Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám

I. SZEMLÉR FERENC: A KÖLTŐ ÉS A VILÁGEGYETEM

- A szellemország látköröd kívül van.

Az úgynevezett «valódi» tudományok, a természettan, természetrajz és társai, sőt bizonyos mértékben még a közgazdaságtan és társadalomtudomány képviselői is csöndes megvetéssel kezelték a szellemtudományok művelőit. Mert amíg ők látható, hallható, tapintható, ízlelhető és szagolható tárgyakkal dolgozhattak és viselkedésükből megdönthetetlen természeti törvényeket vezethettek le, addig a szellem kutatója és különösen annak legmegvetettebb fajtája: a költő csak saját külön érzékeléseit és benyomásait akarta és tudta többé-kevésbé ellenőrizhetően kifejezni.

A szakadék áthidalhatatlannak látszott. A természettudomány külső, érzékelhető világa, ahol a tömegvonzás, a predetermináció, az anyag, az erő, az energia törvényei uralkodtak és a gondolkodó ember belső, kitapinthatatlan világa, ahol minden az egyéni érzékenységtől függött, úgy állott egymással szemben, mint megszokott szemléletünkben a tűz és a víz. Kizárták egymást, esetleg megsemmisítették egymást.

A XIX. század büszke és magabízó fizikusa értetlenül nézte, ha egyáltalán nézte a költő szánalmas vergődését a sajátmaga alkotta kényszerképzetek hálójában. A költők maguk is csak alig titkolható borzongással gondoltak Goethére, aki ezt a két ellenséges világot merészen egyesítette önmagában. A magyarázat szerint Goethe volt az egyetemes, átfogó lélek és bizonyára megkövezték volna a merészt, aki a költői és a természettudományos szemlélet között lényegesebb kapcsolatokat keresett volna.

Ezért érik aztán az embert különös meglepetések, ha eredendő viszolygását legyőzve a természettudományos kutatások újabb eredményeit tartalmazó könyveket kezdi forgatni. Izgatottan veszi észre, hogy mialatt a költő ijedt elzárkózással őrizte «léte zárt egyéniségét» a világ valósága elől, addig a hódító észrevétlenül ruhát és szokást cserélt és ma már annyira hasonlít a leigázotthoz, hogy hirtelen nem is lehet tudni: melyik hódított el a másiktól nagyobb területet.

A legújabb természettudomány bölcseleti alapvetése kénytelen-kelletlen ismét rendszerébe állította az embert, vagy az emberi öntudat megismerőképességét. Az anthropocentrikus világképben az ember volt a világegyetem eszköze és célja. Mikor a tudomány e nézet tarthatatlanságáról meggyőződött, az embert hamarosan eltávolította a tárgyilagos történetből. Ez az eltávolítás kétségtelenül jogosultnak tetszhetik, csakhogy egy kissé túlgyorsan történt. Mert bármekkora erőfeszítéseket is tett a tudomány az embertől független, önmagában is létező rendszer kialakítására, egy bizonyos alanyi elemet sohasem sikerült ebből a rendszerből kikapcsolnia. Az embert nem lehetett örökölt jussából kisemmizni. Az új fizikai világkép megteremtőire várt annak az egyszerű igazságnak kimondása, hogy minden tapasztalat, megfigyelés és megismerés lehetetlen a megismerő emberi öntudat közbeiktatása nélkül. A fizika voltaképpen mindig tudta ezt, csakhogy a tárgyilagos világegyetem rendszerének kutatása közben szívesen megfeledkezett róla, mint ahogy mi is rendszeresen megfeledkezünk a levegő létezéséről mindaddig, amíg nem érezzük hiányát.

Az öntudat, az idegrendszer, az ember tehát visszatért a fizikába, ha nem is mint annak célja, de legalább is mint valami nagymértékben tökéletlen felfogókészülék, ami torzított jeleket közvetít egy ismeretlen világból. Ennek a készüléknek azonban fontos és lényeges jellemvonása, hogy egyedárusági joggal bír. Rajta kívül nincs más, amivel megismerhetnénk, bármi legyen is megismerésünk célja.

Van-e tehát végletes és döntő különbség a költő és a fizikus között, ha mind a kettő ugyanazt a szerszámot használja, ha némileg különböző módon is?
 

- Mit is mondál előbb, fiam nekem?
- Hogy lényegében semmit sem fogok fel.
- No látod, én sem.
 

A művész talán különleges, egyéni, soha nem látott világot teremt öntudatának elemeiből s ezt a világot hiába keresnők a «valóságban». Ez az igazság egyszerű és kézenfekvő s igazolja a művészi és természettudományos világkép össze nem egyeztethető voltának hitét. Hiszen az egyik a «képzelet» szülötte, míg a másik a lényegében is megismerhető tárgyi «valóság» és a tudósok hosszú sora állította, szinte eskűvel erősítette, hogy a valóság rajtunk kívül és tőlünk függetlenül is megismerhető. A tétel annyira magától értetődik, hogy szinte érdemes kételkedni benne egy kicsit.

Legyünk azonban igazságosak és ismerjük el, hogy különbség csakugyan van, ám nem abban az értelemben, amint azt a képzelet és valóság közönséges szembeállítása feltünteti. A művész az öntudat benső világát tárja fel, a természettudós az öntudaton kívüleső világ törvényeit kutatja, de a különbség csak ennyi, semmivel sem több. A kutatás területe és céljai mások, de a módszer és a tudás ismeretelméleti kérdései tökéletesen egyeznek.

Abban a pillanatban, amikor a fizika a külvilág megismeréséért folytatott kísérletei során újból felfedezte a közbeiktatott megfigyelő lényeges szerepét, egyben felfedezte azt is, hogy a külső világ tárgyi, lényegi megismerése lehetetlen.

A külső világ benyomásait idegingerületek közvetítik öntudatunkba. Ha a szememet fény éri, én voltaképpen nem a fényt látom, hanem csak arról szerzek tudomást, hogy retinámon elhelyezett érzékeny idegvégződéseket valamilyen külső behatás izgatja. Sem a hallás, sem a szaglás, sem a tapintás nem mond semmit arról, hogy lényegében mi az, ami a bennem fellépő idegingerületet okozza, hanem csak azt közli velem, hogy odakinn a külvilágban bizonyos történés játszódik le, aminek hatására öntudatom érző idegeimnek izgalmi állaptotát veszi észre. Ez hasonlít ahhoz az állapothoz, mikor a távbeszélőn egy «ismeretlen hang» hív fel. A felhívóról mitsem tudok. Nem tudom, vajjon férfi-e, vagy nő, öreg-e vagy fiatal, magas-e vagy alacsony, szép-e vagy csúf, szőke-e vagy barna, barátom-e vagy ellenségem, csak azt az egyet tudom, hogy a vezeték másik végén egy ismeretlen valaki áll, akinek cselekménye olyan természetű, ami a vezetéken át hozzám eljutott jelzést előidézhette.

Idegpályáimon végigfutó jelzések sem egyebek, mint ismeretlen telefonálók üzenetei. Igazából sohasem tudhatom meg, hogy ki, vagy mi áll a vezeték másik végén, mint ahogy nem vagyok képes fejemet a távbeszélő sodronyán keresztüldugni, hogy megnézzem az ismeretlen hang tulajdonosát. A jelet megkaptam tehát, de ennél semmi többet. Azazhogy valamivel mégis többet, ami elég baj. Mert ezek a jelek különös átváltozáson mennek keresztül az öntudatig vezető úton. Az egyik fényről és színről regél, a másik nagyságról és keménységről, a harmadik hangról vagy hőről és a megszokás olyan erős, hogy ezeknek a jelzéseknek öntudatunkban való képszerű megjelenését hajlandók vagyunk tárgyi valóságként felfogni. Pedig a színvak példája már régen felhívhatta volna figyelmünket a színek tárgyi valóságának képtelen voltára. Ahol én kéket látok, ott a színvak valami mást lát, de nem tudja velem közölni, hogy mit, mert az ő színérzése és a saját színérzésem annyira egyéni, annyira mindegyikünk önálló érzékelésétől függ, hogy közöttük kapcsolatot teremteni nem lehet, holott az idegingerület külső okozójának jelenléte nyilvánvaló. Az alföld síkján a délibáb néha városokat jelentet meg, amelyek a valódi városok minden külső jegyével bírnak. A tudatlan nem talál különbséget a két város között s ha végre mégis megtalálja, azt mondja, hogy a látszat csal.

Csakhogy ez a látszat a külvilág minden tárgya tekintetében csalékony. A kisgyermek a tükörben látszó arcot a tükör háta mögé bujt valóságos arcnak fogja fel és úgy-e nincs igaza? Én is úgy tekintem ezt a tollat, amivel írok, mint valami kemény és fényes tárgyat, holott a fizikus úgy tudja róla, hogy forgó, nyüzsgő, zsibongó, ködszerű elektromos töltések tömege. «Mire a külvilág üzenetei eljutnak öntudatunkba, szín, térfogat és anyag képzetével ruházódnak fel. E felruházás nem szerepelt az üzenet eredeti alakjában, amelyben azt a külső világmindenség idegeinknek kézbesítette. Mindezt csak beérkezte után kapja meg az üzenet, mert a vezeték természeténél fogva nem bír másféle képzeteket továbbadni.» (Eddington.)

A tapasztalás tehát az öntudatban játszódik le. Abban az öntudatban, amely egyúttal a művész első és egyetlen tapasztalásának tárgya is. És az új természettudomány képviselője nem is állítja, hogy a külső világ tárgyi mivoltáról többet tudna, mint amennyit a művész, vagy költő állít saját öntudatának benső világáról. Az ismeretlen telefonáló ismeretlen nyelven közöl velünk jelzéseket és ezeket a jelzéseket szeretné megoldani a természettudomány. De a telefonáló lényegéről nincsenek és nem lehetnek valódi ismeretei. A tárgyakról kiderült, hogy elektronokból állanak, az anyag csak az energia más szemlélete, vagy fordítva, a hő a molekulák mozgása... tehát az idegeinken át hozzánkjutó jelzések nem árulják el a külső világ tárgyi, lényegi mivoltát. Mennyivel tud tehát többet a fizikus, mint a költő? A természettudomány művelője be van zárva saját agyába és onnét kimozdulni nem tud, akárcsak a művész. Csakhogy amíg a költő a bezárt sötét szobát saját álmaival tölti meg, addig a természettudós kétségbeesett figyelemmel hallgatózik kifelé az éjszakába és az onnét beszűrődő zajokból igyekszik megállapítani, hogy mi is történhetik odakinn. Ám mind a ketten egyazon sötét szobában vannak és a legjobban tennék, ha a nyomasztó éj és az egyedüllét elviselhetővé tételére összebarátkoznának.
 

- A legrejtettebb szentélyig beviszlek,
Lásd a valót, mint én látom magam.
 

E barátkozás talán megerősíti a költő önbizalmát, de esetleg megdöntheti a természettudományba vetett hitet. Csakugyan milyen természettudomány az, amely a tapasztalás első és legfőbb tárgyaként a megfigyelő öntudatát jelöli meg?... Hiszen egy ilyen természettudomány már-már ott tart, hogy a megfigyelő és a külvilág közé iktatott alanyi szűrőn a világ tárgyi létezéséről szóló meggyőződést sem engedi keresztül. Gondolom, ez az ellenvetés nem helytálló. Az új tudomány igenis azt állítja, hogy külvilág van és kínos óvatossággal hangsúlyozza, hogy eljárásainak és elméleteinek megalkotásánál csak a tapasztalatilag megismerhető adatokból indul ki. Csak éppen a megismerés hogyanjánál nem akar tévedni. Elméletileg fel lehet tételezni, hogy a minket körülvevő világ lényegileg is olyan természetű, mint ahogy azt érzékeinken keresztül megismerjük, de a természettudomány ilyen feltételezést nem ismer. Ha belátjuk, hogy a megismerés egyedüli útja érzékeinken keresztül vezet, ha belátjuk, hogy érzékeink nem adnak pontos képet a külső világról, akkor azt is belátjuk, hogy a természettudománynak a külső világ, tárgyi, lényegbeli megismerhetetlenségére vonatkozó állítása igaz és vitathatatlan.

A természettudomány azonban nem megy tovább. Nem akarja megalapítani a szenzualizmus bölcseletének valami újabb természettudományos alakját. Egyszerűen csak ragaszkodik az emberi megismerőképesség józan ésszel kétségbevonhatatlan lehetőségeihez. Annyit azonban kétségtelenül megállapít, hogy a vezeték másik végén kell valaminek lennie. Minthogy pedig az ismeretlen telefonáló jelzései határozott szabályszerűséggel érkeznek meg nemcsak hozzám, hanem a megfigyelők végtelen sorához is, azt kell hinnünk, hogy a lényegében megismerhetetlen telefonáló jelzéseiben jelentkező eme szabályszerűség végül is valamilyen alakban kifejezhető. Amint Eddington mondja: a titkos jelekből álló titkos írást megfejthetjük, saját jeleinkre átírhatjuk, de jelentését nem leszünk képesek megérteni, mert azt a közönséges emberi értelem számára felfoghatatlan nyelven fogalmazták.

Mindez mégsem jelenti a természettudományos megismerés csődjét. Az olvasó szemében talán rokonszenvesebbnek tünhetik a régi fizika, amely tömegek egymásrahatásával, elemek vegyértékével, vagy a szabadesés törvényével foglalkozott s az ilyen olvasó mély szakadékot érezhet a régi és az új szemlélet között. Pedig nincs egészen igaza. A régi fizika is csak a jelenségek látszólagos zürzavarába rejtett törvényszerűséget kereste, noha föltételezte, hogy a felfedezett törvényszerűség tőle független tárgyi valóság és az új fizika sem csinál egyebet, mint hogy a lényegében megismerhetetlen külső világ hozzánkérkező jelzéseiből igyekszik ama külső világ szerkezetére következtetni.

A cél voltaképpen ugyanaz, csak valamivel magasabb szemléleti síkon. A külső világ tárgyi valóságként való megismerhetetlensége minden anyagi jellemvonástól megfosztja az esetleg felfedezendő szabályt, vagy szabályszerűséget. Az igazi természettudományos szemléletben a telefonvezeték tulsó végén, vagyis a külvilágban nem a víz bomlik hidrogénre és oxigénre, hanem «valami», amit mi víznek nevezünk, bomlik két rész «egyvalamire» és egy rész «másvalamire». Az egész történésben értelmileg és lényegileg csak a két rész és az egy rész viszonya a valóban megismerhető és a felfedezett törvényszerűség szempontjából csakis ez a fontos. A fizikai törvény mindig valami számszerű viszonyt fejez ki és az egyedüli biztos megismerés csak számszerű viszonyokra vonatkozhatik. Mihelyt a természettudomány felfedezte, hogy számszerű viszonyok alkotják a fizikai törvényeket, egyben arra is rájött, hogy a természettudományos kutatás legfőbb feladata a világegyetem szerkezetének megismerése. A lényeget nem ismerhetem meg, de megismerhetem a benne rejlő szerkezetet.

A művész felfigyelhet a fizika célkitűzéseiben bekövetkezett hirtelen változásra. A modern természettudós félredobja mindazokat a kérdéseket, amelyek a tapasztalás tárgyainak lényegére vonatkoznak és éppen a tapasztalás alapján jelenti ki, hogy ezekre nem érdemes válaszolni, mert a válasz vagy lehetetlen, vagy értelmetlen. Ehelyett azonban a világegyetem szerkezetét kutatja, a tiszta formát, aminek megismerhetőségét és kifejezhetőségét mi sem gátolja. Minthogy nem lényegi, hanem formai megismerésről van szó, a szerkezet leírásának módszere teljesen tőlünk függ. Egészen pontosan kifejezve: nemcsak a leírás módszere függ tőlünk, hanem a szerkezetnek az öntudatban való megjelenítése is. Évszázadokkal ezelőtt a nap kelt fel, ma a megfigyelővel együtt mozgó földgolyó forog a nap elé, de a föld és a nap szerkezeti viszonya azért nem változott. Mindaddig tehát, amíg leírásunk, vagy világképünk, vagy érzékelésünk változása (ha például holnap az ember a fényt hang alakjában érzékelné!) nem jár együtt a szerkezet és a viszony változásával, addig bármelyik leírási, vagy érzékelési módszert felhasználhatjuk a világegyetem szerkezetének megismerésére, mert hiszen a szerkezet nem függ attól a formától, amiben öntudatunk előtt megjelenik.

Sok túlzással azt lehetne állítani, hogy egész mai szemléletünk, amely alkot, kiterjedést, szilárdságot, színt stb. tulajdonít egyes tárgyaknak, voltakép csak közös megegyezéssel létrejött és az emberi faj minden új szemléletet lehetetlenné tevő lustasága folytán belénkgyökerezett szokás, amit esetleg le lehetne vetkőzni. A feltevés velejében mégis tartalmaz valami igazságot, hiszen például Einstein óta tökéletesen megváltozott a térre és időre vonatkozó szemlélet s az euklidesi mértan elvesztette egyeduralkodó jellegét, avagy pedig a mikro-fizikának hullám-elméleti alakja óta az anyagról való fogalmaink is lényegesen átalakultak. Tehát az emberi természet mégis áttört bizonyos mértékben a megszokás falán, noha például az idő és tér tekintetében Kant szerint ez lehetetlen lett volna.

Ez az áttörés azonban nem jelentett szakítást a multtal. A kör kitágult, de a megelőző kör benne van az újban. Igy halad a tudás mind szélesebb és szélesebb területek felé és minden új kör újabb és pontosabb szemléletet jelent. A mai természettudomány célja és feladata a tiszta szerkezet megismerése és a tiszta szerkezet leírására csupán egyetlen módszer áll rendelkezésünkre. Ez a tiszta matematika. Meglepő, de egyben természetes is, hogy a szerkezeti viszonyok törvényeit kutató természettudomány éppen az egyetlen valóban «exakt» tudományt, a matematikát választotta nyelvéül, sőt elméleti távlataiban szinte azonosult vele. Van valami kísérteties a tiszta matematikának a világegyetem szerkezetével való egybeesésében, ami lehetővé teszi, hogy tisztán matematikai módszerekkel pontos tudomást szerezzünk a fizikai külvilág természetéről. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy megtaláltuk a világegyetem emberi képességekkel is felfogható kifejezési módját, noha bizonyára nem ez az egyetlen kifejezőeszköz. Talán nem egészen igaz, hogy a világegyetem tervezője feltétlenül matematikus, de körülbelül igaz, hogy matematikus is.

Egyes természettudósok éppen a fizikának a tiszta szerkezet megismerésére irányuló törekvéseivel kapcsolatban hivatkoznak kifejezetten a művészetre. Szerintük a mesterségbeli módszer-azonosság folytán a művészeknek kellene legjobban megérteniök és értékelniök a fizika újabb irányát. Ha egészen közeli kapcsolatokat akarunk, akkor eszünkbejuthat Poe, aki komolyhangú esszében bizonygatta, hogy a Holló megalkotása pontos számtani művelethez volna hasonlítható. Ez az összehasonlítás talán erőszakolt, de ha valaki őszinte, akkor kénytelen bevallani, hogy a művészi alkotásban mindig a formai, a szerkezeti megoldás a döntő. Az alkotás értéke mindig attól a benső törvényszerűségtől függ, amely a mű részleteit egyetlen szabályszerű egészbe tömöríti, mint ahogy az atomon belül levő energia atommá alakítja a benne keringő elektronokat. A művészi forma, a művészi szerkezet energiája nélkül a mű alkotórészei zavaros anyaghalmazzá, vagy adattömeggé válnak és éppen úgy nem lehetne műalkotásról beszélni, mint ahogy a kősó is felismerhetetlen volna ebben a minőségben, ha a térrács alakjában kifejezett szerkezetét valami ismeretlen erő szétrombolná.

Természetesen távoli megfelelések ezek és joggal tiltakozhatnék akárki, hogy a természettudományt profán módon összekeverjük a versírással vagy a festészettel. Hiszen a sötét szobában üldögélő és az onnét kifigyelő két ember között lévő különbség eléggé intő példa lehet számunkra. Mégis különös, hogy a természettudomány, melyet szokott felfogásunk nem tud elválasztani mérőpálcáktól, edényektől, csövektől és lencséktől, végeredményben szintén csak a szerkezet, a forma kérdéseire akar választ, akárcsak a művészet. Esetleg elbámulhatunk azon a titokzatos jelenségen, ami a világegyetem felépítésében mint határozott művészi vonás nyilvánul meg, csodálkozhatunk a viszonyok, a rendszer, a szerkezet arányosságán, ami mindazonáltal nem a gépszerű felépítettség arányossága (legalább is a mikro-fizika mai állása szerint), hanem a meghatározottságnak és a véletlennek éppen olyan pontos összemunkálása, mint valami remekmű.
 

- Végzet, szabadság egymást üldözi...
 

Az előbbi mondatra a fizikus bizonyára csak mosolyogna és megjegyezné, hogy az nem egyéb, mint a Heisenberg-féle bizonytalansági elv laikus megfogalmazása. Az új természettudomány e híres alapelve szerint a fizikai külvilágról megszerezhető tudásunk jelképei (ismét emlékeztetem az olvasót, hogy «lényegében semmit sem fogunk fel») pontosan kétfelé oszlanak: az egyik fél megismerhető, a másik fél meg nem ismerhető jelképekből áll. Ha például az elektron helyzetét nagyon pontosan meghatározzuk, akkor meglehetős tudatlanságban maradunk a sebességét illetően, ha pedig ismerjük az elektron sebességét, akkor helyzetével nem lehetünk tisztában. A minden adatra kiterjedő, egyidejűleg tökéletes és pontos ismeretnek ellenáll valami titokzatos erő, vagy tehetetlenség, amit legyőzni képtelenek vagyunk.

Azt lehetne hinni, hogy Heisenberg bizonytalansági elve csak megismerőképességünk korlátozottságát takargató kifejezés és hogy pontosabb mérőeszközök segítségével tökéletesebb meghatározásokat lehetne elérni. Ez a feltevés azonban a jelenségek természetének alapos átgondolása után kevéssé valószínűnek tetszik. A tapasztalati tények inkább arra mutatnak, hogy a jelképek felének megismerhetetlensége nem a történés emberileg meg nem figyelhető bonyolultságából, hanem maguknak a jelképeknek, vagy ami egyremegy: a jelképezett dolgoknak előre való meg nem határozott voltából ered.

Merész állítás ez, de nem én mondom, hanem a fizikusok. Azonban már maga a megfigyelés művelete is támogatni látszik. Bármilyen rendszer megfigyelése csak akkor lehetséges, ha az a környezetre hatást gyakorol. (Környezetére nem ható rendszer fizikai szempontból egyenlő a semmivel.) A környezet megváltozásából megállapítjuk a hatást kibocsátó rendszer bizonyos sajátosságát. Igen ám, de a hatás kibocsátásának pillanatában a környezet is hat a rendszerre és a megállapított tulajdonság ismét megváltozik. A hatások sorozata így megy a végtelenségig, tehát tudásunk ismeretlen elemei magában a természetben rejlenek.

Ha a sorozatos hatások láncát szabályszerűen össze lehetne kapcsolni, akkor voltaképpen nem is beszélhetnénk ismeretlen jelképekről. A mikro-fizikában azonban ezt a kapcsolást úgylátszik a természet tiltja meg. Emberileg már azért is nehéz volna ez, mert az elektronok világában a térről alkotott szokványos fogalmaink felmondják a szolgálatot. De ezenkívül a kutatás azt a meglepő felfedezést tette, hogy bizonyos jelenségcsoportok nélkülözik az elégséges ok feltételét, nem olyan értelemben, hogy a bekövetkezett eseményt semmi sem idézte elő, hanem úgy, hogy a jelenségben beálló egyik vagy másik eseménycsoport oka szinte kizárólag a véletlen. A szerzők példái igen meggyőzőek. Én azonban csak egy hasonlatra hivatkozom: «Ha Gessler azt parancsolta volna Tell Vilmosnak, hogy a fia fejéről egy hidrogén-atomot lőjjön le egy a-részescskével (a-részecske annyi, mint a héliumatom magja) és e célból ijj helyett a világ legjobb laboratóriumi eszközét bocsátotta volna rendelkezésére, Tell minden ügyessége kárbavész. Találat vagy hibázás egyaránt véletlen dolga lett volna.»

Ime tehát a mikro-fizikába betört a véletlen. A beállott jelenségnek megvan az oka, ezt az okot azonban előrelátni nem lehet, legfeljebb visszakövetkeztethetünk rá. Nem marad hát számunkra egyéb, mint hogy a valószínűség kisebb vagy nagyobb mértékével következtessünk egy jövőben megtörténendő eseményre. A valószínűség leglazább hálója jelenlegi tudásunk szerint az anyagot alkotó legapróbb részeket, az elektronokat fogja körül s az elektron gyakran kibújik a háló szemei közt. Ahogy a megszokott nagyságrendek felé közeledünk, a háló is egyre sűrűsödik, míg végre közönséges világunkban a valószínűség egyértelmű lesz a gyakorlati bizonyossággal.

Mindez meglehetősen hasonlít egy jól megrendezett forradalomhoz. Mert ha a fizikai világ alapvető összetevőiben a véletlen uralkodik, ha a fizikai törvények kifejezője nem a bizonyosság, hanem a lépcsőszerűen emelkedő valószínűség, akkor nincs értelme annak, hogy továbbra is a determinizmus hívei maradjunk. A determinista elmélet, vagy világnézet szerint a fizikai világ történetét okok megszakítatlan láncolata idézi elő és egy emberfölöttien erős elme az egész történést végigláthatná. Ám a tapasztalat arra tanít, hogy ezt a láncolatot folytonosan megtöri a mikro-fizikában jelentkező véletlen. Erre a mai természettudomány kibújt a determinista héjból, mert nem volt rá szüksége. A determinista alapon felépült fizika megállt és megmerevedett, a valószínűség elvén alapuló quantum-elmélet viszont meglepő fejlődésre nyújtott lehetőséget. És a fizika óvatosan (mint ahogy egy tapasztalati tudományhoz illik) kijelentette, hogy a determinizmus nem képezi többé a fizika alapját, ezzel azonban majdnem azt mondja, hogy tökéletesen indeterminista.

A determinizmus voltaképpen metafizikai szemlélet, mert az ok és okozat kapcsolódásának tapasztalati tényéből olyan nagymértékű általánosítást von le, amit tapasztalattal megerősíteni nem lehet. Ám a determinizmusnak, vagy az általános okság törvényének csak akkor van értelme, ha az okok láncolata hibátlan és töretlen, hiszen csak egy ilyen ok-láncolat esetében lehet állítani a természeti történés előremeghatározott voltát. A túlságosan zárt rendszereknek az a baja, hogy ha egy szegecset kiveszünk, az egész rendszer összeomlik. A determinizmus esetében ez a szegecs alaposan meglazult és már nem a tudomány, hanem a hívők keze igyekszik a helyén tartani.

Vajjon hol van az ilyen rendszer parancsoló ereje? Egy társadalmi szervezet akkor indul bomlásnak, ha az egységbekényszerítő hatalomba vetett hit foszladozni kezd. Úgy húsz évvel ezelőtt az ember és a művész fennen dicsekedett a maga szabadságával, de titokban kénytelen volt elismerni a determinizmus hatalmát. A fizika csalhatatlan és megfellebbezhetetlen ítélettel mondta ki, hogy égitest, ház, asztal, vagy ember egyként az általános okság törvénye alá tartozik és minden egyéb csak rendetlen agyak káprázata. A művész akárhogy verte a mellét, ezt a mellverést is csak a kezdettől meghatározott okok láncolata idézte elő. A két szemlélet között áthidalhatatlan szakadék mutatkozott, amit csak azok nem találtak különösnek, akik a determinizmus törvényének nem csak kényszerből hódoltak meg.

Az új fizika a tapasztalás súlya alatt feladta a szélsőséges determinizmus elvét és eltávolította saját törvényeinek sorozatából. E valóban forradalmi változás jelentőségét azonban nem szabad túlozni. Ezzel még nem oldódott meg az emberi vagy művészi szabadság kérdése. Hiszen épen a mi nagyságrendünkben kezd a valószínűség a gyakorlati bizonyossággal azonosulni. Az eketron szabadsága még nem jelenti az ember szabadságát is, noha testünk kétségtelenül elektronok gyülekezete.

A fizika forradalmának jelentősége abban áll, hogy megtörte a determinizmus rendszerének szigorú láncolatát. És bármilyen kicsi is ez a törés, a determinizmus már nem determinizmus többé. Lehet roppant nagy valószínűség, gyakorlati szempontból lehet majdnem-bizonyosság, de mint bölcseleti elmélet, mint metafizika véglegesen elvesztette a csatát. Ha a determinizmus szigorúan zárt rendszerében felfedezhettünk egy elektronnyi rést, ez a rés később tágulhat, vagy más oldalon újabb réseket találhatunk. Ezt a lehetőséget hirdeti a mai fizika, de többet nem. Abban a helyzetben vagyunk, mint a rab, akinek börtöne egy szép napon leomlott s csak akkor vette észre, hogy ez a börtön puszta szigeten állt, ahonnét csónak hiányában nem lehet eltávozni. Ám a csónak elkészítését mi sem gátolja.

Eddington még tovább is megy. Szerinte, noha a fizikai eredmények nem vallanak túlságosan nagy emberi szabadságra, mégis bölcseleti és lélektani érvek segítségével ez a szabadság szinte bizonyosra vehető. A fontos az, hogy az emberi szabadság minden erőszak nélkül beleilleszthető a fizika mai indeterminált rendszerébe. Eddington szerint az Én természeténél fogva egység és ez az egység az agyat alkotó külön-külön indeterminált atomoknak még egy fajta indetermináltságot kölcsönöz, ami a felelősség érzetében és az önismeretben nyilvánul meg. De az embert valójában az különbözteti meg minden más szerves vagy szervetlen rendszertől, hogy ő az igazság kutatója.

A költő pedig, úgy gondolom, nem fog visszaélni újból elnyert szabadságával. Eddig fogcsikorgatva tűrte a determinizmus parancsuralmi rendszerét, mert hisz nem volt mit tennie, de az éljeneket csekély lelkesedéssel kiáltotta. Most az új szabadság világában inkább otthon találhatja magát, mert nem érzi a bezárt ajtó gondolatának szörnyű nyomását. Ha pedig útra akar kelni a világegyetemben, meglepetve veheti észre, hogy a fizika sok tekintetben alaposan megelőzte képzelőerejét.
 

- Mi itten lég, az ott tán gondolat,
mi itten fény, az ottan hang talán
s jegecül tán, mi itten nőve nő.
 

«A Noir, E blance, I rouge, U vert, O bleu...» írta Rimbaud egykor és a fizikus legfeljebb azt a szemrehányást tehetné neki, hogy a fényhullámok és hanghullámok egymástól elütő természetét zavarta össze. A szemrehányás kevéssé zavarná a költőt, hiszen egy pillanatig sem volt szándékában a fizikai törvények versbeöntése. De büszkén hivatkozhatnék arra, hogy mégis valami olyast fejezett ki, ami az utolsó ötven év fizikájában lett természetes. A középiskolában még én is úgy tanultam például, hogy van külön fénytan és van külön villamosságtan, amelyeknek kutatási területei különböznek. Azt hiszem, hogy ezt a különbözőséget már a középiskolai kézikönyvek sem tanítják.

Rimbaud látta a hangot és nem volt igaza. De igaza volt, ha a látszólag különböző természetű jelenségek közös gyökerében hitt. A modern fizika ennek az elvnek alkalmazását gyakorlatilag és elméletileg messze kiterjesztette és az elmélet a gyakorlatban rendszerint bevált.

Talán éppen a fénnyel kapcsolatban végzett kutatások mutatják legjobban a fizikának ez új elméleti módszerét. Kezdetben vala a fény, de a természettudósok nem tudtak megegyezni abban, hogy micsoda jelleget tulajdonítsanak neki. A legelső kutatók a fényt anyagi természetű dolognak tartották. Hosszas viták és kísérletezések után kiderült, hogy a fény sugárzó energia, amely hullámmozgás alakjában terjed a fényéterben tova. Volt azonban egy-két nehézség, amit ez az elmélet sem tudott teljesen kiküszöbölni. Ilyen volt például a fényéter kérdése, ami csak akkor nyert megoldást, amikor a fényhullámoknak az elektromos hullámokkal való azonossága kiderült. Időközben azonban az elmélet és a gyakorlat arra a meggyőződésre jutott, hogy a fény nem folyamatosan terjed, hanem apró egységek alakjában, mint a csapból gyors egymásutánban kipergő vízcseppek. Igen ám, de az ilyen egységi alakban jelentkező tünemény már veszedelmesen hasonlít valami anyagszerűen viselkedő jelenséghez. Arra is rájöttek, hogy a fény nyomást gyakorol a testekre. A nyomás viszont szintén anyagi természetű jelenségek jellemzője és így a nyomást kifejtő és részecske alakjában jelentkező fénytüneményt anyagi természetűnek kellene gondolni. Ennek megjelölésére adja a fizika a fény egységének a «photon» nevet.

Számomra nem is a fény anyagi természete a meglepő, hanem az a különös hasonlóság, ami egy ilyen photonnak nevezett fényrészecske és az elektron között van. Szakkönyvekben is találtam erre utalást és lehet, hogy csak a képzeletben dolgozik, mikor a photon és az anyag atomjait alkotó elektron között hasonlóságot vélek felfedezni. De mindkettő egység, mindkettő az elektromosság egységnyi tömege, vagy töltése és ha a fény anyagi természetű jelenség, akkor szinte természetesnek tetszhetik a fény és az anyag építőköveinek azonossága.

Ennek persze a fordítottja is igaz, vagyis hogy az anyag elektromos jelenség. Miért is ne, ha az anyag atomját alkotó elektronok elektromos töltések? Azt hiszem, ebben semmi csodálatos sincs. Hiszen tudjuk, hogy az érzékeink révén hozzánk eljutott benyomások (szín, kiterjedés, nagyság, anyag) voltaképpen nem a külső világ dolgaira, hanem csak saját érzékeinkre jellemzők. Csak a tapintóérzékem mondja, hogy a vas szilárd, de már az elektromos áramnak nem az. Ha pedig tapintóérzékemet kikapcsolom, akkor egyrészt nincs értelme a szilárdság fogalmának, másrészt pedig ezt a fogalmat könnyen helyettesíthetem egy pontosabb fogalommal, ami esetleg azt mondja, hogy a szilárd anyag tulajdonképpen csak az elektromosság egyik formája.

Ezek után az az elmélet sem látszhatik túlságosan merésznek, ami az anyagot az energiával azonosítja. Szokott szemléletünkbe ez a felfogás nehezen talál utat, de a kísérlet meggyőz. Az atom tömege például kisebb, mint az őt alkotó elektronok tömegeinek összessége, mert ez a tömegveszteség az elektronokat egybetartó energiában nyilvánul meg. Ha egy test energiát termel, tömege csökken. Einstein egészen pontosan ki is számította, hogy egy gramm anyagnak mekkora az energia-egyenértéke. Az anyagot tehát szerkezetileg voltaképpen nem lehet megkülönböztetni attól a másik jelenségtől, amit mi energiának nevezünk. Azt lehetne mondani, hogy tekintsük az energiát szintén anyagnak, annál is inkább, mert végső és általános alakja: az elektromos energia szintén anyagi természetű jelenség. Ezzel szemben azonban ugyanolyan joggal, sőt talán még több joggal kívánhatnók, hogy tekintsük az anyagot energia-természetű tüneménynek, hiszen az anyagi jelleget csupán érzékszerveink berendezése tulajdonítja a külső világ jelenségeinek. Joggal lehetne tehát az anyagi felfogás helyett egy más, bizonyos mértékben szellemibb felfogást érvényesíteni, ami az energiát jelölné meg a külső világ jellemzőjeként és ami talán a művészt is jobban vonzaná, mert több rokonságot mutatna azzal a nyersanyaggal, amellyel ő is dolgozik.

A quantum-elméletnek hullám-mechanika néven ismert legújabb alakja szintén anyagtalanítja a fizikai külvilágot. Eddig a fizika atomokkal és elektronokkal dolgozott, a kutatások során azonban kiderült, hogy az elektronról semmi pontosat sem mondhatunk. Ekkor az elektromos erőtérnek az atomban való ködszerű megoszlását és ennek a «ködnek» egy adott időpontban bizonyos helyen való «cseppekbe», elektronokba való sűrűsödését tételezték fel. Ez a mozgás, a sűrűsödés hullámalakban terjed. Mikor aztán kiderült, hogy a fizika a külső világnak csak szerkezetét tárja fel s nem egyúttal annak tárgyi valóságát is, akkor a fizika magát a «ködöt» is kikapcsolta ebből a képből és ma kizárólag a szerkezetet pontosan eláruló hullám-egyenletekkel foglalkozik.

A fizika folytonosan hangsúlyozza, hogy csak szerkezetet ad és óvakodik a megadott keret kitöltésétől. Mégis meglepő ez a folyamat, ami az érzékeléssel felfogható külső világnak végül is az érzékektől erősen független szemléletéhez vezet. Azt hiszem, korai és túlságosan merész volna bármilyen messzebbmenő következtetés. A természettudós ezen a ponton meg is áll, de a költőnek nem lehetnek tudományos gátlásai. Akárhogy is van, a művész természetesnek és magától értetődőnek találhatja Eddington megjegyzését, hogy «a régebbi bölcseletben fennálló különbség szellem és anyag között oly ember számára készült, aki képtelen a részben írásban, részben élőszóval nyert felvilágosítások összeegyeztetésére, mert a hanghullámok és a tinta természete nem egyeztethető össze». Ha úgy tetszik, ezt új monizmusnak tekinthetjük, de ebben a monizmusban nem az anyag az egyeduralkodó, hanem az anyagtalan (noha anyag nélkül érzékeink számára felfoghatatlan) erő, mely «ronthat s teremthet száz világot s a nagy idők folyamit kiméri».
 

- ............... Homályban űl,
mi egy világot rendít és teremt.
 

Az idő kérdésében Einstein óta különben is megváltozott a fizika álláspontja. A relativitás elmélete szerint nincs abszolút idő, helyesebben érzékszervi berendezésünkkel és értelmünkkel az idő általános s minden fizikai rendszerre egyaránt vonatkoztatható alakját megállapítani nem tudjuk. Akár a térnél, az időnél is a világmindenség bármelyik pontján lefolyó időt vehetjük meghatározásaink vonatkoztatási rendszereként, tudva azt, hogy egy másik pontban lefolyó idő szempontjából a mi rendszerünk adatai mit sem érnek, mert noha egyenként érvényesek, kettejük között oksági összefüggés nincs. Minthogy pedig a relativitás tanának időfogalma a tér bizonyos pontjaival elválaszthatatlan összefüggésben van, a makro-fizikában rendszerint csak idő-térről szoktak beszélni.

Azt lehetne hinni, hogy az abszolút idő eltörlésével az időmeghatározás átvándorolt az értelem önkényének birodalmába. Azonban mégis van két időjelzésünk, amelyet bizonyos mértékben abszolútnak tekinthetünk. Az egyik energiatőkéjének fogyását jelzi, a másik pedig a világegyetemet alkotó tejútak nagy sebességgel távolodnak egymástól. Ha az entrópia eléri legmagasabb fokát, vagy a tágulás a maga legnagyobb mértékét, akkor ezek ketten együtt, vagy külön-külön a világegyetem végét, a világ végét jelentik.

Ha pedig valaminek vége lesz, akkor annak valamikor kezdete is volt. Ez nem tapasztalati tény, hanem logikai követelmény. Az új fizika óvakodik állást foglalni ezekben a kérdésekben, azonban a világegyetem szerkezetében mutatkozó és a matematikával, tehát a saját logikai szabályain felépült és valóban tiszta tudomány nyelvével tökéletesen kifejezhető rendszer szinte kihívja a vak-eset elmélete ellen való jogosult kételyt.

Ám a fizika egyetlen biztató szót sem szól a teremtés mellett. Igaz ugyan, hogy a világot nem szívesen tekinti «az atomok véletlen összesereglésének», de ugyanakkor határozottan állítja, hogy a mikrofizika világában véletlen uralkodik. Az ellentmondást talán nem is lehet feloldani. Ám a nagy számok törvénye és a makroszkópikus világban uralkodó határozott törvényszerűség arra figyelmeztet, hogy a világegyetem elégséges okának feltételezését elvetni könnyelműség volna. A fizika azonban nem tehet egyebet, minthogy saját területéről kizárja azt a távoli okot, melyet Eddington «ellen-véletlennek» nevez. «A modern természettudomány... a világot mindinkább nyíltnak tünteti fel, mely önmagában nem zártra, hanem valami rajta kívül állóra mutat...» mondja egy másik fizikus, de ezzel meg is jelöli a fizika határait. Ami eddig van, az fizika, ami ezen túl következik, az már nem fizika, esetleg metafizika.

Szűk volna ez a határ? Lehet! Azonban mégis óriási a különbség a régi és az új természettudományos világkép között. Az egyik önmagába zárt, szigorú, merev rendszer, míg a másik nem kevésbé törvényszerű, de ugyanakkor hajlékony és átfogó tudomány. Bizonyára ízlés dolga, hogy ki melyiket választja. Magától értetődik, hogy saját természetétől távoleső indítékokat az új fizika sem adhat senkinek. «...A természettudós időnként vállalta a vasúti őr feladatát és veszedelmet sejtve, tilosra állította a jelzőt, - gyakran egész bölcsen. Most ha helyesen ítélem meg a helyzetet, a fővonalnak régóta tiloson álló jelzését szabadra állították. Azonban mozdony híjján ez egymagában kevés változást jelent.» (Eddington.)

A költőt azonban bizonyára nem zavarja a mozdony hiánya. Neki az a fontos, hogy a pálya legyen szabad. A pálya, amelynek mentén beláthatatlan messzeségekbe nézhet. Ha akar. Mert senkisem kényszeríti.