Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám · / · SZERB ANTAL: A HARMADIK TORONY

SZERB ANTAL: A HARMADIK TORONY
San Marino

Elmentem Riminibe, a végtelen hosszúságúra kiterjedt olasz Siófokra, megfürödtem az Adriában és ebéd után felültem a kis villamosvonatra, hogy felmenjek San Marinoba. Azt hittem, én leszek az egyetlen őrült, aki ebéd után, ebben a szörnyű hőségben hajlandó ilyen kirándulásra. De tévedtem. A kis vonat ép annyira tele volt, mint minden vonat, amellyel eddig Olaszországban találkoztam. Tömegek mentek fel San Marinóba. Úgy látszik, egyáltalán nem voltam őrült. San Marinóba menni ilyen melegben, rendes és megszokott dolog. Mit is csinálhatna mást az ember? Ebéd után ne mulasszon el felmenni San Marinóba...

San Marino hegyi város. A leginkább hegyi város az összes olasz hegyi város közül, amelyet eddig láttam. Sokkal «hegyesebb», mint a szörnyű hegy oldalába búvó Gubbio, az ijesztően fekete, középkori, pápa-verő Anagni, a nagy asztalra feltett óriás-játékszer, Orvieto. Mindegyiknél magasabban és meredekebben fekszik. A kőszál, amelyen épült, az egyik oldalon függőleges, mintha levágták volna, és a másik oldalán is hegymászóknak való. Az ember nem érti, hogy jutott eszükbe az első telepeseknek, hogy ide felmásszanak. Ez igazán az a város, ahol, ha az ember megcsúszik, kiesik a városból.

Már a felfelé vezető út is nagyon romantikus. A romagnai síkságról messziről látni a különös, köztársasági hegyet, hármas tarajával, az élére épített három toronnyal. A kis villamosvasút úgy megy fel a hegyre, mint a városligeti barlangvasút, keresztül-kasul lyuggatva-öltve a hegyet, egyszer az egyik oldalon bukkan ki, másszor a másikon, mindig magasabban; és egyre tisztábban látható a kis csoda-város és tetején a három torony.

Végre az ember felér, de akkor még távolról sincs fent. A kis vonat kiönti a kirándulókat, akik lelkesen és versenyezve másznak felfelé. Átmennek a városkapun és megindulnak a városka meredek utcáin. Elérnek a miniatür piazzára, ahol a miniatür városháza áll, éppolyan régi és gyönyörű, mint a nagyobb városok Palazzo Communale-i. Mindenfelé kis vendéglők kínálják a kilátást, a zenét és a moscato-bort, San Marino specialitását. Némelyek már itt leülnek és gyönyörködnek a köztársaság hadseregében, amelynek a fele legalább is itt sétál a városháza előtt. Mások berohannak a postahivatalba és san marinoi bélyeggel ellátott levelezőlapokat ontanak a lefelé menő vasút indulásáig.

De a lelkes többség nekivág a tornyokhoz vezető sziklaútnak. Az út a keskeny hegyélen vezet keresztül, jobbra és balra mélységek fölött. A tornyok szabályos középkori, bár nagyon restaurált vártornyok, fantasztikusan uralkodnak a táj fölött, mint a régi zsarnok-törzsfőnökök, mindegyikük egy Malatesta, egy Scaliger, egy Rovere. De a sastolljelvény a tornyok tetején, San Marino jelvénye, madárrá szelidíti a tornyokat. A kirándulók boldogan nyüzsögnek a korlátnélküli szabadlépcsőkön fel és alá, és talán, amint a boxmeccsen a hozzá nem értő annak örül, hogy nem ő az, akit ütnek, ők is annak örülnek, maguk-tudatlan, hogy nem «akkor» kellett élniük.