Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 8. szám

Pap Károly: JEREMIA

Atyai nagyatyám gyapjas zsidó volt. A bérlőktől s a parasztoktól vette a gyapjut, s felvitte a városokba, zsidó kereskedőknek. Hévben, fagyban járta a falvakat, nem ösmert mást, csak a hajszát a kenyér után, és a »Tan szolgálatát«. Egyetlen vágya volt: egyszer abbahagyni a faluzást s a »Tan«-nak szentelni minden idejét. Valami nagy »tanítót« érzett szunnyadni magában, úgy érezte, ha egyszer nehány évig teljes erejével elmélyedhetne a Szentírásba és Magyarázataiba, »közelebb tudná hozni a megváltást«. Ezt a nehány évet sohsem tudta megkapni a sorstól, egyik gyermeke a másik után született, hét részre tépték valamennyi napját, s ő lassan elborult, már csak abban reménykedett, hogy amit ő el nem érhet, talán majd »megszerzi Izraelnek« gyermekei révén: a hét közül egyik majd csak eljut a «tudásnak», a «szolgálatnak», az «ihletnek» arra a fokára, amelynél «megmozdul Jahve irgalmas szíve» s lazit valamelyest Izrael számüzetésén, szégyenén és gyalázatán.

A gyermekeiben korán csalódott: hármukon eluralkodott az üzleti szellem s kereskedők szolgálatába szegődtek, akik csak szombaton ösmerték Jahvet. A másik három pogány iskolákban tanult, orvosnak, ügyvédnek, tanárnak készülődtek. Ekkor már csak a legkisebben, atyámban reménykedett. Ő volt az egyedüli, aki sem a pogányok közé, sem üzletbe nem vágyott, s testvéreinél szívesebben hagyta magát »beavatni« a Tan magyarázataiba. Nagyatyám akkor már túl volt a »puszta tudás« vágyán s türelmetlenségében, amellyel az elmúlt »üres évek« megkínozták, mindjárt az elmélyedésbe szerette volna bevezetni atyámat: a magán kívüli elmerülések, az ihlet, az elragadtatás mindent megváltoztató erejébe. Ám az út az »elmélyedés«-hez a böjtökön át vezetett. Atyám sovány, éhes gyermek volt, a böjtök hamarost megtörték vágyát az ihlet, az elragadtatás után s egy nap nagyanyám segítségével ő is eltünt hazulról: beiratkozott a szomszéd városka gymnáziumába, ahonnét később a papképzőbe ment. Nagyatyám ezt sohasem bocsájtotta meg neki. Az ő szemében a gymnázium «pogány» iskola volt: aki oda betette a lábát, «beszennyezte magát Jahve előtt.» S hogy utána atyám papképzőbe ment, ez még súlyosbította nagyatyám haragját; azok, akik azt az iskolát vezették s eltartották, nagyatyám szerint képmutató eretnekek voltak, hiszen nap nap után érintkeztek, együtt éltek a «pogányok»-kal, a «pogányok bérencei» voltak ezek, «segítettek nekik megolvasztani a zsidó népet a számüzetes kohóiban». Másrészt gonoszok voltak vagy elvakultak, ostobák: »elfogadták a pogányok csalétkét: az egyenjogúsítást s más eféle pogány «csalárdságot».

Nagyatyám soha többet nem akart tudni apámról. Őrá haragudott legjobban valamennyi fia közül, benne csalódott a legnagyobbat. Nagyanyámnak, aki atyámmal egyetértett, válólevelet akart adni, a gyülekezet vezetői azonban elegendőnek tartották nagyanyám «ünnepélyes megrovását». Utána aztán évekig nem beszélt nagyanyámmal, nem volt kedve többé gyapju után járni, eladta kis szekerét, zsákjait, a kis szatócsboltba, amit nagyanyám vezetett, nem tette be többé lábát, ült búskomoran egész nap a Titkos Magyarázatok felett, innét küldte vissza felbontatlanul a leveleket, amelyekkel atyám szüntelen ostromolta. Csak mikor atyámnak megszületett az első gyermeke: Ernusko, akkor írt atyámnak, s a levelet nagyanyámmal küldötte el hozzá. Ebben azt kívánta, hogy atyám azonnal adja át neki elsőszülött fiát, ő akarja felnevelni, hogy mégis legyen majd valaki »a kárhozott családban«, aki »járjon Jahve előtt«.

- Ha erre hajlandó vagy, - írta, - talán megváltozik egyszer Jahve akarata, én nem bocsájthatok meg neked, mert nem engem bántottál meg, hanem Őt, Ő azonban ezt is megbocsájthatja a gyermekek érdemében. Ezt jól gondold meg.

Ez a levél annakidején nagyon felkavarta atyám szívét. Nemcsak az apját látta nagyatyámban, hanem a zsidóság multját is és magányos gondolataiban sokszor igazat adott az öreg embernek, s voltak percei, mikor valóban árulónak érezte magát nagyatyjával szemben. Ilyenkor fájlalta, hogy hiányzik belőle az a szép, törhetetlen reménység, amit nagyatyámban látott, máskor azonban esztelen, beteges túlzásnak tünt fel előtte nagyapám gondolkodása, nem tudta s nem is akarta megérteni az öreg ember komor szenvedélyességét; sohsem jutott e belső harcok végére, a meglazult kötelékek állandóan kínozták s nagyon gondolkodott, hogy talán mégis odaadja Ernuskót nagyatyámnak. Anyám azonban, aki egyébként mindenben alárendelte magát apám kívánságainak, hallani sem akart erről! Félt nagyatyámtól, s a Titkos Magyarázatoktól, nem merte sohasem kimondani, de titokban féltette nagyatyám eszét, nemcsak szeretni: megérteni sem tudta az efajta embereket, s legkevésbé sem volt hajlandó reábízni elsőszülött gyermekét. Az ő szülei jómódú bérlők voltak, Bártfai grófék bérlői, házi zsidói, fontosabb volt náluk a gyarapodás a Tannál s a Magyarázatoknál: homlokegyenest máskép gondolkodtak, mint Jeremia apóék.

Ujabb levelek jöttek s mentek, de anyám nem engedett, Ernuskót nem adták oda, ellenben odaígérték az apónak a következő gyermeküket.

Nagyatyám válaszul csak ennyit írt:

»Jahve feljegyezte, amit ígértetek, nem nekem ígértétek, hanem Őneki, s amit megtagadtok, azt Tőle tagadjátok meg«.

Anyám hamarosan megbánta ígéretét, s mikor a következő évben teherbe esett, atyámmal együtt hevesen, szüntelen hivogatták az öreg embert, szerették volna behálózni egészen, magukhoz kötözni, mint aki tűzhelybe akarja csalogatni a szabad lángot. Megígérték neki, hogy mindenben teljesen alávetik magukat akaratának, szokásait tiszteletben fogják tartani, külön szobát rendeznek be neki, ahol elmélyedhet kedve szerint a Titkos Magyarázatokba.

Nagyatyám csak ígéretükre hivatkozott s nem mozdult bús és nyomorult fészkéből.

A második gyermek leány lett.

Anyám megkönnyebbült, s a hírt mingyárt megírták nagyatyámnak.

Ő megint csak nehány sorban válaszolt:

»A második fiút nekem ígértétek. Imádkozni fogok, hogy minél előbb világra jöjjön. Tudom, ti nem akarjátok, mert féltek és remegtek mindentől, ami közelebb hozná a megváltást és ezzel az ítéletet. Öreg vagyok, minden nappal közelebb jutok Jahvehoz, nem lesz erőtök megtagadni kívánságomat! Az a gyermek tartja még bennem az életet, akit nekem ígértetek! Te voltál nekem a legkedvesebb fiam, te adtad nekem a legkevesebbet. Te tudod, mennyire adósom vagy, s te tudod, hogy meg kell adnod az adósságodat, mielőtt eljutok a Kezdethez és a Véghez. Tudod, hogy törlesztésen épül a világ, s a ki nem törleszti magát, annak fiaiban kell magát törlesztenie. Tudod, hogy hét gyermekben akartam törleszteni magamat, és csak újabb adósságokat csináltam az Úr előtt! Mindegyik adósság megfelel másik hétnek, s az megint hétszer hétnek! Az én apám, a te nagyapád, aludjék békével, énbennem bízott úgy, mint én tebenned, mindegyik hetedik bízik az ő hetedikjében, mint a hetedik csillagban, amelyen a törlesztés fénylik, lába alá tiporva minden aranyat és pogány ércet. Hát hiába volt ez a sok bizalom! Én már nem akarok várni, jöjjön, aminek jönnie kell! Ha a következő gyermek leány lesz, fiúnak nevelem, s ha fiú lesz, embernek!«

Ehhez hasonlóan egyre hosszabb levelek jöttek. Anyám félt odaadni őket apámnak, rettegett, hogy nagyapó már az őrültség mesgyéjén jár, s atyámat is féltette a lelkimardosástól. Nem tudta, mitévő legyen.

Pedig a következő évben kopogott, újra kopogott az élet: a harmadik gyermek. Ámde aztán meghalt.

Néha nézvén a sírját, gondolataim lehatolnak hozzá, mint egy bozót gyökerei, amelyet a szél a sírra ültetett. Tán neki kellett volna az én életemet élni.

Szüleim meggyászolták halottjukat. Anyám ekkor elsőízben írt nagyatyámnak:

»Boldog voltam, mikor a fia oltárhoz vezetett, de már akkor rossz sejtelmeim voltak, mikor maga, kedves atyám, nem jött el az esküvőre. Férjem már előbb beszélt nekem mindarról, ami kettejüket sajnos oly korán elválasztotta egymástól. Én nem értek a Szentíráshoz és a Magyarázatokhoz, egy dolgom van: szeretni az enyéimet. Nem veheti tőlem zokon: féltem gyermekeimet magától. A gyermek nem arra való, hogy feláldozzuk őket a Tannak meg a Szentírásnak, az én anyai szívem nem bírja ki ezt, az anyai szív törvénye van olyan fontos, mint a Szentírás. Az aggodalmak, töprengések, amelyeket édesapánk felidézett szívemben, megölték harmadik gyermekünket, a gyász egészen a porba sujtott, férjem teli lelkifurdalással, nem is mutatom neki ezt a levelet. Kérem, mentse fel lelkeinket a nyomasztó súlytól, ami szívünkre nehezedik, valahányszor édesapánkra és ígéretünkre gondolok. Kedves apánk, adja vissza békével ígéretünket, csak nem akarja, hogy az aggodalmak megfosszanak mindnyájunkat egyszersmindenkorra a szülői örömtől?!

Nagyatyám egyelőre nem válaszolt. Csak jóval később jött tőle egy levél:

»Nem akartam válaszolni együgyű írásodra. Te magad is tudod: asszony vagy s jól tetted, hogy idáig hallgattál. Tudod, sok mindennek, ami fiam körül történik, te vagy az oka és nem is te, te csak asszony vagy, hanem az apád, az a bérlő, az a felbérelt Undokság, akiről meg van írva: »És kiveszik bérbe a pogányok földjét«. Többre tartotta apád mindig a földet, a barmot, a Tannál. »Csalnak a csalókkal, kínoznak a kínzókkal«, - hozományt adnak a leánynak, és így tovább... Őt átkozd!! Ó, ti asszonyok! Nem arra való a gyermek, hogy feláldozzuk a Tannak? Ó te asszony! (Ezt mindig aláhúzta nagyapám, vagy idézőjelbe tette, s ez egyszer haragot és megvetést, másszor megvetéssel fűszerezett elnézést jelentett.) Ó te asszony! Hát mire való a házasság? Talán a te örömödre való? S a szülés? Talán a te fájdalmadra való? Kérdezd meg férjed, majd megmondja neked: mindez csak azért van, és azért jó és azért szent, mert a Tan miatt történik, s anélkül az egész szennyes és mocskos istenkáromlás! A gyermeket akarom, és a kis halottat azért adta neked az Isten, hogy elméd végrevalahára kitisztuljon«.

Vajjon anyám mit gondolt e levél után? Bizonyára nagy tanácskozások követték ezeket a sorokat, a pirosbársonyos szobában. Nyomukat megtalálhatom anyám feljegyzéseiben, amiket az imakönyve lapjai közé szokott írni. Úgy képzelem, egész nap erősen dolgozott, lázas nyugtalansággal, folyvást különféle munkákat keresett magának, csak hogy minél kevesebbet gondoljon nagyatyám levelére. Ez könnyen ment, mert amilyen kicsiny volt, félénk és gőgös, olyan dolgos, szorgos is volt. A házimunkák, a takarékosság, a díszítés vágya mindig uralkodott rajta, egy végtelen sereg asszony állott mögötte a multban, akik vérében, mint egy sírban, szüntelen álmodtak azokról a tevékenységekről, amelyekkel az ő életük is eltelt: pontosan úgy, ahogy ez meg van írva a jó hitvesről szóló imában. Ezek az asszonyok mind csak keretek voltak, a kép bennük atyáik akarata volt, s ez az akarat is csak keret volt, amely körülfogta a hagyományt, a Tan törvényeit és legendáit, verseket és magyarázatokat, amelyeket a Tan szélére írtak a törvény merev ihletében az ősök.

Anyámat szinte össze lehetne illeszteni ezekből a versekből, olyanformán, hogy ami benne ezeken kívül volt: az csak zavarta őt. Most ezek a hajlamok a szorongásban, amit nagyatyám levelei okoztak, segítségére siettek, s ő egészen karjaikba dobta magát, dolgozott, mint aki el akarja emészteni magát a munkával. Két keze zsarnokká vált felette. Gondolkodás helyett paradicsomot főzött be, gyümölcsöt aszalt, rakott üvegbe, évekre valót. A kamrája majd kipukkadt. Terhesek voltak a polcai, a szekrényei, telivarrta, hímezte őket, ő maga azonban el akarta fojtani vágyát a terhesség után. Ugyanekkor a tisztaságnak túlzó vágya kergette, folyvást festtette a szobákat, rendezgette a bútorokat. Közben a rossz sejtelmektől kicsit suttogó, lihegő mellékzöngéje támadt a hangjának.

Nagyatyám nem adott hírt magáról jó ideg. Hosszú időn át csak nagyanyám leveleiből tudtak meg egyet mást Jeremia apóról.

- Türelem, gyermekeim, - írta, - majd csak lesz valami.

Ámde ez a valami rettenetes volt. Anyámnak lelki mardosásai voltak, néha rajtakapta magát azon, hogy szinte nagyatyám halálát kívánta, s órákig elült egy ily gondolat fölött kotolva, vajjon valóban megtörtént-e bensejében ez a kívánság, s kívánság volt-e, vagy csupán rémlátás, gondolat?... Halott kicsinyére való emlékezések s ilyen vívódások közt telt el az idő; anyám úgy gondolta, be fogja érni két gyermekkel, s a harmadik helyett, akit még szeretett volna: a halottat fogja szeretni.

Csakhogy ez nem volt lehetséges. Emlékeinek nem volt arca, a fájdalmon s az aggodalmakon kívül. Nem voltak emlékei róla, nem tudta szeretni.

*

Anyám megint csak imakönyve szélére irkálta aggodalmait: apró mondatokat. - Férjem szeretné odaadni Ernuskót egy-két évre... de én még ezt az egy-két évet is féltem... - Mégis inkább talán majd az újat, akit még nem ösmerek... akinek az arcát még nem láttam...

Nagyanyám levelei kezdtek változni.

«Apátok sokkal jobban bánik velem, - írta, - mindenesetre jertek, látogassatok meg. Én már nem mehetek».

Atyám leutazott. Anyám szívdobogva várt gyermekei közt.

Oluska nagyon elevennek látszott, ingerlékenynek, Ernuskó sokat sírt. Anyám gyakran figyelte őket. Ijedten leste, vajjon hol fog belőlük kibújni Jeremia apó természete, a maga zűrös, gyanakvó, komor vakbuzgóságával. De hogy lehet ezt gyermeken észrevenni?

Nemsokára egy levél jött atyámtól, amire anyámnak is le kellett utazni: nagyanyó haldokolt.

Halottas ágyánál szüleim foglyul estek. Rábeszélésére meg kellett ígérniök a jövendő fiúgyermeket Jeremia apónak.

Így szőtték-fonták az én sorsomat előre, mikor még e világon sem voltam. S miután megszülettem, nagyapó csak éppen megvárta, amíg botorkálni tudtam s dadogni: aztán magával vitt.

A vágy, mellyel oly régóta s vakbuzgón várt rám, ugyancsak megviselte az öreg embert.

Mikor eljött értem, szüleim alig ösmertek rá. Alakja soványabb lett s ezzel jóval magasabb, tekintete, mint a kivert bikáé: harag és gőg, gyanakvás és harckészség ölelkezett fekete szemében, amelyet legbelülről letompított a magányosság... Atyámat megdöbbentette s meghatotta egyszerre, anyám csak félt. Szerettek volna vele alkudozni, megjelenésére azonban elolvadt bennük az ellentmondás s odaadtak neki.

Mikor engem meglátott: nem a nagyapai szeretet öröme lángolt fel benne. Azok a gondolatok jártak az eszében, amelyek számára most, úgy érezte, megtalálta a testet. Ezek a gondolatok a titkos magyarázatokból valók voltak: nyers kövek, amelyekből ő azóta magának egy külön zárt és fantasztikus s veszedelmes világot épített:

A megváltást két szent segíti a világra, az egyik meghal majd az ördöggel vívott harcban, Jerusálem falainál, a másiknak már nem kell a harc szennyét vállalnia, csak a tiszta uralkodást az imák erejével. Amíg azonban ez a két szent eljöhet, más kisebb szenteknek kell kikövezniök az utat előttük. Jeremia apó ezekre az apró szentekre gondolt, mikor gyermek-testemet megvizsgálta. A gyapjú és a kenyér már nem bolygatta új gondokkal, mint gyermekei idejében. Ahogy nagyanyó elhalt, a kis boltot, házikóját, mindent a gyülekezetre hagyva, a templom s a temető között az udvaron egy sátort épített magának, «méltóan az ősatyákhoz». Ebben a sátorban éldegélt s nyitogatta a templomot az imádkozáshoz, az iskolát a tanításhoz, s a temetőt a halottaknak.

Vállán vitt be a templom udvarára. A gyülekezet tanulói kint ültek az udvaron a fák alatt, a hosszú asztalok körül, s tanulták a Magyarázatokat. Nyár volt. Néha, mikor a nyári nap sugarai egyszerre úgy világítanak, mint akkor, vagy ha egy fát látok, amely mintha onnét a templomudvarról «szökött volna meg,» újra hallom a tanulók lamentációs tanulását, amellyel a sorokat, szavakat mintegy ringatták magukban, valami különös gépies örömmel és fájdalommal.

Máskor valami gettószerű uccában látom megvillanni valamelyikük arcához a sok közül. Akkor, mint gyermek valahogy még jobban éreztem mindazt, ami később világossá vált bennem: mintha valamennyien ezek a tanulók különös mód hasonlítottak volna egymáshoz, mintha csak egy tanuló élt volna itt sok példányban, mintha egy hang sokszorozódott volna meg a lamentációkban. Valahányszor ezt hallom, mingyárt visszaszállok Jeremia apóhoz, a templom és a temető közös udvarára, a poros akácok alá, a lamentáló tanulók közé.

Ezek a lamentációk voltak az én altató s ébresztő dalom, s hozzá nagyapám brummogó imádkozásai, amint odakint a sátor előtt kuporgott, ölében könyveivel. Ott mászkáltam s totyogtam idegenül körüle a nyártól perzselt, poros, szegényes füvön, a giz-gaz közt, amely felverte a roppant udvart, s egyre sűrűbb, magasabb lett a temető felé. A temető már egészen az övé volt, sírkövei közt részegen, buján tobzódott a szamárkóró, az aranyos zanót, katángok, pipacsok, kakukfüvek; s ezeknek a vadvirágszíneknek a tengere a sírkövek felett épp oly különös volt számomra, mint az udvar végében szüntelenül hullámzó, lamentáló hangok, s mint a nagyapó brummogása. Féltem valamennyitől, a színektől, a hangoktól, féltem maradni, s féltem menekülni. A templomudvar fala, amelyet valamikor régi romokból rakhattak a gyülekezet elődei, telve volt ormótlan kövekkel, amelyek különös alakjukkal még ijesztőbbek voltak köröskörül, mint az udvar nyitott hátsó része, a szabad út a temető felé, ahol a színeiktől részeg bozótok fenyegettek. Ezekről azt hittem, hogy valamiféle eleven, színes állatok, melyek azért oly sűrűek és színesek, s mozdulatlanok, hogy annál jobban megijesszenek s elállják az utamat, ha menekülni szeretnék Jeremia nagyapó brummogásától és a tanulók lamentációi elől. A kövek szinte lebilincseltek, mintha régi időkből óriások koponyái meredtek volna rám, szájuk, szemük vak odvaiból, repedéseiből a színes nyári loncok mintha vicsorogtak volna felém. S a tanulók mintha arról lamentáltak volna szüntelen, hogy itt kell maradnom mindvégig, a félelmek között, Jeremia apó fogságában. Még véremben, idegeimben ott zsongtak anyám szenvedélyes csókjai, amelyekkel elbcsúcsúzott tőlem: oly gyászos szenvedéllyel csókolgatott, hogy csókjai valami szörnyű veszedelem előérzetét oltották belém, s ezért csókjaitól legutóbb már épp úgy féltem, mint akár ezektől a temetői virágoktól, a falak köveitől, s a tanulók hangjától...

A többi emlék, amit még magammal hoztam hazulról testemben, nem volt kedvesebb: leginkább testvéreim suttogására emlékeztem, Ernusko és Oluska megérezték szüleim különös viselkedését, jövendő sorsom kíváncsiságot ébresztett bennük, s szüntelen suttogásokkal bújtak össze, valahányszor anyám szüntelenül, válásra készen elborított ölelésével. Ezek a suttogások csak félelmet gerjesztettek bennem, s ezt épp úgy magammal vittem véremben, mint azt a sok csöndet, amit atyám parancsolt a házra, amikor prédikációit írta s tanulta. Akkor is minden rengeteg suttogással járt testvéreim részéről, éppen úgy, mint azok a gyakori tanácskozások, amik nagyatyám és sorsom miatt folytak nap-nap után a piros szobában. A tanácskozások után anyám gyakran magába merült, az én jövőmmel együtt mindig elholt kis testvérem sírján járt az esze, a kettő valami különös gyászos módon fonódott össze anyámban, elborult, könnyek lepték el, amire testvéreim megint összebújtak végtelen susogásokkal.

Mindez a sok csönd, susogás, komolyság, elmerülés, atyám ingalengésszerűen egyhangú, csak belül ideges léptei, a sűrű fehéren függönyözött ablakok, kintről a szűk ucca kevés zaja, homálya, a messzire nyúló tetők nappali árnyai s éccakai mély sötétségei át és átitattak számtalan bújkáló félelemmel, fojtott nyugtalansággal, s mindezt a sok-sok lenyügözöttséget csak befejezte Jeremia apó megjelenése, rettegő távozásom és különös új környezetem. Jeremia apó önkéntelenül befogta ezeket a félelmeket a maga szekerébe, amelyeket a «megváltás» diadalkocsija elé szánt. Ez a zord, magánossá vált ember beillett volna akár barlangi remetének, s beszédjének fanatikus pátosza, amely a Szentírásból észrevétlen ivódott nyelvébe, fokozta megjelenésének különösségét. Az udvaron így beszélt rólam: elhoztam Babylonból. (Ez volt szülővárosom.) Az árulás és pogányság házából. (Ez volt szüleim háza.) Elhoztam az utolsó ártatlant. (Ez voltam én.) Szíve voltakép olyan volt, mint egy temető, amelybe, miután eltemette gyermekeivel együtt élete nagy részét, egy régi világ alakjai jártak kísérteni, az Írás prófétái. Velük ébredt és velük álmodott. Az ő nyelvükön beszélt, mindazzal a komor szenvedélyességgel vegyítve szavait, amelyet belefojtottak gondjai és felesége rimánkodásai, s amely most felmerült, mint a tűzhányó a tengerből, lávát okádva. Amily szenvedélyes volt, oly ügyetlen is, magatehetetlen, zavaros. Szenvedélye tüzében már déltájt leégett, s akkor ült komoran, bambán, füstösen, mint egy hasznavehetetlen s lakatlan rom.

Kora reggel már kinn ült a sátor előtt. Ölébe hajtotta a fejét, nem is hajtotta, térde közé dugta, mint a strucc a porba. Oda bele brummogta imáit. Én a megdöbbenéstől mozdulatlanul gubbaszkodtam a sátor sarkában, ahol nagyapó a puszta földön szalmából vetette meg az ágyunkat. Odakint a felkelő napban, az udvaron, s a temető sírkövei közt jóideig csak a vadméhek, darazsak, s bogarak zümmögtek: a vadvirágokon megkezdték mindennapi izgalmas portyázásaikat. Ez az örökös édes, fülledt zümmögés fölajzotta idegeimet. Megfeszítve hallgatóztam, mindig abban a hitben, hogy valami különös fog történni hirtelen. A bogarak zümmögése és Jeremia apó brummogása fölváltották egymást. Amazok a mézről énekeltek, Jeremia apó elmúlt élete keserűségeiről:

«A por is azt mondja, semmi sem vagy Jeremia, tudom, s belenyugszom. Öreg vagyok. Mentem a kenyértől az asszonyhoz, az asszonytól a gondokhoz, a gyermekekhez, eljutottam, megőszültem, megrokkantam a haragban és a bosszankodásban. Mire leváltak rólam gyümölcseim: elszáradtam. Csak az unokámban hallgass meg engem! Engedd, hogy beléje lehelljem a reményt, ez még nem rokkant meg bennem! Reményünk kedvéért hagyj élni még! Az én reményem mindnyájunk reménye: a Megváltás!»

Ezek a szavak, s talán a felkelő nap színei, a saját hangja, érzései valami fájdalmas bűvöletbe ejtették. Hangja felgyulladt, s hymnuszba kezdett; ez a félig önkívület is tele volt öntudatlan visszaemlékezéssel a könyvekre, amelyeket olvasott, a hymnuszból talán egy szó sem volt az övé, szét voltak szórva ezek a szavak, mondatok a régi könyvekben, mint ahogy a nép szét volt szórva a világban; egy se volt az övé, csak az érzés, amelyben szerette volna őket összeolvasztani.

«Te tudod, ahogy felkelt a nap, felkeltem én is. És mentem, kergettem a kenyeret, nyírtam a juhot, vittem a gyapjút, s mikor a nap megállt délen, én nem állhattam meg, mikor a nap lenyugodott, nyugaton, én nem nyughattam le. Azt hittem: felnevelem őket, és velem tanulnak. S megkeresik, amit mindnyájan elvesztettünk: a Te országodat Jahve! De mit tettek ők? Elmentek a vakok közé!»

A vakok: ez a világot jelentette Jeremia apónál: a világból mindazt, ami nem volt zsidó. S itt nem volt semmi különbség déltől északig, kelettől nyugatig, minden vak volt. A község, ahol lakott, a határban a grófi földek, a béresek s a parasztok, a gyermekek: mind vakok voltak. Még a szerszám is, amit a kezükbe fogtak, az is vak volt. Valamikor a kezdetben a Mindenség is vak volt Jeremia apó szerint, s a fényt, vagyis a lelket: a Szemet, Jahve a zsidók által küldte a világba. S miután a zsidók ezt a küldetést nem teljesítették úgy, ahogy kellett volna, Jahve szétszórta őket, szétszórta a Fényt. A fényből homályosság lett, a vakok még mélyebbre süllyedtek vakságukban, s a fénynek most még a saját homályával is meg kellett küzdenie, nemcsak a vakok sötétségével.

Ilyen s ehhez hasonló elméletek gyakran nőttek ki a Titkos Magyarázatok sorai közül. Az elmélet semmi. Ámde mindez Jeremia apóban hússá-vérré vált. Lehetetlen visszaemlékeznem pontosan azokra az érzésekre, amiket Jeremia apó reggeli hymnuszai keltettek bennem. Az értelmüket nem foghattam fel, csak a hang hatott rám, a meztelen érzés, amely a sátor szalmájának fülledt melegével, a száraz juhbőr szagával, amelyből a sátor készült, körülvette életemet. Ezt a meghatározhatatlan érzést sohsem tudta eltemetni az idő, de elérni sem engedte mélyét. Ezek a reggeli hymnuszok, mintha nem is a multból hallatszanának, hanem egy bizonytalan messzi mélységből, beláthatatlan időkből:

«Ők elhagytak, de ez egy megmaradt...
Ők elpártoltak, de az egy él,
Tőrt vetettek, de az egy kiment majd engem,
Dicsőség az Egynek, hála és Üdvösség!»

Mi volt ez az egy? Jeremia apó Istene, reménye, annak az öreg embernek a reménye, aki hét fia közül egyikben sem tudott folytatódni úgy, ahogy szerette volna, s most reménységét át akarta ültetni az unokájába. Mi volt ez a Megváltás? A szétszaggatott test reménye, amely természetes módon sohatöbbé nem forrhatott össze, mint ahogy ő és fiai sem egyesülhettek Jerusálem körül s a világ sem körülöttük.

Az öreg Jeremia apó nem akart velem B.-ben maradni. A sátor s egész életmódja állandó költözködésre vallott: Jerusálembe készülődött velem.

A levél, amelyben szüleimet erről értesítette, így szólt:

- Nem azért kértem el a fiatokat, hogy nektek bánatot okozzak, hanem hogy mindnyájunknak öröme legyen. Ezért el kell mennünk az Igazság Földjére, a Beteljesülés Földjére. Ott fogom őt felnevelni, ahogy írva van. Megengedem, hogy ehhez hozzájáruljatok.

Jeremia apó ugyanilyen levelet írt másik hat fiának, nagybátyáimnak is, akikkel már évtizedek óta nem váltott szót se beszédben, se írásban.

Anyám belebetegedett ebbe a levélbe. Atyámmal együtt lejöttek hozzám, s a sátor előtt az udvaron újabb tanácskozások következtek, amelyekben Chacham Tulczyn, a gyülekezet papja is résztvett híveivel.

Chacham gömbölyű volt, testes, kékszemű, kedélyes. Valamikor Ukrajnából jött a családja. Neki is vak volt a világ és Izrael a fényesség, amely a saját homályával küzködött. Olyan fajta volt, mint valami férfi-dajka. Nagyapámat szerette, hátul a templomudvarban lakott, sok kis gyermekével, akik gyakran lejöttek a sátrunkhoz, estefelé anyjuk szedte össze őket.

A régi tanítók példájára Chacham Tulczyn is igyekezett jótanácsokkal s néhány bölcs mondással megörökíteni nevét a gyülekezetben. Ilyesfélékkel: Térj ki azok elől, akiket nem tudsz vezetni - vagy: Van egy hely, ahonnét minden nevetségesnek, kicsúfolhatónak látszik, s egy másik, ahol minden felett sírni lehet. A bölcs elkerüli ezt a két helyet a szívében.

Apámnak, aki az ő szemében félig pogány volt, nem nyújtott kezet, de azért hagyta tőle megfogni a kezét. Aztán álltak és tanácskoztak a sátor előtt. A nap sütött, s én, aki ott gubbaszkodtam, az árnyékukat bámultam. A porban ezek a hosszú, fekete foltok a lábaiknál, egészen lekötötték figyelmemet, aztán magam is felálltam: ekkor vehettem először észre az árnyékomat, amíg ők tanácskoztak, vele foglalkoztam.

Chacham Tulczyn és a hívei apámnak engedékenységet tanácsoltak. Szüleim tehetetlenül bújtak össze. Anyám sírt. Aztán megígértették Jeremia apóval, hogy hetenként fog írni nekik a Szentföldről.

Anyám búcsúcsókjai elől ijedten menekültem, s mikor szüleim eltávoztak az udvarról, árnyékukat bámultam.

Aztán nemsokára megérkezett az utiköltség, atyámtól s hat testvérétől: felosztották egymásközt a szentföldi útravalót, amit apjuknak szántak.

Nagyapó azonban egyelőre nem nyúlt a pénzhez. Előbb szertartásos módon imával, tüzes hamuban megtisztította a «félpogány» kezektől, aztán elásta a sátorban, az én ágyam alá. Gyanúval néztem a csillogó forintokat, amint hosszú ujjai közt eltüntek a földben, a mécs világánál. Fényük vakított. Mióta felfedeztem az árnyékokat, most ezeket figyeltem mindenütt, s ugyancsak megnövekedtek feszült, fojtott félelmeim.

Ezen az éccakán nagyapónak kétségei támadtak. Úgy érezte, előbb «teljesen meg kell tisztulnia» s csak aztán kelhet útra velem Jerusálembe.

Néhány nap mulva szüleim az útra ruhákat, játékszereket hoztak számomra. Nagyapó vette át valamennyit. Anyám sírt, apám karján kivitt nagyanyó sírjához. A heves nap, anyám gyászos sírása felzaklatott. Idegenkedő, ijedt nehezteléssel néztem szüleimre. Jeremia apó komoran figyelte ezt a jelenetet. Szerette volna, ha szüleim már eltávoznak, s magára hagyják terveivel. Pipacsok és vadrózsák sűrűje alatt volt a sír, én csak anyámat figyeltem, előre féltem, hogy majd újra rámborul búcsúcsókjaival.

Miután szüleim eltávoztak, Jeremia apó épp úgy megtisztogatta a holmikat, amiket szüleimtől kaptam, mint a forintokat. A játékszereket azonban a tűzbe hányta. Látom a tüzet, amint megvilágította az öreg temetőt esett-bukott virágszínes, giz-gazos sírköveivel, s távolabb a nagy sárgafalú udvart, s a templom arabos, hátsó kapuját. Úgy maradt meg bennem, mint ahogy a jég őrzi a halottakat: az idegenkedés és félelem jege. A tűz fölött a messzi levegő egyszerre mozogni s remegni kezdett, idegesen, míg ismeretlen játékszereim hamar elhamvadtak. Alig láthattam őket, nem tudtam kifejezni, ami bennem összezsúfolódott ott a máglya mellett, testem, karom mozdulatlan volt, csak ujjaimat nyújtogattam utánok önkéntelen. A tűztől épp úgy féltem, mint a remegve táncoló levegőtől, amelyben a sírkövek, a falak, a templom oszlopai, mindaz, amitől idáig mozdulatlanságukban is féltem, fenyegetőn táncoltak, kígyóztak, tágultak, lapultak a levegőégben, s majd megfosztottak eszemtől. Távolabb a fülledt sátor állt, amelyben sohsem kaptam elég levegőt, mellettem pedig Jeremia apó élesztgette a tüzet. Most is vallási szertartást végzett: a «Terített Asztal» szerint mormogott s mozgott a tűz körül, bár ő úgy érezte, hogy ezek a szavak s mozdulatok nem az emlékezetéből, hanem a szívéből jönnek: úgy, ahogy ezt Jahve megkövetelte, Jahve, a zord keleti zsarnok isten. Az Ő számára találták ki régesrégi vallási udvaroncok azt a rengeteg különös ceremóniát, amely együtt volt a Terített Asztal-ban: Őt látta Jeremia apó is a tűzben, amelyben játékszereim elégtek, a hamuban s a vízben, amellyel ruháimat megtisztította, a nagy Királyt, akiről így szól a Terített Asztal: - Ugyebár, nem mehetsz a Király elé úgy, ahogy neked kedved telne? Avagy talán köpködhetsz te a Király előtt? Avagy azokat a szavakat mondhatod s azokat a mozdulatokat, ahogy más ember fiaival szemben? Nemde előbb megmagyarázza neked az udvarmester, hogyan kell viselkedni? S csak aztán léphetsz a Király elé. Méginkább így van ez, ha a Királyok Királya elé lépsz, a mi Istenünk elé.

Ezt a könyvet, a Terített Asztalt - csak spanyol születésű zsidó írhatta; a spanyol zsarnokok etikettje bábáskodott a zsidó Isten-király szertartásainak megszületésénél. Jeremia apó elhült volna, ha megtudja, hogy a Habsburg királyoknak, a különféle Fülöpöknek, az ő udvarmestereiknek, kódexeiknek mennyi része volt a Terített Asztal világrajöttében! S hogy hány spanyol udvaronc élt tovább furcsán, kísértetiesen Jeremia apó mozdulataiban, amint a tüzet meggyújtotta a «pogány» játékszerek alatt.

Mormogva nézte a lángok útját, füstjét. A lelke is mint ilyen kormos láng, szállt felfelé, oda, ahol a felhőkön túl vélte a szertartásra oly éhes, szigorú zsarnokot: Jahvet, akit csak sejteni szabad, s aki sokban hasonlított képzeletében azokhoz a királyokhoz, akik a kelet történelméből oly gyakran fordítják felénk vérrel és pusztulással eltakart arcukat. Akárcsak ősei életében, az ő szívében is a szenvedés, a tehetetlenség irtózata alakította ki ennek a keresztútra vivő mozsaras Királynak a képét, aki magához hasonló földi zsarnokokkal dúlatta szét minduntalan «kedves fiainak bűnös fészkeit». Minél kevesebb volt az erejük, annál többet kellett ígérniök ennek az Istennek, csakhogy a jövendőre legalább jókedvre derítsék. Magukra vették a legsúlyosabb áldozatok igáját, ételeikből a legjobb falatokat, terményeikből a legszebb zsengéket, barmaikból a leghibátlanabb újszülötteket áldozták fel Neki, majd pedig egész gondolkodásukat, minden mozgásukat szertartássá alakították tiszteletére, csakhogy lecsillapítsák haragosan felduzzadt orrcimpáit. S most az én játékaim füstje hasonló céllal szállott az udvaron az ég felé. Jeremia apó szívében nem támadtak új életre az ősök, hanem úgy ahogy voltak s meghaltak: bebalzsamozottan éltek benne tovább.

Jeremia apó azonban nem tudott minderről; készülődött az útra.

Ez az út nagy betűkkel volt írva előtte. Ez volt az Út, a maga jelképes mélységében. Az út, amely célhoz visz, az összes utak közül az egyedüli út, amely oda visz. A Célhoz.

Mostantól naponta legalább háromszor fürdött, a langyos patakvíz egyik elrekesztett gödrében, amely a temető mögött csörgedezett. Nem a testi tisztaság vágya vitte a vízbe, hanem a szertartás szüksége: a testét elfeledni szállott belé, imákkal, amelyeket egyenest erre a célra szerkesztettek a régi írástudók. Pedig valóban nem volt miért védekeznie teste ellen: csupa csont és ín volt már szegény, s az egész embert sűrű, fekete szőrzet borította, akár a juhokat, amelyeket annyiszor nyírt. Faluzástól megtört gólyalábain komor áhítattal ült az alacsony futóvízben, lábszárcsontjain. Ez a víz nem víz volt az ő szemében. Vallásos előírások eszköze volt, mondhatnám, nem habokból, hanem héber betűkből állott. Ámde még ezen felül jelkép is volt: A Víz. Nem a földnek a nedve, amelyekben halak, békák, kavicsok, növények éltek, nem az élet nedves rengetege, ez az a víz volt, amit harmadik napon teremtett Jahve.

A teste útálkozott tőle. Fintorgott. De a lelke lubickolt jelképben. Savanyú arccal locsolta magát a jámbor öreg, amelyet azonban eltakart a komor, mindenre elszánt áhítat. Némi idő multán belemártogatta csontos, bütykös, hosszú ujjait a futó vízbe, ujjait, amelyek, mint a fölkiáltójelek voltak kezein. Aztán titokzatos jeleket írt vele, úgy, ahogy azt a titkos magyarázatokból kiolvasta:

Harmadnap teremtette Hajve a vizet és elválasztotta a szárazt a tengerektől. A tenger: ez a bizonytalanság, az ingadozás. A föld: ez a bizonyosság. A tenger: ez a kétkedés. Félig pogányság. A száraz: ez a hit. Ez az igaz zsidóság. Ha tehát a vízbe mégy, még jobban kell vigyáznod, hogy megtarts minden törvényt, mert alattad van a kétkedés. Ezért, aki tengerre száll, jobban kell vigyáznia, mint annak, aki az erdőbe utazik. S aki fürdőbe megy, annak jobban kell óvakodnia, mint annak, aki a föld mélyébe száll. Vigyázz, a szárazon minden egyes ujjadra vár egy parancsolat: a vizen: kettő.

Jeremia apó leült a vízbe, valamivel mélyebbre. Most csak a feje látszott.

Hányszor álmodtam meg ezt a képet, s hányfélekép! Jeremia apó fejét a vizen, ahogy a szakállát mindúntalan tova akarta ragadni a víz fürge fodra.

De a szakáll nem ment. Ott lebegett álla körül, ringatózott, gyermekszememnek ijesztő mozgással. Féltem tőle, nemcsak, mert hosszú volt és szürkésfekete, komor, vígasztalan, s különös, s mert Jeremia apóé volt, hanem mert hasonlított a mohákhoz és loncokhoz, amik a templomfal köveinek repedéseiben ijesztettek. Hányféleképen láttam ezt később álmaimban! A kis patakot, mint valami óriási folyamot, s hogy megnőtt álmaimban Jeremiás apó feje s szakálla! S ezek az álmok a maguk zűrzavarával hányszor idézték fel később azt az időt, amikor naponta háromszor ültem a patak szélén, csak egy ágyék-kendővel s egy imakendővel, amely szorosan meg volt kötve a nyakamon, nehogy mászkálásaim közben valamelyik bokor elkapja, vagy a szél lefújja... Csupaszon, idegenkedő szemekkel, mint egy ijedt s ijedelmébe beletörődött béka, ültem ott, Jeremia apó sanyarú, fürkésző mosollyal nézett ki rám a vízből. A hét gyerek után, akik mind «elárulták», nem tudott többé fürkésző gyanú nélkül mosolyogni legkisebb unoka gyermekére sem.

Bizonyára állandóan kétség és remény közt figyelt. S hogy ott ült a patakban szertartásosan imádkozva, ezt épp úgy tette értem, mint önmagáért. Úgy érezte: én is ott «tisztulok» meg vele együtt a patakban, s félelmemet, amellyel alig mertem moccanni, talán szelídségnek látta. Már most át akarta örökíteni reám imádkozásainak «érdemeit», s miután testét néhányszor szertartásosan meglocsolta, magához hívott a vízbe, amitől én épp úgy féltem, mint szakállától s a temetői virágoktól. Karjára vett s állandóan mormogott hozzám, ámde már sokkal öregebb volt, és telve jerusálemi gondokkal, semhogy egy magamfajta kis gyermek nyelvén bármit is tudott volna beszélni. Összehúztam magam karjai közt, s félelemmel bámultam a vízbe, amely alant bugyogott, mint valami alvilági zene: a habokat veszedelmesen élénknek találtam, féltem, hogy valami kárt tesznek bennem; talán egyszerre valamelyik felugrik s beleharap a lábamba. Összeráncoltam arcomat és szemeimet szüntelenül forgattam. Akkor Jeremia apó különféle istenes szavakkal megmártogatott a vízbe, hiába sírtam s kapálóztam: ő csak mormogta a titkos és áldásos igéket, csak forgatta s húnyta fekete magányos bikaszemét, csak szorított magához, szőrös, csontos, hosszú karjaival.

Bár a víz nem bántott s Jeremia apó már az ő Istenének ajánlott, én még a víznek se hittem s még kevésbé Jeremia apónak. Borzongva nap sütött testemben, szorosan fogtam ökleimbe az imakendőt, ez volt minden, amibe fogódzni mertem. Lassan kolompolás hallatszott a távolból; a túlsó parton valahol a község csordáját legeltették. Majd nemsokára megjöttek a gyülekezet hívei, néhány maroknyi ember, amely később álmaimban oly gyakran változott rengeteggé. Elől az öreg Chacham Tulczyn sietett, mintha vonzaná a patak, mögötte a többiek, nagyrészt szatócsok, kupecek, ügynökök, apró iparosok. Jeremia apó karjai közt félve bámultam őket s úgy éreztem, mintha valamennyien Jeremia apóhoz hasonlítanának, míg a túlsó parton hosszú bőgések hallatszottak a csorda felől...

*

Nagyapó egyelőre nem utazott. Valami azt súgta neki: még várnia kell, ő még nem elég tiszta s én még túlságos kicsiny vagyok. Szüleim örültek s minden héten eljöttek hozzánk, néha elhozták testvéreimet is. Ott álltak a sátor előtt, én pedig Jeremia apó mellett ültem: a sok félelem, idegenkedés, amit nap-nap után elszenvedtem, mind mélyebb szakadékokkal választott el szüleimtől s egész környezetemtől, csak néztük egymást. Anyám könnyezett s vitázott Jeremia apóval, atyám csitította őket. Jeremia apó megint átvette a ruhaneműeket és játékszereket s azok is úgy jártak, mint az elődei.

Naponként, miután kiszállt a vízből Jeremia apó, visszatért velem sátrához s ott estig állandó szertartásos izgalmakban élt. Semmihez sem nyúlt ima nélkül. S imáit elő- és utóimákkal bővítette. Később már nem járt le a patakhoz, a sátor mellé külön fürdőgödröt ásott magának. Abba merte naponként a patak eleven vizét. Nem akart a többiekkel együtt tisztálkodni. Senki sem volt neki többé elég tiszta. Alig tette ki lábát az udvarból, s naponta mind kevesebbet evett. Rendszerint egy kis juh-tejet s valami kenyeret, amit maga gyúrt sátrában.

Aztán Jeremia elkezdte a hosszú bőjtöket. Először hetenként csak egyszer bőjtölt, csütörtök estétől péntek estelig. Aztán már kétszer.

Ekkor érlelődött meg benne a gondolat, hogy pénzzel utazni Jerusálembe, ez nem vezethet jóra. A sok imától és bőjttől olyan lelkiállapotba jutott, amelyben a dolgok természetes rendje többé nem elégíthette ki vágyakozását, s ő ragaszkodni kezdett a természetfelettihez. Csodát várt, s csoda útján akart Jerusálembe jutni velem együtt. Chacham Tulczyn és hivei Isten-kísértésnek tartották ezt a vágyakozást, ő azonban nem törődött mások véleményével. Bőjtölt, imádkozott és a sátrában hevert, egyáltalán nem akart többé beszélni senkivel. Sátra elé egy táblát írt: Jordan Jeremia, Ámon fia, aki az Útra készül, valamennyi zsidó jámborságáért bőjtöl és nem található senki számára!

Engem odaültetett a tábla alá, s nehogy elmászkáljak: imakendőm zsinórjait meghosszabbította, s a végét odakötözgette a maga imakendőjének zsinórjához. Akkor bebujt a sátrába.

Chacham Tulczyn néha mégis meg-megállt a sátor előtt. S dorgálta Jeremia apót:

- Még mit nem akarsz? Kedvedért még mit ne csináljon a Kimondhatatlan? Mert imádkozol és bőjtölsz? Vagy mert többet bőjtölsz? Bizonyára érzed a bűneidet! Hányan égtek el máglyán Őérte, megnyuzatták magukat elevenen? De azért egyik sem kívánta Tőle, hogy csodákat tegyen a kedvéért!

Rászólt az egyik tanulógyerekre, s ez nyomban ráolvasott Jeremia apó fejére valamely idézetet, éneklőn, már ahogy ez szokás volt:

- Rabbi Arje ben Tow tanította, - mondta, - türelemmel és megadással, a törvény szelid tiszteletével közelebb jövünk a megváltáshoz, mint a bőjttel, a csodavárással.

S akkor Chacham egy másik gyermeket szólított fel, egy harmadikat, negyediket. Körülállták a sátrat, úgy hadarta mindegyik a maga idézetét. Jeremia apó azonban nem mozdult a sátorban, nem akart többé vitatkozni Chacham Tulczynnal. Várta a csodát, az angyalokat, akik majd elvisznek minket Jerusálembe.

Mire Chacham Tulczyn bekiabált neki:

- Igy még a halálod után se jutsz el Jerusálembe!

Jeremia apó erre sem felelt. Kábán és makacsul a böjtöktől s öregségtől félálomban, ki tudja milyen gondolatokkal hevert sátrában. Nem tudom már milyen képzeletei lehettek a csodáról, amit várt Jerusálemről, a tisztaságról és a változatlanságról... Azt hiszem, mindez meghatározhatatlan ködben bolyongott benne, mint az eltévedt utas, s ő titokban valahol leginkább pihenésre vágyakozhatott, pihenni egy világban, ahol nincsenek pogányok, félzsidók és árulók, mint a fiai voltak, hanem csak olyanok, mint ő... Egy világba, ahol a gyermekek hasonlítanak apjukhoz, s ha nem is tudják tökéletesíteni apjukat, legalább ugyanazt teszik és gondolják, amit apáik... Talán már az imákkal, a fürdésekkel, a bőjttel is betellett, lehet hogy valóban valami repülésre vágyakozott, ahogy Chacham Tulczyn mutatta gúnyosan öreg, fekete, kopott kaftánját meglebegtetve a sátor előtt... Nem tudom, mit gondolhatott. Ami megmaradt belőle, csak az álmaimból maradt meg, amelyekben ma is még gyakran felmerül.

Ilyenkor mindig mintha magyarázni akarna valamit, valószínűleg a jerusálemi utazást, mindenféle írásokat mutat, amelyektől álmomban mindig gyermeknek érzem magam: talán ezek is ott lehettek a sátrában... Néha, mintha írásra akarna tanítani, meg olvasásra. Talán abban az időben meg is próbálkozott ezzel? Nem tudom, tanultam-e tőle valamit... Mindig, mintha el akarnék rejtőzni előle! De álomban sem tudok elbújni előle... A világok, a templomudvar fái, falai, még ma is mind az ő szövetségesei! Mint félelmes, színes kis állatok lepik el az utat a temető felé, és az udvar falának kövei ma is óriások koponyáihoz hasonlatosak... Gyakran töprengtem ezeken az álmokon és sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy gyermekkorom emlékei pólyálták belé magukat. Néha látom, amint hosszú, felkiáltójelszerű ujjaival bökdösi a régi könyvek lapjait. Csak egy feltaláló, egy kémikus, egy biológus hajlik így kísérletei fölé, mint ahogy ő nézte a régi könyvek betüit. Milyen titkos írás volt ez neki valamennyi! Az öldöklő csaták, a bírák, királyok történetei nem valóságos csaták voltak, nem valóságos királyok, a történelem maga egy titkos történelem volt az ő számára, amelynek megfejtésével évszázadokon át vesződtek a Jeremia apóhoz hasonlatos megszállottak.

Álmomban néha egy-egy fa veszi fel Jeremia apó alakját. Nyilván ezekben a fákban, valamikor régesrég, hozzá hasonló félelmes alakokat véltem látni. Ezek a fák is úgy elmerültek magukba, szakálluk is volt... Talán vártam, hogy majd elkezdik az érthetetlen mormogást, mint Jeremia apó... Féltem, hogy felkapnak egy gyanútlan pillanatban és belemártogatnak a patakba, amely alattuk folyt, mint Jeremia apó a megszentelt fürdővízbe.

Máskor álmaimban a sírkövek közt látom őt üldögélni könyveivel. Bátortalanul és aggodalmasan ide-odagurulok a lonc között a giz-gazban a kövek körül. Mikor látom, hogy elmerül a betükbe, meglapulok valamelyik sírkő mögött, el akarok bujni. Szeretném, ha nem találna meg többé, de félek is, mikor sokáig nem keres... Hallom néha, ahogy hív: hol vagy? S hallom az engedelmes, gyáva választ: sehol. - No, ha sehol, akkor jó... - s tovább bujta a könyvét, majd hirtelen felütötte a fejét: - Ezt ne mondd nekem többet, hogy «sehol», mert sehol, az a Seol, s az a halált jelenti! Dávid, a király mondta: nem adhatok hírt a Seolból! De Dávid király nem volt tiszta király! Ő persze nem adhatott hírt a halálból!

Akkor odahív magához, s rámutat egy sírkőre:

- Mi ez?

- Kő.

- Mi van alatta?

- Föld.

- S az alatt?

- Nem tudom.

- Olvasd el. Velem együtt.

Talán így betüzgettem először a héber szavakat a sírköveken. Akkor még nem tudtam, hogy népem története maga is egy roppant sírkő, s az egész nép története egy sírkőfelirat...

Jeremia nagyapó segített. »Mordecháj ben Sir« van alatta.

Rettenetes volt ez nekem. A földben feküdni, s fölötte egy ilyen kővel!

De Jeremia apó megmagyarázta:

- Nem ő van alatta! Csak a pora!

- Micsoda pora?

- Amivé az ember lesz!

Nézek rá.

- Mért lesz az ember por?

- Mert Ő akarja! - s meghajlik.

- Ő? - s én is meghajlok, erre már megtanított Jeremia apó. - És Ő mért akarja?

- Ezt Ő tudja.

- Ő, Ő... - mondom most már bátrabban s dacosabban. - És Ő mért nem mondja meg?

- Mert nem akarja megmondani!

- Mert Ő - és diadalmasan kinyitja komor, fekete szemét - mert Ő... már mindent megmondott! - s most mutatja a könyvét. S kezdi: «Én vagyok az Örökkévaló, aki kivezetett titeket Egyptom országából...» - Ezt a könyvet kell megtanulnod, a többi aztán az Ő dolga. Bizd csak Rá! - s lenézően, egyben mogorván mosolyog, aztán folytatja a tanítást; belemarkol a lonc közé, felvesz egy marék port, s mondja a Szentírás szavait: - És formálta vala az Úr az embert a földnek porából, és a maga lehelletét lehellte az ő orrába. Igy lőn az ember élő lélekké...

S megmutatja. Rálehell a porra, aztán kicsit elgondolkozik. Talán azon, szabad-e Őt utánozni s így mutatni meg a Teremtést. Nem is magyaráz tovább. Ezt előbb meg kellett vitatni alaposan. Vagy talán azért tart hirtelen szünetet, mert eszébe jut, hogy milyen más volna minden, ha gyermekeit is így taníthatta volna, mint az unokáját?... Ámde akkor kenyér után kellett szaladgálnia, nem ülhetett a sírkövek közt a könyvével...

Vagy talán az jut eszébe, hogy amikor végre a tanításhoz ülhetett gyermekeivel, azok nem a betükre voltak éhesek, hanem a kenyérre?... Nagyanyó pedig mérges volt. A gyapju meg sok volt és olcsó. Ó, a gyapjunak ez a szaga! Ha néha elhozta a szél valahonnét, Jeremia apó lehajtotta a fejét. Ah, nem ő nyirta meg a juhokat, a juhok nyirták le az ő szárnyait!... Ha kenyeret ad, s nem tanít, elkárhoznak. Ha tanít, s nem adhat kenyeret: megint csak elkárhoznak. S a nagyanyó csak mérgelődik. Tanuljanak a gazdagok, nekik van idejük! Úgy ám, ostoba asszonyi beszéd. Mire meggazdagszik az ember, esze és a szíve megrothad. S akkor már mit ér a tanulás? Ott van az ő unokatestvére, a Dávid, a gróf zsidója. Az gazdag. De mit ér, amit tanult, s mit ér, amit mond? Ha gazdag leszel, elkárhozol. Ha szegény maradsz, s nem tanulhatsz s nem adhatsz kenyeret, - megint csak elkárhozol...

Talán ezek az emlékek tették elgondolkodóvá, s oly mogorvává, mintahogy mindig álmaimban látom. De azért a szavak izgatnak engem. Én is felmarkolom kis kezemmel a port, s mondom utána a Szentírás szavait. »És adta belé az Ő lehelletét...« Rálehellek én is a porra, mint Jeremia apó. Neki már alig van lélekzete. A por ottmarad a kezében, sovány, elszáradt markában. Ahogy azonban én ráfujok, szétszáll...

Szemrehányóan néz rám, majd a lonc közt egy kört ír le karjával:

- És ültete az Úristen egy kertet Édenben napkelet felől és abba helyezteté az embert, akit formált vala.

És Jeremia apó megmutatja ujjával a két édeni folyót. A sírkő, mely a kör közepén áll, a Tudás fája.

Ismételgetem a szavait s mozdulatait. Semmit sem értek abból, amit mond, de nem merek neki szólni.

Hányszor merül fel álmaimban ez a kép: hogy nem értem és félek tőle.

Aztán látom: imakendő van rajtam s nem tudok mozdulni, mert valaki fogja a végét. Visszafordulok, ott fekszik Jeremia apó, ő fogja a markában, amely össze van csukva, és alszik.

Gyakran láttam őt így aludni, de most mintha szorosabban fogná az imakendőmet. Mulik az idő. Már nagyon nyugtalan vagyok. Szólítani kezdem félénken. Nem felel. Megérintem óvatosan: nem mozdul. Ügyesen ki akarom cibálni a kezéből az imakendőm csücskét, nem engedi.

Akkor ki akarom tépdesni a kezéből: nem lehet. Pedig szeretnék kimenni valahová, nem tudom hová.

Közelebb mászok hozzá. Odamászok a fejéhez. Csudálkozva látom, hogy hiszen a szeme ki van nyitva. Néz. Talán imádkozik?

Megijedek, hogy zavartam.

S megint várok.

Megint múlik az idő. De úgy emlékszem, imádkozás közbe nem szokta kezében tartani imakendőmet. Megint odamászok a fejéhez. Most látom: a szája nem mozog. S most azt is látom, hogy semmije sem mozog. A szeme sem mozog.

Megijedek. Kiáltani kezdek.

Valószínűleg így történhetett azon a reggelen, amikor Jeremia apó örökre elszenderült sátrában. Még mielőtt eljuthatott volna velem Jerusálembe.