Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám · / · KÜLFÖLD

Passuth László: MADARIAGA

Hatalmas arányú, de egyenetlen ritmusú ciklops-műhelyhez hasonlítja Spanyolországot Oliveira Martins, a kitünő portugál történetíró, melyben a teremtő munka néha százesztendőre megakad. A fáraóknak csúfolt nagy, komor Habsburgok után, a sičcle de l'européisation alatt csak Goya ecsetje nyúlt át a Pyreneusokon. A mult század - miként Ortega írja - olyasféle férfiak irányításával indult el, akik még enciklopédikus szellemben nevelkedtek, de államférfiúi működésük már a szakemberek pedáns jellemvonásaival bővelkedett. Sajátos doktrinéreik Madridban csupán rövid évekre tudtak gyökeret verni, az új század talányos spanyol hőse - a tömeg - csak ideig-óráig türte létezésüket. E kifürkészhetetlen népmozgás elsöpörte a francia bajonetteket, de megrettent Bolivar insurgenseitől s miután belekóstolt a francia forradalom áldásaiba - önként visszahúzódott meghitt, komor középkorába. Míg a kontinensen az alkotmány körüli mozgalmakat a felemelkedő gyárkémények forradalma váltja fel, addig az iberizmus zárt körében élő spanyol világrend - két farkasszemet néző királypárt jelszavával - öldösi évtizedekig egymást.

A ciklops-műhelybe, melyben a szellemi alkotás végzetesen elcsendesedett - a századfordulót közvetlenül megelőző esztendők új ritmusa váratlan életet lehelt. Az utolsó, elvesztett gyarmatok katonái már csak sárgalázt cipelhettek haza s örökre befellegzett azoknak a «kapitányoknak, akik veszendő lelkek megmentésére rohantak neki az óceánnak, végigsarcolták az új kontinenseket s aztán hagyták, hogy összeharácsolt aranyuk, szép-csendesen, flamand kufárok zsebébe vándoroljon.» A politikai vereség elomló lethargiájából felrázta a nemzeti szellemet s oly tüneményes irodalmi fellendülést teremtett, melyet «Castilia legszebb pubertásának» korszakához kell hasonlítanunk.

A kilencvennyolcas írók csoportja a legellentétesebb szellemű s programú irodalmi egyéniségekből alakult. E vulkánikus közéleti talajon politikai karriér, forradalmi lét, katedra és írósors egymásbaolvadó fogalmakat takar. Az irodalmi megújhodás eleinte inkább jószándék s csak töredékesen nyújt komoly, művészi hatást. A zárt spanyolatmoszféra elmélete küzd az egyetemes európai áramlat prófétáival, jórészt egyetemi fórumokon. A baszk Unamuno - Európa legősibb arisztokratájának módjára - magányosan, társtalanul indul el az elveszettnek hitt spanyol szellem hatalmas útvesztőiben. En torno al casticismo című híres essaykötetében - kortársai szerint - forradalmi hevességgel számol le a multtal, - mi inkább csak regényeit ismerjük, melyekben bőséges moralizálással párosult romantikus hajlamot lelünk fel. Nacionalizmusának ellenpólusát az örök-nyugtalan, örök-európai Ortega képviseli, aki programmszerűen próbál elszakadni a lenyügöző mult tradicionális szépségformáitól.

A spanyol szellemi élet jelenkori választóvonalát nem annyira a háború, mint inkább a huszas esztendők diktatúrája s az ennek nyomán mesterséges elfojtottságából kirobbanó forradalom jelképezi. A közszellem erőszakos átváltozását jórészt a kilencvennyolcas mozgalmak doktrinéreinek köszönhette, akik talányos elméletek segítségével igyekeztek berendezni az új, kisérleti respublikát. E válságos esztendők alatt, míg a közélet egyaránt sínylette meg határokon belül a diktatúrát s a Pyreneusokon túl az emigrációt - Oxfordban színes, szellemtörténeti előadások keretében ismertette hazája kultúráját egy fiatal spanyol professzor. Salvadore de Madariaget e változó milieuben összefutó nemzetközi eszmeáramlatok kivetik az ibérizmus zárt köréből s az egyetemes emberi sorsközösség gondolatához vezetik el. Ezekben az esztendőkben kezdi hirdetni a locarnói gondolat a jószellemek együttműködését, abban a reményben, hogy talán el fog csendesedni fokozatosan a fegyverzaj. Az idea szervezetet alkot, melyben Madariaga, jó európaiként, szívesen vállal szerepet. A Népszövetség leszerelési bizottságának igazgatója lesz s most már irodalmi előadások helyett alapokmányok nemzetközi útvesztőiben próbálja elkalauzolni a békét kereső delegátusokat. Míg a politikai divat ezidőtájt a kiegyenlítődést keresi - a filozófusok vitábaszállnak az európai civilizáció sorsa és kilátásai felett. Ortega majdnem egyedül néz szembe a siratók kórusával, amikor megvédi a kontinenset: «...ezekben a háború-utáni években igehirdetéseket hallunk, hogy Európa nem uralja már többé a földtekét. Ki felelős ezekért a szavakért, hiszen annak, aki hirdeti, hogy elveszítjük a hatalmat, meg kell mondania: hová tolódik át a hatalom? Vajjon ki fogja hát Európa erejét örökölni, tudjuk-e, hogy van már örökös... s vajjon mit csinálnának a bölcsek akkor, ha Európa szerepét nem lenne nekik mégsem kire hagyniuk?» Madariaga szellemtársa mellé áll s vállalkozik arra, hogy az általa ismert három nagy nyugati nemzet ethnoszából állítsa össze az európai lélekre jellemző, felsőbbrendü sajátságokat. Kitünő művének, az Angolok, franciák, spanyolok-nak bevezetőjében így próbálja megközelíteni témaválasztásának alapelveit: «...a nemzetet alkotó sajátságok legjavát ösztönünk, vagy intuiciónk képes csak megsejteni s a meghatározás érdekében olyan fogalmakhoz kell folyamodnunk, mint ritmus, légkör, grácia...»

Az angol ember cselekvő akaratának legpontosabban a közösség-ösztön, a fair play előírt formája felel meg. Az angol társadalom oly hatalmas organizmus, melynek minden sejtje életműködését a legszabadabban fejti ki. Egyéni érdekét önfegyelemmel korlátozza s az egyes ember önzetlensége menten érthetővé válik, mihelyt ezt tőle a Birodalom követeli. Szervezési készségeinek kristályformáiban helyezkedtek el a társasjátékok és nőtt nagyra a parlament. A végtelen jelenségek körét ésszerű szabályokkal teszik angolok számára járhatóvá s nem véletlen, hogy a természeti fogalmak első, különleges normái - mint tengerjog, vadásztilalmak, útszabályok - angol földön születtek meg. A társadalmi kiválasztódás megbecsült természeti folyamat s bálványozott felsőosztályuk szuggesztív hatása alól époly ritkán vonják ki magukat, mint amilyen szokatlan az egyes ember életében a külön utakra tévedő szellemi kaland.

A francia Raison a tettben csak alkalmazott elméletet keres. Az ideák valamivel kézzelfoghatóbbak a mindennapok tényeinél s ezért a holnap majdnem mindig érdekesebb, mint a folyamatos jelen. Az élet örök tiltakozás a valóságok illogikus áradatában s ezt csak olykép lehetne megelőzni, ha az ösztönvilág megfékezésére az ember hálót fonna s abba belekényszeríthetné a természetet. A gondolat hatalma magát a testet is csak leigázott famulussá teszi s így esik meg, hogy a testi lét gyönyörei szellemi élvezetté nemesednek.

Logikája tisztán látja az esélyeket akciók előtt és után, de a tett nemvárt fordulatai bizonytalanná, habozóvá teszik. Minthogy saját gondolatvilágában szuverén úrként mozog - mindennemű életközösségbe való beleolvadása áldozatot, önfeláldozást jelent. Atyai, türelmes, megértő, ha apró, emberi botlásokat, gyöngeségeket lát, de menten, kérlelhetetlen vádlóvá alakul át, mihelyt politikai hatalom, vagy ép a gyűlölt bürokrácia kívánná átlépni egyéni szabadságának legendás bűvkörét.

A spanyol ethnosz - szerzőnk szemében - korlátlanabb, egyetemesebb, mint északi testvéreinél. A szenvedély embere álmodozó lustaságának megszokott állapotából - a perc hatalma alatt - izzó tetterővel riad fel. Ám az állhatatosság nem kenyere s ha az első lendület elakad, az akció csúcsáról megint könnyen visszahull abba a sajátos lelki tétlenségbe, mely a contemplatio sine labore cum fructu hangulatképének felel meg. A céljaiban számára áttekinthetetlen közösség korlátait nehezen, tele békétlenséggel tűri csak, míg szíve s fantáziája tárva-nyitva áll a hőskultusz mindenfajta megnyilatkozása előtt. Minthogy léte a drámai kitörések végtelen változataiból áll - életét úgy fogja fel, mint sorstragédiák sorozatát. Minden spanyol fórum népszerű figurájaként megjelenik a botcsinálta stoikus, akinek ajkáról - csodavárás közben - végtelen patakokban ömlik az egyetlen igaz spanyol akció: a beszéd. A szó a rögtönzés gyönyörűségétől átforrósodva ömlik elő s az, aki világgáröpíti, az élmény szédületében egész életét teszi rá. Az improvizáció frissesége, de szerkezeti balsikerei ott kisértenek majdnem valamennyi spanyol műalkotás körül. Az ösztönélet mélyéről előbuggyanó gondolat magával ragadja a drágaköveket, melyek a csiszolás, rendszerezés folyamatában legtöbbször elvesztik eredeti fényüket.

Míg az ortodox castiliaiak kiátkozzák a nemzeti szellemeket, addig Madariaga - ép az idegenek számára megír egy hatalmas spanyol enciklopédiát. Spanyolország-a nagy mű, melyben a nemzeti fejlődés szellemi és anyagi folyamatait a történeti periódusokon át elvezeti a jelen napig. Mikor könyve napvilágot lát - röviddel a monarchia bukása előtt - íróját az aktív diplomata és államférfiú álarca talán megalkuvásokra kényszeríthetné. De Madariaga hűvös tárgyilagossága semmivel sem lesz engedékenyebb, ha a történeti századokból uralkodójának korszakához, vagy ép a dicstelen diktatúrához ér. A mai európai gondolat legkitünőbb esztétikus-diplomatájának lelki impasszibilitása valójában mégis csak akkor olvad fel, akkor engedi egy-egy villanásra közelebb önmagához az olvasót, ha az idegen lelkek számára szerkesztett szintetikus műben hazája jövendőjéről beszél: «...Bizony a mi életerőnket helyes csatornákba kellene vezetnünk s ezáltal újra bebizonyulna az, hogy életképesek vagyunk, hiszen az, hogy a spanyol nép ereje növekvőben van, ma már senki előtt sem titok. Bevalljuk, képességei nem olyanok, melyeket a mindenkori jelen politikai, vagy szociális siker aprópénzére válthatna át. Mi magunk is sokszor elfelejtük azt, hogy spanyoljaink a mindennapi életben szilárdabban állják meg helyüket, mint politikai sorsváltozások között s hogy spanyoljaink összessége, a nemzet, mindig nagyobb volt s nagyobb is lesz kulturális téren, mint amikor szerephez jut, mint államalkotó tényező s végül éreznünk kell, hogy az egyes emberek összessége értékében túlnő - a belőlük alakult államon is... Ugyanaz a spanyol szellem volt, mely kifaragta a történetelőtti kor csodálatos sziklaképeit, római császárain át többszörösen uralta a világot, meghódította Amerikát s kialakította a hitért-harcoló lovag szenvedélyes ideálképét, mely ép most, napjainkban, Unamune grandiózus egyoldalúságával hirdeti felénk agonizáló nemzeti öntudatunk tragikus evangéliumát...»