhítozza a szerelmet is, amelyet minden lét legbensőbb tartalmának érez.
Most is az vagy, aki voltál régen;
A mi fényes, a mi édes minden:
Tőled maradt boldog emlékimben!
Óh szerelem, ne hagyj hát magamra,
Úti társul, jőjj tovább utamra,
Ne tekintsd, hogy zordonabbra válik...
Boldog, a kit elkisérsz halálig.
(
Mélyebb nyomokat Dömötör lelkében három nővel való kapcsolata hagyott. S látni fogjuk, alakulásában milyen végzetszerűen egyforma, végzetszerűen boldogtalan volt a három szerelem, mennyire jellemző a költőre.
Falujabeli fiatal lány az első, aki után kívánkozott, akit kiszemelt magának. Nem volt reménytelen érzelem ez, a szeretett viszontszerette - s azt tapasztaljuk, hogy csak nagyon kisszámú, meglehetősen banális és meglehetősen gyenge verset írt ebben az időben, amelyekben még valami fanyar íz is érezhető, de semmi sem az első szerelem ujjongó boldogságából. A puritán erkölcsök közt nevelt református theológus, az ethikus lélek előtt felmerül a kötelesség képe: a leányt feleségül kell vennie. S ekkor kétkedni kezd, habozik; először érzi talán igazán, hogy képtelen a tettre. Kibúvót keres, menekülést, igazolni akarja magát, elsősorban önmaga előtt. Nincsen még biztos jövedelme, nem alapíthat családot. S maga tanácsolja szerelmesének, hogy menjen máshoz feleségül.
Az Edinborughból visszatérő már így ír a falujáról, amelyben nyugalmat szeretne találni:
Növekedtem egykoron,
E kis házzal forra egybe,
Virágos gyermekkorom.
Édes apám, édes anyám
Itt nyugszik a temetőn,
S itt lett boldog asszony a lány
Az én első szeretőm.
Nyugalmat találhat-e? Nem, felébred benne, mint minden «elhalasztott kötelesség» után a bűntudat; s mikor a fiatal asszony rövid idő után meghal, haláláért is magát okolja Dömötör. A meghasonlás, a bűntudat szinte tűrhetetlenné fokozódik, vezekelnie kell, s a vezeklés, a megkönnyebbülés nála most verssel és versen át történhetik. A költő korai termésének legkülönösebb, legjellemzőbb darabja ez az
«Szőke kis lány» - ez volt a második, Skóciában ismerkedett meg vele a költő. A barátaival szemben is szemérmes Dömötör leveleiben semmit, verseiben alig valamit árul el róla, s kettejük viszonyáról; inkább csak következtethetjük és sejthetjük, hogy az Edinbourghból való hirtelen és indokolatlan távozás nagy részben azok elől a kötelességek elől való menekülés is, amelyeket ez a viszony jelentett.
Az egyik a sírban, a másik messze a Szigeten; s most hosszú évekig nem jön el az új nagy szerelem, Dömötör társtalan elhagyatottságban ténfereg az emberek között, keresi a világot, pedig tudja, hogy a megtalálás újabb szenvedések kezdete. S keresi a nőt, keresi még ismeretlen párját, akitől most már nem is azt várja, mint egykoron:
Nem fényt kérek lyányka - meleget.
S mennyire boldogtalan ez az ember magánosságában, ethikus-szociális lényével, milyen erkölcstelennek, milyen bűnnek érzi a különállást, elzárkózást! Az ősök egyszerű, tiszta élete után kívánkozik, asszony után és család után, amely megszabadítaná a magánosság bilincseitől. Barátai is szeretnék megnősíteni, de Dömötör nem meri, nem tudja magát rászánni a házasságra.
Újra és újra hazamenekül a falujába, mikor már tűrhetetlenek gyötrelmei. Ott, a testvérei családjában, s az elődök közellétét érezve, talán még pillanatnyi nyugalmat talál. Menekülő, megáll a régi ház előtt, szép langyos este:
Itthon vagyok. Szép csöndes éjen
Tudom váratlanul jövék.
Késő az éj, nincs senki ébren -
E házban vajjon lesz e részem
A jóknak álma, mint övék.
Ezt a lakók egymásra hagyják
S míg áll: száll kézről kézre le -
És áldja mind apját - nagyapját,
Ki e hajlék első alapját
Isten nevével tette le.
De sebei hamarosan felszakadnak, már itt is. A tornyos nyoszolya, százados ó-bútordarab, melyben mindig a család asszonyai feküdtek, egyszerre jelentést kap Dömötör előtt, szimbólummá lesz; szimbólumává az egymáshoz tartozásnak, és folytonosságnak, az elpusztíthatatlan életnek. S a megenyhítő vers utolsó szakasza mégis csak jajszó, összeszorított fogak közül:
Nem vesz rajtad még erőt,
Kettőnk közül, ha ki elvész
Én leszek - tudom - előbb.
És, ha jussban én reám szállsz,
Te a multnak tanuja!
Vajon látsz-e bölcsőringást
Régi tornyos nyoszolya?!
Bűnhödni akar, és a vezeklésnek pszichikai lényegében ugyanaz a módja adódik újra a számára, mint az
Isten kegyéből ím mit alkota!
Én nem tudom, hogy e ház szalmaház-é,
Vagy mennybe nyíló fényes palota?
A harmincadik életéve körüli Dömötörnek újra van egy tiszta és hatalmas szerelmi élménye, a harmadik, az utolsó; s most is minden reménye a boldogságra:
Hogy is lennél másé!
A nélkül hogy érdemleném
A nélkül hogy reményleném,
Hitetlen Tamásé.
«Szegény Tamás» megválthatatlanul: hitetlen marad, kétkedik és elfut a kötelesség-tett elől.
S remegve állsz itt egy menyasszonyágynál.
Biztatja, bátorítja, erősíti magát; «alapul vetvén az erényt» családot kell alapítania, örök törvény ez, s nagy igazság, hisz «nyugalom az élet koronája».
Ragadd meg a hit árboczát,
S bár multadért
Már annyi bánat ért,
Igazságos - kegyetlenül:
Nem lesz ez igy végetlenül... -
Próbára állni vakmerőn,
Holott tudom
Hogy bizton elbukom.
Engem bűnöknek átka nyom
S lesz tán erőm kiállanom,
S magam miatt panaszt soh'sem kiáltok:
De jaj! három-négy ízre szól az átok.
A költőnek olyan megnyilatkozása ez, amely látszólag «egészen természetes» magyarázatát adja annak, miért nem akart nősülni, s a felületesebb versolvasó talán erőszakolt belátásnak is nevezi most mindazt, amit Dömötör különös lelkialkatáról eddig elmondottunk. Három-négy ízre szóló átok: valami súlyos, öröklődő betegség, legvalószínűbben nemi betegség, ezért gyötörte bűntudat, ezt nem akarta tovább plántálni gyermekekben. S valóban Dömötörnek több verse, kijelentése kitűnő bizonyító anyagot is adott azoknak a szenzációhajhászó ujságíróknak, akik halála után egy «ki ne mond» (sic) betegségben nevezték meg az öngyilkosság okát.
Hogy luesze volt-e a költőnek, vagy sem, bennünket egyetlen szempontból érdekelhetne: a betegség, illetve az esetleg azzal járó idegrendszerbeli elváltozások hogyan mutatkoznak meg a
Különben is számunkra - a versek forrását, egy lélek történetét szeretnők megérteni - elsősorban nem is annak van jelentősége, Dömötör vajjon a
Most sikerülhet a menekülés. De részben a «hazugság» lelki következményeinek - s nem magának a betegségnek - terhe alatt összeroppan majd maga az ember is.
A mult mindent, mindent megölt -
Éltem sivár, jövőm iszony,
Kietlen pusztaság a föld!
S a másik nagy szociális érzés, a szolidaritásé is állandóan él és működik a költőben. Ám ne gondoljunk társadalmi reformerre, vagy osztályharcosra! Nem egy osztállyal, s nem egy nemzettel szemben érzett Dömötör szolidaritást. (Egyetlen hazafias költeménye sincs, s leveleiben mindig mély undorral nyilatkozott a közjogi ellenzék kuruckodó lantpengetőiről, - amit az ő korában meg is érthetünk.) Az ideális értelemben vett nemzetközi költő, aki szolidáris minden emberrel, mert hiszen mindannyiunk sorsa végeredményben azonos. «Minden ponton egy ég föd be» - mindenütt mindenki számára ugyanazon ethikai értékek érvényesek.
Ahol más csak örül, mért látok én bajt ott?
Szemeim látása miért olyan éles?
Avagy arra járnom igazán veszélyes?
Az ethikus beszél, akinek végzete, hogy minden hibát észrevegyen. De ez az ethikus Dömötör János, a kétkedő, a magában megcsalódott, s «igazán veszélyes» - érzi - számára a nagy tisztánlátás, mert kötelességek elé állítja. Bűnös és korcs már minden ember,
Kevert sok nyelvü söpredék...
Haladni: mi az emberé?
Sülyedni, veszni pocsolyában,
Fertőben elrohadni tán?
Hogy mint a termő magból új mag
Keljen ki rothadás után?
Felmerül már a kötelesség: javítani, ostorozni kell. Megismerni az isteni törvényt, s küzdeni Isten országáért a földön. A bibliás kálvinista előtt Jákób (így írja) alakja jelenik meg, szimbolummá örökkévalósultan, s kezdetben még idézni is meri e képet, harcolni akar a harcos Jákób szellemében:
Állok, állok kételyemben,
Harczra újra van erőm;
Felhívom bár a világot,
Én nem félek, én kiállok
Harcra hívom vakmerőn.
Ugyanezen vers utolsó szakasza mégis csüggedt lemondás, menekülés:
Eredménye úgy se lesz.
Hiszen volt már Megváltója
S e világot meg nem óvta,
Hát te gyarló, mit tehetsz!
Nem szabad egyszerűen kijelentenünk, hogy ez «pesszimizmus». Az ethikus különben is bármilyen sötét színekben látja a társadalmat, a jelent, hisz a jövőben, tehát nem lehet pesszimista. S, hogyha Dömötör, a világot szemlélve, reménytelennek tart minden küzdelmet annak megjavítására, - tulajdonképpen újra csak kényszeredetten kibúvót keres. Nem tud cselekedni s az egész világ bűnét magán érzi, mert nem tett, nem harcolt kitartóan ellene:
De nem is vár azok sorsa,
A kik küzdve s eltiporva
Elbuknak a fél úton.
Leszünk sokan a pokolban,
Van ott jó is, van elég;
Van, kit nincs mért oldni, kötni,
Van, a kinek bűn se gyötri
Csak a másé, kebelét.
A pokolban találkozik majd mindenkivel - ezt érzi Dömötör. S nem tudunk a magyar irodalomban egyetlen jelentős költőt, akinél annyiszor olvasnánk az egyetemes bűn tisztítóhelyéről s annyira átélt tartalommal, mint Dömötör verseiben. Babits is, Komlós is idézték a
A harmincéves Dömötör verseiben többször is felmerül ugyanazon szimbólum, a küzdő Jákób ellenképe: hitetlen Tamás. S ez a Tamás már többé nem az Újszövetség nagy szkeptikusa, hanem annak távoli, protestáns rokona csupán: hitetlen, de nem lesz soha hívővé, fátuma az örök kétkedés. Nem ő hagyta el a hitet, a hit hagyta el őt. Tragikus sorsú önmagát látja bele Dömötör ebbe a szimbólumba és gyakran érzi azt, hogy ő is csak fia annak a hitetlen kornak, amelyben
Mely kezdet óta eget-földet
Számunkra tarta együvé.
Nem, nem csupán mint a kor gyermeke hitetlen, az ő külön személyes ügye ez.
Az imának csekély balzsama;...
...A dicséret égi dallamával
Meghatja még most is szivemet:
De gyermeteg angyali beszéde
Szövegében már nem hihetek.
S ha szemem a magasba függesztem
Ver a szív, de a szem mit se lát
Bezárta az igazságos isten
Előtte a mennynek kapuját.
Valóban szkeptikus volt Dömötör János, ő is benne úszott talán abban a pozitivista-természettudományos áramlatban, amelyben nyugati kortársai közül sokan? Idézett versei inkább az ellenkezőt bizonyítják, s a kérdést legalább ilyen formában nem is szabad feltenni. Az ethikus, szociális ember értékek meglátója,
Erre a kérdésre már készen adódik a felelet az elmondottakból. A szerelmes ember betegnek kell, hogy
Menekült a világ elől, a kötelesség elől, - mert nem tehetett mást. Most azonban belejutott abba a magaállította, végzetes csapdába, amelyből nincs többé menekvés. - S mikor ez tudatossá válik Dömötörben: elkövetkezik az összeomlás.
Az élő isten irgalma...
Megnyugodnám, megpihennék
Bár egy hajszál támasz volna,
Melyre mostan ráborulnék, -
Vagy valaki átkarolna.
Nincsen semmi, nincsen senki.
Nem jut lelkem soh'se révbe,
Csak vergődik, csak elmerül,
Az enyészet tengerébe.
Ez a címe Dömötör egy hírlapi cikkének, amelyet élete utolsó szakaszában írt, s olvasva az «életképet», a címben is mély szimbólumot érzünk. A költő a világot szemléli egy pesti tér apró kis eseményeiben. Az embert. De immáron nem mint közéjük tartozó, hanem magasról, a szálloda emeletéről, s csupán ablaküvegén át. Még tudomást vesz a dolgokról, s éppen most lát tisztán, élesen mindent - közelebb azonban nem igen kíván jutni.
S itt most be kell fejeznünk. Dömötör János nem akkor halt meg igazán, amikor kivégezte magát, hanem már jóval előbb, az
Az emberek baját, zaját
Minden dolgot emberfia,
Komoly képű komédia.
És újra a
Minden ember útja egy:
Minden ponton egy ég föd be,
Minden pályát egy vég köt be, -
Állj bár büszkén, vagy remegj:
Halál ellen egyre megy!
Barátai azt hiszik, hogy közöttük van, cselekszik, él. Csak ő tudja magáról: rég halott.
S a halott nem érzi jól magát többé az élők között.
Egy költő arcképét akartuk adni, egy különös lélek rajzát, csak feltűnőbb vonásaiban, vázlatosan. Munkánk durva és hiányos, jól tudjuk; nem lesz talán felesleges éppen ezért most megemlítenünk a leglényegesebb hiányait, sorra vennünk azokat a problémákat, amelyek Dömötörrel kapcsolatban bennünk felmerültek, amelyekre azonban ki nem térhettünk.
Egy kérdés van még, amelyre, néhány szóban legalább, már most feleletet kell adnunk: a magyar irodalom fejlődés-történetében hol jelölhető meg Dömötör helye?
Zilahy Károlyról írott könyvünkben kísérletet tettünk arra, hogy a múlt század irodalmának jelentősebb egyéniségeit aszerint a világnézet szerint csoportosítsuk, amely műveikben - elsősorban természetes
Volt egy idő, amelyben a fiatal Dömötör közvetlenül kapcsolódott Zilahy-Tolnai köréhez, 1864-65 táján. Vele iratták meg Zilahy halála után annak életrajzát, és a fiatalok közül sokan benne látták azt az új embert, aki, az eltávozott kritikusvezér szellemi örököseként, küzdeni fog az uralkodó Akadémia ellen. Dömötör nem válthatta be ezeket a reményeket: nem volt harcos természet, társadalmi szálak fűzték az öreg írókhoz, jobb ízlése, nagyobb tanultsága is elriasztotta a nagyhangú fiataloktól.
Amit azonban írt: abban mégis az új világ szólal meg. Gyötrő problémáival, hitével s hitetlenségével, bűneivel és bűntudatával, életérzésében és halálélményeiben, tragikus sorában: mélységesen idealista Dömötör.
Tulajdonképpen nem hatott rá senki, s ő sem hatott senkire.
És irodalmunk mai arculata mégsem lenne olyan, mint amilyen - nála nélkül.
[*]