Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · KISEBB BÍRÁLATOK

Schöpflin Aladár: GÓTHNÉ KERTÉSZ ELLA

Budapest színházi közönsége elvesztette egyik legkedveltebb szórakoztatóját, azt a színésznőt, aki valamennyi pályatársnője közül legtökéletesebben a budapesti közönség lelkéből lelkezett.

Pályája a színpadi sikerek hosszú sora volt, a színpadi bukás keserűségét, amelytől nincsenek megkímélve a legkitünőbbek sem, alig ismerte. Úgyszólván első színpadi lépésétől fogva vezető szerepeket játszott, nem kellett végigszenvednie a pályatörés, küzdelem, mellőzés sanyarú éveit. Mint társaságbeli asszony lépett a színpadra s társaságbeli asszony maradt színpadon. Szerencséje volt: kezdeteikor olyan darabok voltak divatban, amelyek képességeinek megfelelő, nagy szerepeket juttattak neki. A Bernstein-darabok háború előtti nagy divata segített őt az oromra juttatni. Ezeknek a szerepeit mintha neki írták volna. Megvolt benne számukra minden készség: jelentős érzelmi és társadalmi kultúra, biztonságot adó színészi rutin, imponáló, szép megjelenés, az elegancia született adománya, árnyalni tudó beszédművészet. És megvolt benne az a szavakkal kifejezhetetlen valami, ami megteremtette az állandó kapcsolatot közte és közönsége közt. Budapest leánya volt, de olyan leánya, amilyennek Budapest többi leányai szerettek volna lenni. Szereplésének kétségkívül társadalmi hatása is volt a pesti jobbmódú polgárság női típusainak fejlődésére.

A háború után volt ereje és elszántsága arra, hogy az addigi drámai színésznő komikai szerepekre menjen át. Kiderült, hogy ebben éppen olyan nagy sikert tud kelteni, mint régebbi drámai szerepeivel. Leginkább idősebb nőket játszott, bolondos, folyton fecsegő, okoskodó és hiú asszonyokat, akik felelőtlenül hadarnak össze-vissza, ostobaságokat és ésszerű dolgokat vegyesen, senki sem veszi őket komolyan, ők maguk sem. Ez a típus mindenütt ott van, a korzón, a bridzsszalonokban, színházak előcsarnokaiban, igazi pesti típus. Színpadi formáját Góthné teremtette meg - a színpadi írók nem neki írták ezeket a szerepeket. S ha a színpadi típus megmerevedett és többé-kevésbé közönséges lett, nem a színésznőben volt a hiba, hanem azokban, akik a szerepeket írták. Góthné ezekben a szerepekben megmutatta, hogy ostoba embereket okos színésznek kell játszani.

Majdnem mindig férjével, Góth Sándorral játszott együtt. Elválhatatlanul összetartoztak a magánéletben és a színpadon. A művészetük is azonos stílusú és színvonalú volt, színészi lelkiismeretességükön és a mesterség tökéletes tudásán épült fel. Két egyenrangú művészlélek ilyen összeforrottságára alig volt példa.

Góthné ritka szép életet hagyott itt időnek előtte. A budapesti színészet egyik legjellemzőbb arcvonása tünt el vele.